Sétáltam az utcán. Számtalanszor előfordult már velem, hogy csak úgy lézengtem, bámultam a házakat, az autókat, az embereket. A házak csodaszépek, különleges hangulatot árasztanak. Néha belefeledkezem, és csak megyek előre. Minden homlokzat más és más. Néha egy-egy díszes kapu bukkan fel, akkor megállok, és csodálom a régvolt mesterek munkáját. Lenyűgöző. Amikor az embereket nézem, akkor nincsenek ilyen érzéseim. Akkor valami láthatatlan erő telepszik rám, és nem engedi a jót látni. Fiatalok jönnek, duhajok, sört szorongatva a kezükben hangosan röhögnek a társukon. Harmincas férfi rohan át a...

Megint jöttek.  Ellepték az éjszakát. Félelmet hoztak, verejtékezést, vidám hangulatot, nyugodt alvást. Töklápmások jöttek velem szemben. Sorban, vidáman, lobogott bennük a gyertya lángja. Elvonultak mellettem, én pedig csak álltam hosszú, fehér ruhámban, mint egy szellem és néztem őket. Vajon miért is vonulnak libasorban? Aztán maszkos fiatalok lepték el körülöttem a teret. Vidámak voltak, duhajok, s félelmetes jelmezeiket csapongó kacagásuk oldotta fel. Elhaladtak mellettem. Nevetve néztem utánuk, s nem vettem észre, hogy a környezet megváltozott. Eltűntek a töklápmások, eltűntek a...

Aprócska lángnyelvek mutatnak utat a fáradt vándor lelkeknek. Pislákolnak a szürkületben, lámpásként világítanak a sötétben, s valami földöntúli, fenséges fénnyel töltök meg a holtak nyughelyét. Halk zene szól, a holtakért, az emlékezők lelki üdvéért. Ilyenkor szép a temető. Mindenki halkan beszél, csendesen jár, hogy ne zavarja meg a szellemlényeket és az élőket sem. Végtelennek tűnik a csend, s ebben a csendben az emlékek sokasága lepi el a látogatók gondolatait. Azok is csöndesen röpködnek csak, az emlékezés mosolyát hívják elő néhány percre, hogy aztán veszteség fájdalmát újra elemi...

Valahol ott, a messzeségben biztosan van valami, amit nem láthatunk, amelynek nem lehetünk részesei... Egy ideig. Nem találjuk, nem leljük, pedig sokáig keressük. Aztán egyszer csak feltűnik.    Nem ezt akartam! Nem most! Később! Nem az enyém ez a világ! Kiáltások, hangok, amelyeket már senki sem hall meg, mert nem jutnak el sehová, elvesznek az éterben, a távoli jövőben, a közeli múltban. Az én kiáltása, hogy maradnék még, ám valami, valaki nem hagy maradni. Menni kell! Ez nem az az ország, ahol, és amit választhatsz. A döntés máshonnan jön, és neked, menned kell. Az ország, ahol...

Olyan ritkán használjuk ezt a szót, pedig része lehetne a mindennapjainknak. Vajon minek is, hiszen mi a különleges a mindennapokban? Ha ezt a kérdést megfogalmazod magadban, akkor bajban vagy! Belefásultál a szürke hétköznapokba, emiatt nem látsz meg semmit, ami jó, ami szép, ami más, mint a mindennapok része. Tudod, az úgy van, hogy minden belőled fakad. Az is, amit látsz. Ha pocsékul érzed magad, akkor bizonyosan nem fogsz szép dolgokat látni, és észre sem veszed mennyi különleges dolog, mennyi különleges ember vesz körül. Ugyan, mitől különleges valaki? – Legyintesz, és csak mész tovább a...