Rohan az idő. Erre már akkor rájöttem, amikor alig volt nyár és hipp-hopp már itt volt a karácsony. Egyre gyorsabban telnek ezek az évek… A ’24-es is ilyen volt… Számvetés? Újabb fogadalmak? Már leszoktam róla. Néha csak sodródom az árral, és várom, hogy mikor vetődöm úgy partra, ahogyan én szeretném… Ha mégis visszagondolok az évre – nem afféle számvetésként –, csak úgy, emlékezve dolgokra, helyekre, eseményekre, azért nem panaszkodhatom. Bár kétségtelen, hogy a munka határozta meg ezt az évet is. Az év elején némi izgalom: elérkezett az életemben egy újabb szakasz: nyugdíjas lettem....

Lapozgattam a weboldalamon, s rá kellett jönnöm, hogy több mint egy éve egy picinyke sort sem írtam, sem magamról, sem másról, sem a gondolataimról, sem a megosztható tapasztalataimról… Miért is? A kérdést feltettem magamnak többször is, de mindig találtam valami kifogást, hogy most éppen miért nem vetek papírra, számítógépre újabb és újabb gondolatokat. Azt megállapítottam, hogy derűs mosoly ide vagy oda, bizony igen nehéz évet tudhatok magam mögött, s talán azért sem írtam, mert fájdalom, keserűség, embertelenség és megannyi emberi gyarlóság övezte az elmúlt évet. Elviselni olyan embereket,...

Eltelt egy év. Néha nem is tudom hogyan... Néha gyorsan, néha lassan. Benne volt minden, az idő, a várakozás, a saját reményeim, álmaim, imáim, egy csomó öröm, egy csomó szomorúság. Néha nagyon bántam, hogy már eltelt egy nap, máskor alig vártam, hogy vége legyen, mert azokon a napokon „csak úgy” voltam. Az a nap nem is az enyém volt, nem is Istené, de még csak az Ördögé sem, csak úgy, igazi „eszmélet” nélkül elment. Pedig tettem a dolgom, mégis kiesett az egész nap. Az ilyen napokból aztán nehéz tovább menni, hiszen elveszett belőle a legfontosabb: a lendület, ami addig vitt… Újragenerálni...

„Az A és B között közlekedő személyvonat minden állomáson és megállóhelyen megáll.” Az élet is ilyen, ha lefordítod, akkor „az életed vonata a születéstől a halálig minden állomáshelyen és megállóhelyen megáll.” Itt csupán az a különbség, hogy míg a személyvonat kötött pályán halad, addig a te életed vagy az én életem vonata bármerre kanyaroghat. Tehet kitérőket, kacskaringókat, hurkokat, keresztezhet más utakat, és művelhet egyéb furcsaságokat, de bármelyik irányba is megyünk, az ott lévő megállókat nem tudjuk kihagyni, mert mi választottuk. (Már ha nem csak a sodrás vitt bennünket!) Hol...

Azt hiszem, ez mindenkire ráférne, különösen most, amikor küzdünk egy járvánnyal, amikor a háborús veszedelem van a szomszédban, amikor mi is érezzük ennek a háborúnak az összes káros következményét. Szóval kellene egy kis idő, amikor örülni tudunk valaminek, felhőtlenül, vidáman, széles mosollyal. Mennyire engeded meg magadnak, hogy örülj? Tudod egyáltalán azt, minek tudsz úgy tényleg, igazából örülni? Mennyire része a mindennapjaidnak az öröm érzése? Egyáltalán része? Engeded, hogy az legyen vagy hagyod, hogy a mindennapok posványa magával rántson a mélybe, és zombi üzemmódban, munkával...