Már megint a természet csodás fényjátéka! Óriási dolgokra képes! A Nap sugarai épp csak megvilágítják a sárguló levelű szomorú fűzfát. A levelek egy része még zöldesen fénylik, a másik része sárgásan zizeg már. A cseresznyefa lombja is sárgul, ragyog a napsütésben.  Aztán az ég kékje szépen lassan sötétül, a fák mögött egyre szürkébb felhő borítja az eget. A Nap óvatosan visszahúzódik, a levelek fénye eltűnik. Egy szürke galamb repül át riadtan a kerten, egy pillanatra megtelepszik a villanyoszlop tetején, körbenéz, aztán tovarepül… Tovarepül, mint ahogyan az éjszaka árnyai is semmivé...

Ez a mondat mindig szöget üt a fejembe. Az akaratos ember erre azt mondja: „dehogy engedem, amikor nagyon-nagyon akarom, hisz a végén még valóban elveszítem!” A türelmes ember azt mondja: „ha akar, ide talál, ha meg nem az enyém, megfeszülhetek, akkor sem kapom meg!” Aztán az akaratos ember rájön, hogy talán mégis a másiknak van igaza, mert akármennyire kapaszkodik, küzd, harcol azért a valamiért, mégsem kapja meg. A figyelme folyamatosan azon a dolgon van, fogva tartja, nem ereszti… És persze pocsékul érzi magát, szenved, a miértekre keresi a választ. Pedig sokszor elmondtam már: a miértekre...

Olyan szép, érdekes, beszédes, bölcsességekkel teli idézetek jelennek meg naponta a közösségi oldalakon. Olvasom őket, szeretem őket… Mily bölcs is az ember! Az idézetek azokat a gondolatokat fogalmazzák meg és közvetítik mások felé, amelyeket mi, emberek, nem akarunk, nem merünk, nincs hozzá elég bátorságunk, hogy kimondjuk, megmondjuk a másiknak, annak, akinek éppen szánjuk… Ez amolyan a „lányomnak mondom, hogy a menyem is értse” effektus. Bizonyos esetekben nem mondom, hogy nem jó, sőt kell, de az Életben vannak dolgok, amelyeket ennél sokkal egyszerűbben kell megoldani. Mondjuk úgy, hogy...

Olyan sötét van, olyan csendesek az utak… Csak egyedül rovod a kilométereket, nem látsz előre csupán annyit, amennyit az autód lámpájának fénye bevilágít. Haladsz, nézelődsz, gondolkodsz, próbálod a tájat nézni, kifürkészni a sötétben, de csak árnyak bontakoznak ki az éjszakában. Feladod. A fénycsóvát látod magad előtt, fenn a csillagos eget, a felhők mögül olykor előbukkanó Holdat, de inkább az utat kell nézned, pedig jól ismered… Messze még a város. A gondolatok pedig száguldoznak a fejedben. Miért is ne, hiszen egyéb dolguk sincsen. Kalandoznak. Hol a múlt képei villannak fel, hol a jövő...

  Azt gondoljuk, hogy beállunk a tükörbe és akkor látjuk magunkat. Igen, látunk valakit, akiről azt gondoljuk, hogy ismerjük, akiről azt gondoljuk, hogy mindent tudunk, és akiről tudjuk. kik is vagyunk. No, igen! Vagy mégsem! És azt gondolom, hogy ez esetben a vagy mégsem igaz. Vedd csak sorra a tulajdonságaidat, amelyekről azt gondolod, hogy olyan vagy… Sorold fel őket! Aztán tedd fel a kérdést, hogy valóban olyan vagy-e? Alá tudod támasztani? Vannak hozzá referenciáid, tapasztalásod, események, amelyek mind-mind arra utalnak, hogy valóban olyan vagy? Elhiszed magadról, vagy csak...