A minap egy „úriember” azt találta mondani nekem, hogy ne gondolkozzak túl sokat, mert árt a szépségemnek. Bedurrant az agyam: ez tipikusan az a hímsovoniszta kijelentés lefordítása, miszerint egy nő vagy szép és buta, vagy a szépsége csupán viszonylagos, de az esze vág, mint a borotva. Úgy döntöttem, nem utálom ezért a fél mondatért. No, azért eléggé tágra nyílt szemekkel meredtem rá, hogy vegye már észre magát… Skatulyázunk, sztereotípiákat alkotunk, ítéleteket mondunk… Kinek hiányzik ez? Mi azzal a baj, ha egy nő gondolkodik, és netán még nem is bányarém? Viszonyok, viszonyulások,...

Néha azt érzem, nem kellene már több könyvet a kezembe vennem, nem kellene már több tudást, ismeretet akarnom, hiszen azzal sem bírok, ami van. Azt ne úgy értsd, hogy már eleget tudok, hogy nálam van a bölcsek köve, én lennék a legokosabb. Ááááá, dehogy! Ezt ne úgy értsd, hogy a sok információt, tudást, okosságot már nem tudom feldolgozni… Befogadom, megértem, tudom, hogy tudom, de nem bírom alkalmazni a hétköznapokban. Miért is? Hát csak azért, mert nem bírom ellenőrizni azt a mintegy 60 ezer gondolatot, ami átcikázik az agyamon egy nap alatt, megjelenik a fejemben és figyelmet...

Az ember olykor a legváratlanabb pillanatban szembesül dolgokkal. Valójában néha észre sem veszi, mekkora harc dúl a lelkében, csak azt érzi, hogy valami nincs rendben. Aztán, amikor az a valami elemi erővel tör rá, akkor letaglózza, földbe döngöli… Egy ideig jó a földön lenni. Ma sétáltam egy nagyot… Eszembe jutott egy minapi séta, egy kedves budapesti ismerősömmel. Hosszú beszélgetésre indultunk a városban, gyalog. A város gyönyörű ilyenkor. Láttam már néhányszor, de még mindig rá tudok csodálkozni. Sétáltunk, beszélgettünk, a szavak folyammá duzzadtak, s órákon keresztül nem akadtak el. A...

Csak álltam ott némán, tanácstalanul, de közben az agyamban egymást kergették a gondolatok. Mit kergették? Akkora zűrzavar volt, hogy már-már az jutott eszembe – úgy a sok minden között −, hogy kerítek valahonnan villámgyorsan egy vasabroncsot, mert azonnal szétrobban a fejem. Persze, a gondolataim akkor is a saját életüket élték volna. Mit nekik, hogy már nincs hol káoszt okozni?! No, ezt a fejetlenséget az okozta, hogy üldögéltem, gondolkoztam, esélyeket latolgattam, pro és kontra érveket kerestem, aztán egyszer csak a saját fejemben, szembe találtam magam egy ajtóval. Ajtó. Na és? –...

Az úgy volt, hogy felálltam a fotelből és elindultam a kályhához. Régi vaskályha, nagyon szeretem, hangulatos, kedves, a régi világot, a nagyanyámat juttatja eszembe… Csak teszek a tűzre – gondoltam. Szeretem a majd 200 éves vaskályha melegét, a ropogó tűz hangját, a láng lobogását, a kályhából kiszabaduló meleg érzetét, az otthon melegét,  a vasajtó forróságát… Ott ragadtam a kályha előtt. Kinyitottam az ajtaját, láttam a forró parazsat, éreztem a belőle áradó forróságot, aztán ott üldögéltem a tűz előtt. Néztem, néztem, s közben ezernyi gondolat szaladt szanaszét a fejemben. Nem zártam...