Az élet néha furcsaságokkal próbál terelgetni bennünket. Két lehetőség van: vagy vesszük a lapot, vagy nem. Nem mindig értjük, mit is akar tőlünk azokkal a furcsa szimbólumokkal, megmagyarázhatatlan jelenségekkel, meghökkentő történésekkel. Aztán, ahogyan nézzük, lassan-lassan kibontakozik előttünk egyfajta értelmezése az adott jelenségnek. Néha egyszerűen nem tudjuk eldönteni, hogy amit látunk az a valóság egy szelete Dali-szerű értelmezésben, vagy a mesevilág egy aprócska része, amely varázslattal tart bennünket édes, mámorító fogságban. Olykor mindkettő igaz, máskor egyik sem. El kell...

Vannak emberek, akiknek az élet csupán fekete és fehér. Csak rossz és jó. Köztes állapot nem létezik számukra, nem érzik, nem akarják tudni. Keseregni, nyavalyogni, panaszkodni jobb. Pedig nem! És igenis van valami más is! Amikor azt érzékeled, hogy akármit teszel, semmi sem sikerül, semmi sem úgy alakul, ahogyan eltervezted. Minden és mindenki összeesküdött ellened, mindenki az ellenséged, bármit mondasz ferde szemmel, kétkedve néznek rád az emberek. A hivatalok packáznak veled, az autód a legváratlanabb pillanatban döglik be, a számlád szinte mindig nullára fut… Nem érzed a szeretetet sem...

„Milyen bolondok vagyunk mindannyian. (...) Hát igen, azok vagyunk. Akár a gyerekek. Úgy teszünk, mintha az élet valóságos volna és számítana... holott az élet nem más, mint az egyik Nagy Illúzió.”  /Agatha Christie/   Ez a szó ma többször is előkerült, többféle aspektusból. Szól másról, szólt rólam, szólt mások életéről és az enyémről is. Mi is az az illúzió? Érzéki csalódás, önámítás, látszat, egy külső inger - a valóság téves értelmezése. Ezek hivatalos megfogalmazások. Sajnos, mindegyik meghatározás igaz, egyik kicsit árnyaltabb, mint a másik, de a lényeg ugyanaz. Becsapod magad...

Jaj, erről a szóról először mindig az ünnepek előtti bevásárlás jut eszembe. Nagyon nem szeretem. Miért érzem azt ilyenkor, hogy az emberek azt gondolják, ha nem tudnak vásárolni két napig, akkor éhen halnak majd… Nem akkor fognak éhen halni, hanem máskor és máshogyan. Nem a szó igazi értelmében. Mondtam már? A lassú éhenhalás éppen folyamatba van… Az embert éltető dolgok halnak el szépen, lassan, szinte észrevétlenül. Kapcsolatok, viszonyok, emberi megnyilvánulások, a szépség utáni vágy, a becsület, a tisztesség… Nem sorolom, a sor végtelenül hosszú. És az emberek nem veszik észre, hogy nem...

Találtam egy képet a neten. Nem inspirációnak kerestem, hanem csak illusztrációnak, aztán mégis megfogott benne valami. Nézd csak meg! Itt van jobbra. Könyvek és kulcsok… Régiek. Alatta ütött-kopott deszkaasztal. Szúette, lyukacsos, repedezett… A könyvek. Kopott, ezerszer forgatott, ezeréves darabok. Óvatosan nyitom fel az egyik fedelét. Furcsa lapokat látok… Semmi sincsen rajtuk. Üresek! Hogyan lehet egy könyv ilyen kopott, ha még senki sem olvasta? Óvatosan forgatom a lapokat. Aztán, mint a tündérmesékben a varázskönyvek oldalain megjelennek a betűk, majd szavakká formálódnak, mondatokká,...