A kislány egy ideig tétován állt a kisfiú mellett. Egyszer csak hirtelen megfordult és fiú fülébe súgta: „Szeretlek”… Aztán a kislányok kacagós, pajkos mosolyával elszaladt. A szó, a kimondott szó viszont ott maradt… Hosszú évek múlva is fiú fülébe csengett. A barátaival üldögélt a kényelmesen berendezett nappalijában, a gyönyörű karácsonyfájával. Sokan voltak körülötte, mégis magányos volt. Leült a kandalló melletti karosszékbe, s egy pillanatra átadta magát a gondolatainak. Elhalkult a zsivaj körülötte, nem érzékelt semmit. Gondolatban ott volt a téren, a nyár közepén azzal a kislánnyal....

Mintha valami delej borítaná be lassan az embereket. Bár itt-ott még látok kapkodást, rohangászást, tülekedést, de talán már nem úgy és nem annyit, mint a korábbi napokban. A karácsonyi készülődés heve mindenkit magával ragad: szebbet, jobbat, drágábbat… Nem tudom. Szerintem nem így kellene, de ez csak az én véleményem. Esik a hó, a tél beborítja a kis falut, a téren álló hatalmas fát, a fa előtt álló emberpárt. S ha még meg is rázod kicsit, akkor olyan, mintha a hópihék hol kavarogva, hol vidáman hullanának a tájra. Üveggömb. Gyermekkorom egyik legszebb, legkedvesebb játéka. S milyen jó...

Napok óta nem írtam, tudom. Szétszaladtak a csikók belőlem, más kötötte le a figyelmem. Már jobb, kezd belém visszatérni az élet, s talán írni is több kedvem lesz. Az elmúlt napokban nem tudtam mást tenni, csak olvasni és gondolkodni dolgokon… Milyen törékeny is az ember, és mennyire képtelen magát erőben és egészségben tartani, a test, a szellem és az elme egyensúlyát megteremteni. Ha valamelyik részen nincs rendben valami, akkor jönnek a betegségek… Aztán a múltban merengtem egy kicsit. Emlékeket kerestem a múlt óceánjának mélyén… Nagy víz, zöldeskék, olykor sima és kedves, máskor haragos...

Lázálmok. Hogyan lehet ilyeneket létrehozni? Nos, lázasan, betegen, verejtékben úszva fél éjszakákon át… Ezért volt kevesebb mostanában az olvasnivaló… Az ügyeletes orvos barátomtól jövet tegnap azon tűnődtem, miért is vártam eddig. Azt gondoltam, sima nátha, kiélvezem gyorsan, aztán elmúlik. Követve azt az elvet, hogy úgyis elmúlik. Dehogyis! Ez egy kitartó valaminek tűnik, erős vírusnak, amely úgy gondolta, hogy most aztán kitombolja magát a szervezetemben, s majd jól megmondja nekem… Nos, a tombolás megvolt, a „megmondás” is félelmet keltő lázálmok formájában, félig átaludt, és félig...

Így szól a dal… No, azért álljunk csak meg itt egy kicsit! Ezt azért így, nem mondanám! Pláne gyötrelemről nem beszélnék… Mostanában olvasgatok ezt, azt. Olykor azt érzem, többet, mint kellene, mert ez a sok információ csak összezavarja az ember lányát. Keresi a sort benne, az összefüggést, az irányt. Reménykedik, hátha ez a sok okos ember egyszer valami hasonlót is mond netán ugyanarról a dologról. Nem ez történik. Marad a hámozgatás… Vagyis, elolvasom, de aztán megyek a magam feje után. A szerelem és a szeretet örök téma. Ne tessék összekeverni! Két különböző dolog. A szerelem az olyan...