Olyan gyorsan telnek a napok, hogy szinte követni sem bírom. Még alig múlt el január 1 és máris szeptembert írunk. Persze, ha jól végiggondolom, akkor ezernyi dolog történt velem, s ezernyi nem történt meg, mert nem volt időm megélni. Einstein azt mondta, az idő relatív, minden egy időben és egyszerre létezik. Mi mégis valamiféle múlt, jelen jövő halmazt állítunk fel és ennek alapján éljük az életünket. Így aztán nagyon nehéz elfogadni a "minden egyszerre, egy időben, de más térben létezik" elméletet. Miután a múlt, jelen, jövő intervallumában élünk, e szerint állítjuk fel az életünket, van...

Arra ébredtem, hogy csend van. Egyelőre csak füleltem. Nincs autózaj, nem hallom a kukás autó csattogását, nem zörög a villamos, és a szomszéd sem kezdett el porszívózni hajnali hatkor. Csend vett körül. Egy kósza pillanatig nem is tudtam, hol vagyok. Aztán rájöttem. Másféle zajokat hallottam: madárcsicsergést, a fák susogását, a szél rohanását, a távolból egy kutya ugatását és egy „elkésett” kakas kétségbeesett kukorékolását. Túl voltunk már a hajnalon… Merengtem még egy ideig csukott szemmel, aztán óvatosan kinyitottam. Világos van. Az órára pillantottam, és megállapítottam, hogy a csend...

Megint eltelt pár nap. Ez most ilyen. Most nem az írás volt a legfontosabb. Túl vagyok életem egyik legnagyobb és legnehezebb döntésén. Feldolgozás időszaka következik. Súlyos döntések, súlyos érzésekkel, súlyos gondolatokkal. Hogy könnyebb lesz-e? Nem tudom… Még nem tudom… Örök optimista vagyok, tehát nem lehet másképpen! Feladni valamit, ami csaknem 30 éve része az életednek éppen olyan, mintha elveszítenéd az egészet. Ott állsz egy üres ház közepén, a szemed előtt, a könnyfüggönyön át csak peregnek az események… Az elengedés egy hosszú és nehéz feladat… Tele van szomorúsággal, mert valami...

Bosszantó egy valami a lakásban, házban, mégis olyan nagy jelentősége van. És ráadásul mindenütt ott van. Az egész házad tele van küszöbökkel. Sőt, az egész életed, ha úgy vesszük. Az első mindjárt az esküvő után, amikor az ifjú férj átemeli az ifjú feleséget a közös otthon küszöbén… Az idő telik, s aztán már észre sem veszed a többit, mert természetesnek tűnik, hogy mindenütt ott vannak. Néha-néha mégis láthatóvá, érzékelhetővé válnak ezek a küszöbök. Jobb esetben csupán belebotlasz, megütöd a lábad ujját, elmondasz egy félig szalonképtelen „jóistenit”, aztán fájó lábujjal tovább sántikálsz…...

Éppen ennyi ideje nem írtam, azaz csak 8, mert tegnap felraktam egy szösszenetet a Facebookra. Talán már ideje tollat, billentyűzetet ragadni újra. Tudod, van az úgy, hogy az embernek rengeteg mondanivalója lenne, mégsem képes sem kimondani, sem leírni egyetlen aprócska szócskát sem. Bent maradnak a szavak, a mondatok, a gondolatok, az érzések, s amikor már szétfeszít, akkor egyszerre akar kiömleni az egész… Kilenc nap nagyon sok mindenre elég. Döntésekre mindenképpen, az érzések feldolgozására nem igazán. Az egy kicsit hosszabb dolog. S tudod, korábban már sokat írtam róla, hogy egy döntés...