Egész életünkben hangok vesznek körül bennünket. Némelyikre figyelünk, némelyeket megszoktunk, szinte észre sem vesszük, másokra pedig felkapjuk a fejünket, örülünk neki vagy viszolygunk tőle. Szeretem a falusi reggelek hangjait, a hajnali kakaskukorékolást – bár olykor bosszankodom, mert ezt a kakas hajnali négykor teszi –, az ébredező udvarok hangját, a kutyák csaholását, a szekerek zörgését, a szomszéd bácsi dörmögő hangját, amint éppen „pálinkás jó reggelt” kíván. Aztán a madarak szárnyának surrogását, a déli harangszót, a tehenek bőgését, de még a fákat tépő szél süvítését, az égi háború...

Azon a mondaton gondolkoztam, amit az „Arckönyvre” is kitettem, azaz inkább csak kölcsönvettem valakitől. Azt gondoltam, gondolom, hogy mélységesen igaz rám… Persze, csak bizonyos értelemben, mint minden más is… Néha olvasok jó idézeteket, amelyeket ott, abban a pillanatban találónak érzek, aztán egy másik pillanatban már nem is annyira. Tény, hogy az ember néha darabjaira hullik, s néha éppen ezekből a darabokból áll össze az egész. Csak azok a darabok… Néha azt érzed, hogy belőled szakadtak, máskor azt, hogy a hiteid adták, hozták, keltették életre a gondolatot a fejedben… Máskor azt érzed,...

Amikor csak ülsz, nézed a papírt, tudod, hogy írnod kellene, írnál is, mert kényszert érzel rá, de szavak mégsem jönnek, s ha jönnek is, nem azok, amelyeket szeretnél. Írni vágysz, szépet, szívmelengetőt, de most csak a fekete angyalszárnyak jutnak eszedbe, amelyeket az éjjel láttál. Hogy valóságosak vagy csak a képzeleted szüleményei voltak, talán az álomképek szórakoztak veled megint… Nem tudhatod, nem is keresed, csak érzed, hogy már megint rád telepedne valami fekete, sötét, bánatos valami… no, persze, ha hagynád! De nem hagyod, mert vidám a reggel, szép őszi… S hirtelen ezer tennivalóra...

Felébredtem az éjszaka… Ez a szó jutott eszembe: vonalak. Mielőtt azonban a vonalak hosszáról és irányáról kezdtem volna elmélkedni, az álommanó úgy döntött, hogy ráérek ezzel reggel foglalkozni… Úgy is lett volna, ha az álmaimban nem jelennek meg újra azok a fránya vonalak: vékonyak, vastagok, feketék, színesek, egyenesek, girbe-gurbák, mindenfélék. Jókora összevisszaságban, egymást keresztezve, hurkolva, gabalyítva próbált meg mindegyik a saját irányába menni… Aztán egyszer csak a vonalak elkezdtek rendeződni. Meglepődve álltam és bámultam őket. Tudod, amikor egy hipermodern technikát...

A pokol bugyrai, vörösen izzó világ, páni félelemmel fűszerezve, borzalmakkal szegélyezve, zombikkal, holt lelkekkel, bűnös lelkekkel tömve… Valahogyan így képzeljük el az alvilágot, a poklot. Ha mégsem ez jelenik meg a képzeletünkben, akkor nézzünk valami pokoli horrort, vagy olvassunk Dantét… Bár azt gondolom, mindenki elméjében van valami az alvilágról, a pokolról, arról a helyről, ahonnan soha nem jönnek vissza a lelkek, elenyésznek a pokol tüzében… Nos, ilyen képekkel felébredni, nem gondolnám, hogy nagyon derűsen és vidáman indul a napod. A másé sem… Hogy aztán hogyan kerülsz a...