Mindig eszembe jut tizenéves korom legszebb időszaka, amikor a szerelmes lelkesedéstől fűtve szívet véstünk egy százéves tölgy törzsébe, hírül adva országnak-világnak, hogy E+J szerelmesek egymásba. Akkor nem jutott eszembe az sem, hogy „szegény fa”, meg az sem, hogy „kinek, mi köze hozzá?”, no meg az sem, hogy ez bizony még nem a „holtomiglan-holtodiglan”. És az sem, hogy a bevésődés bizony mást is jelenthet, nem csupán egy fába karcolt rovátkát. Ma, ha ilyet látok, két dolog jut eszembe, az egyik ugyanaz a rózsaszín világ, amely engem is körülvett akkor: a szerelem édesen bódító, ám...

Mostanában elég sokat foglalkozom ezzel a témával. Könyveket olvasok, filmeket nézek, s mindig csak a férfi vívódásait látom benne, a férfi harcának az útját, ahogyan eljut, vagy nem jut el addig a szintig, hogy merjen-e szembenézni önmagával, az erősségeivel, a gyengeségeivel, a gyarlóságaival és az eléje kerülő kihívásokkal, vagy sem. Néha úgy érzem, hogy minden csak a férfiakról szól, minden küzdelem, mindennek a megélése, a bátorságé, az érzelmeké… Pedig nem! Minket, nőket is ezer dolog izgat, ezer dologgal kell szembenéznünk, s talán ezerszer jobban keressünk az utunkat, mint az...

Valahol, valamikor a nagy utam közepette elhagytam azt a valamit, ami folyton folyvást fent tartotta bennem a késztetést, hogy írjak valami jót, valami szépet, valami okosat, valami tanulságosat… Leültem én a gép elé, bámultam a billentyűket, mint máskor, hogy csak jön valami, csak kiszalad egy szó, egy fél mondat, talán majd egy egész is a kezemből. De a kezem csak állt tétován egy-egy betű felett, nem koppant a billentyű. Elgondolkodtam kicsit. Mi történt, hiszen ez máskor olyan gyorsan megy? Sokszor hibásan is gépelek, mert a gondolat gyorsabban jön, mint ahogyan a kezem ütni tudja a...

Fényesen ragyogtak a csillagok a téli égbolton. Csodaszép volt, ám nagyon hideg. Pedig a csillagoknak melengető fényük lenne, ám ezen az éjszakán csak hűvösen ragyogtak az ég kékjében. Bent a házban, a kandallóban viszont vidáman pattogott a tűz. A gyertyák, mint apró kis földi csillagok ragyogták be a teret, fényt, világosságot, hangulatot hozva. A lány a kandalló előtt ült, kezében könyvet tartott, de csak bámulta a lapokat. Órák óta ült már így, belerévedve hol a kandallóban táncot járó tűzbe, hol a gyertyák pislogó fényébe. Gondolatai valahol más vidéken, más világban, más korban...

Emlékszem, kislány koromban tanították nekünk, hogyan kell valamit megfoltozni. Számtalanszor láttam, ahogyan anyukám apa munkásnadrágját foltozza, mert hát az még jó lesz a műhelyben. Persze oda jó is volt. Aztán a szakadt farmerek következtek, mert hát kár lenne kidobni… Sőt stoppolni is tanítottak az iskolában. Esetlenül fogtam a villanykörtével kibélelt lyukas zoknit, s az utasításoknak megfelelően próbáltam cérnával eltűntetni a keletkezett lyukat. Ma már inkább kidobjuk a lyukas zoknit, munkásnadrágot sem foltozunk, a szakadt famert pedig szívesen felvesszük, mert minél rongyosabb,...