Ültem a gép előtt, előttem sok papír, könyvek, olvasnivalók, a félre rakott orosz szótár és füzet. Halk zene szólt mellettem… Kellemes, szívet-lelket melengető. Olyan furcsa hangulat lett úrrá rajtam… Írni kellene, elmondani, mi van legbelül… Szavakkal nehéz leírni azt a hangulatot, azt az érzést, amely hatalmába kerített. Felemás. Tudod, olyan ez, mikor hajt valami és mennél, rohannál, mert egyik feled azt akarja. Tenni, csinálni, haladni, túl lenni rajta… A másik feled viszont maradna még, mert jó itt neki, mert köti valami, húzza vissza, marasztalja... Az érzések pedig összekavarodnak...

Olyan ez, mintha nem lenne mit mondanod, belül mégis szétfeszít valami. Hozzákészülsz, gondolkozol, s amikor ki kellene mondani, akkor nem jön ki hang a torkodon. Hiába formálod a szavakat, hiába erőlködsz, nem megy, ezek a szavak bent ragadnak. Pedig tudod, hogy ki kellene mondani, át kellene élni, meg kellene könnyezni… Úgyis felszakad, kiszakad, kirobban, s ha szerencséd van, megúszod egy lelket rázó zokogással, ha nincs szerencséd, akkor rátelepszik a lelkedre és egészen addig nyomorít majd, amíg már fizikailag nem fáj. Azt szoktam mondani, hogy „csak akkor beszélj, ha a csendnél...

A mai nap ilyenekből állt. Az első csatát másokkal vívtam. Könnyű volt. A másodikat a konyhában csatáztam végig. Az is eredményesen zárult. A harmadik volt a legnehezebb… Önmagammal vívtam. No, ez nem volt sétagalopp. Lássuk csak… Az egész úgy kezdődött, hogy egy viszonylag jól sikerült este után, hajnali egykor bedőltem az ágyba. Bál, sok ember, még több ismerős, beszélgetések, vidámságok, nevetések, néhány kritika a kritikán aluli outfitek látványától. Mondhatni borzalmas ruhaköltemények, ízléstelen megjelenések sokasága. Csak mosolyogtam. Tanítani sem lehetne jobban a „hogyan nézzünk ki a...

Nem emlékszem pontosan az első ölelésre, amit kaptam, csak éreztem. Picurka újszülött, aki épp csak ismerkedik a világgal, amelybe belepottyant, s amelyben csupán egyetlen biztos pont van az életében: az édesanyja ölelő karja, gyengéd érintése. Arra sem igazán emlékszem, mikor nyújtottam a kezem én magam először ölelésre, de biztosan az édesanyám volt az, akit először átöleltem. Akkor még nem tudtam, s talán később sem tudatosult bennem, mit is jelent az ölelés, mit hordoz, milyen érzéseket kelt, hogyan kell hozzá viszonyulni, mit adhat egy másik embernek, s mit kaphatunk mi magunk általa. Az...

Gyönyörű. Néztem a lassan sötétedő világot. Az ég alja szinte izzott, a rózsaszínes árnyalatból lassan vörösbe hajlott. „Szeles idő lesz holnap” – hallottam az öregek hangját a fejemben. Hosszú éveken keresztül hallottam ezt a mondatot, megmaradt bennem. Népi bölcsesség, évszázadok tapasztalata, de igaz. Aztán a fények lassan megváltoztak. A felhők mintha kicsit sötétebbek lettek volna, az ég kékje lassan haragos szürkére változott. A sötétség óvatosan, de határozottan kúszott az égen beborítva erdőt, mezőt, falut és várost. Érdekes jelenség ez. Nap mint nap megtörténik, s talán még sohasem...