Amikor felteszik a kérdést neked, hogy mi a legnagyobb érték számodra a világon, amit adhatsz a másiknak, és mit kaphatsz tőle, akkor bizonyára elgondolkozol. Aztán elkezdesz dolgokat sorolni: előbb veszed a körötted élő embereket, családot, barátokat, ismerősöket, aztán az érzéseket, az élményeket, majd a tárgyakat, javakat és még ki tudja, mi mindent… Napestig tudnád sorolni, mondod te, de mégis csupa olyasmit veszel szerbe-számba, ami létezik, van, megszerezhető, megvehető, újrateremthető. Bár abban talán igazat adok neked, hogy „számodra” ezek jelentik az értéket, ám mégsem ezek az...

  Sokszor írtam már az álmokról, szépekről, jókról, izgalmasakról, rémisztő, fájdalmas, képtelen álmokról. Mindig vannak, mindig álmodunk, de nem mindig emlékszünk rájuk. Vannak álmok, amelyek nem mennek ki a fejünkből, s egész nap kis gombostűként szurkapiszkálnak bennünket. Ezek azok az álmok, amelyek azért jelennek meg a fejünkben, mert dolgunk van velük. Valami, nem tudom, hogy mi… De ez most nem is érdekes, most az álomszép álmok világa az érdekes. Ezek honnan jönnek? Miféle vágyakat, kívánságokat hordoznak? S mennyi lehet belőlük majdan a valóság, s mennyi marad a képzelet...

Ülök a gép előtt. Bámulom az üres lapot. Szavakkal kellene megtölteni, beszélni kellene arról, amit címnek adtam. Ez is olyan, mint a „rejtett lelkek” – nehezen megfogható, nehezen kimondható, nehezen oldható... Aztán mégis mindig elindul egy gondolatsor, amely elvezet oda, ahová eljutni szeretnék. Csináltál már listát arról, hogy mit nem engedhetsz meg magadnak? Persze – mondod – számtalanszor, mert ezt vagy azt nem vehetem meg, nem tudok elutazni, nem tudom elérni, nem vagyok elég erős, jó, kitartó… És itt következik még egy hosszú-hosszú lista. Mindenkinek van egy ilyen listája, olykor...

Nem olyan egyszerű megfogni ezt a témát. Gondolkoztam rajta nagyon sokat, hogyan is fogjak hozzá. Először azt gondoltam, csak írok egy pár gondolatot arról, milyenek is azok a rejtett lelkek, kik is ők? Aztán rájöttem, hogy nem olyan egyszerű ezt sem végiggondolni, sem pedig leírni… Azért mégis megpróbálkozom… Mindenkinek van lelke, ha hisz benne, ha nem. Van, aki teret enged neki, hagyja, hogy időnként felbukkanjon, néha még meg is hallgatja, olykor oda is figyel rá. Talán akad ember, aki még hallgat is rá, azt teszi, amit mond, vagyis inkább, amit csak sugall, éreztet, rávezet… Aztán mások...

Mi kell ahhoz, hogy az ember még ebben az életében újjászülessen? Akik hisznek a lélekvándorlásban, azok azt mondják, hogy a lelkek időről időre újjászületnek. S közben keresik-kutatják a múltat, s mindazt, amit egyik világból át tudunk örökíteni a másik világba, a másik életbe. Jártam egyszer olyan embernél, aki vissza tudott menni a múltba, sok évszázaddal későbbre – legalább is ezt mondta. Látta, hogy ki voltam, mit csináltam, mit, miért tettem… Talán még nem voltam elég érett arra, hogy elfogadjam, hinni benne pedig pláne nem akartam… Aztán néha, amikor olyan „déja vu” érzésem van, s...