Harapni lehet a csendet körülöttem. Már az eső sem kopog az ablakon. Nem hallani a madarakat, nincs autózúgás, nincs szirénahang. Olyan távoli a város zaja. Fák, virágok vesznek körül, az eső illata lengi be a szobát. Csaknem fázom, pedig július van – még két napig. A hőség kitombolta magát? Talán. Míg így üldögélek, kávét szorongatva a kezemben, egyre csak az a félmondat jár a fejemben, hogy „hiszek egy jobb világban!” A kávém kihűlt, az eső is eleredt ismét, egy repülő hangja törte meg csendet, lassan húzott el a ház felett. A madarak is felébredtek, egy szarka csörög kérlelhetetlenül az...

Milyen érzés, amikor teljesen lecsendesülsz? El tudod képzelni, vagy érezted már? Állsz egy csendes táj közepén, körötted fák, virágok, madarak, bogarak, de mégis csend vesz körül. Nem érzékeled a külvilágot, mert a lelked csendesült el. Szelíden beleolvadt a tájba, átvette annak csendes ritmusát, dalait, mozgását és szépen belesimult… Megszelídült a lelked, beleolvadt a vidékbe, eggyé vált vele. Az érzés, amely magával ragadott leírhatatlan. Ha mégis megpróbálkoznék vele, az csupán gyenge utánzata lenne annak, amit egyébként valójában éreztem. Mintha megszentelt tájon járnánk… Jókora...

Érezted már úgy magad, mintha lebegnél ég és föld között? Láttad-e már magad előtt a végtelennek tűnő messzeséget, ahol a föld és az ég egybefolyt, mert a mező zöldje beleveszett az ég kékjébe? Végtelennek tűnő vagy talán az is… Álmatlanul forgolódtam az ágyamban, valami zakatolt a fejemben, nem hagyott nyugodni. Kinyitottam a szemem, épp csak pirkadt a hajnal. Csend vett körül, még a kakas sem ébredt fel a távoli tanyán. Csak én vagyok fent. Bámulom a mennyezetet. Aztán megint a késztetés: „Kelj fel, menj ki, indulj el végre!” Hogy hová, merre és miért, arról halovány gőzöm sem volt, csak...

Mindig az a másik nap! Ez a nap sosem jó, valamiért sohasem megfelelő. Majd, talán holnap! ­­– mondjuk, és mégsem történik semmi. Meg szoktad tervezni a napodat? Vagy legalább eszedbe jut reggel, hogy milyen napot is szeretnél? Átvillan az agyadon az ébredés és az álom határán, hogy az előtted álló nap csodaszép lesz? Persze, tudom. Dehogy! Épp elég reggel kimásznod az ágyból, megfőzni az első kávét, amitől azt hiszed, magadhoz térsz. Eszedbe sem jut a „szép nap” gondolata, talán csak az, hogy ma már péntek van, s ezzel vége is a hétnek lesz két nyugis napod. Aztán gépiesen végzed a reggeli...

Én csinálok valamit, mondok valamit, mert azt gondolom, hogy te azt gondolod… Aztán te teszed ugyanezt, s már benne is vagy egy előre megjósolhatatlan kimenetelű, de mindenképpen értelmetlen dologban… Ebből áll az élet. Játszmákból. Mert ilyenek vagyunk, mert nem tudunk változni, mert nem akarunk, mert belénk van kódolva… Frászt! Van egyenes út. Megmondani a másik szemébe, hogy mit akarsz tőle, de ha nem szeretnél semmit, akkor azt is. Ennyi. A kapcsolatoknak így kellene működniük. Mindegyiknek. Családban, „párkapcsolatban” és barátságban is. Utálom a párkapcsolat szót, olyan egyszerű, olyan...