Sokszor bogarászom a világhálót, mert annyi érdekes dolog van rajta, s hatalmas mennyiségű információ és tudás. Olvasom az engem érdeklő témaköröket is, többek között az önismerettel, személyiségfejlesztéssel, szemléletváltással kapcsolatos oldalakat is. Mindig van egy-két, néha több olyan mondat is, amelyben találok valami érdekeset, hasznosat, megszívlelendőt, elgondolkodtatót. Néha valóban megfogadom a tanácsokat, de legalább is elgondolkozom, hogyan lehetne ezt az én életemre vonatkoztatni, abban hasznosítani, esetleg hogyan tudnék belőlük mások számára is használható információt...

A szél hangját hallom… Látom a lengedező fák lombjait az ablakon át. Hol jobbra hajlanak, hol balra, előre-hátra. Látom a kora reggeli Nap ébredező sugarait, s azt, hogy most halványkék az ég. Felhő sehol. Úgy döntöttek, ma nem zavarják meg a napsütést, legyen egy szép „öreg nyaras” napunk. Ez a szó jutott most eszembe. Van benne valami, ami a múlandóságra utal. Nem szeretem ugyan az elmúlás gondolatát, de a természet nem nagyon kérdezi meg tőlem, mit szeretek, és mit nem. Teszi a dolgát, és persze ez így jó. Várom még azokat a szép napokat, amikor a sárguló-rozsdálló levelek színpompás...

Láttam azt a képet… Ablakok voltak rajta, s mögöttük kikandikáló csodalények, akik vártak valakire, valamire… Mi is mindig várunk valakire, valamire, aki, és ami az ablakon túl van. Mert ilyenek vagyunk. Ablakok. Mit jelentenek nekünk az ablakok? Fényt egy házban, friss levegőt, láthatóságot −, ha csak a hétköznapi értelmét vesszük. Ám, ha egy kicsit mögé nézünk, akkor érdekes, furcsa, szívmelengető és szívszorító dolgokra is akadhatunk. Szeretek kibámulni az ablakon, mert ezzel egy kicsit része vagyok az éppen kint zajló eseményeknek, ha kinyitom, és úgy bámulok ki rajta, akkor valóban része...

Kora reggel ébredtem. No, nem magamtól, az a fránya óra keltett fel. Nem szeretem az utazós napokat. Nehezen is keltem. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy hallottam az eső kopogását az ablakon… Esőben kell pakolnom. Elindultam. A város csendes volt még, csak néhány korán kelő autós rótta az utakat. Az eső esett, megállt a kövesúton minden apró mélyedésben, s a reggeli lámpák fényében ezüstösen csillogott az egész. Derengett a reggel. Ám nem lett világosabb. Az égen felhők úsztak, egyik a másik után, hol kisebb esőcskét hozva, hol dézsából öntöttet. Az ablaktörlő lapátnak csupán néha volt...

A hajnali félhomályban alig látott valamit. Az ereszkedő köd sem könnyítette meg a dolgát. Óvatosan lépegetett előre. Csend volt körülötte, csupán az avar zizegett a talpa alatt, néha egy-egy ág reccsent, amire véletlenül rálépett. Ugyan erősnek mutatkozott, de a szívében ott bujkált a félelem. Pedig nem volt mitől félnie, ezen az úton, ezen az ösvényen egyedül lépkedett. Mégis vele volt ez a valami, ami nem hagyta nyugodni a lelkét.  Ballagott tovább, s közben a fejében gondolatok ezrei cikáztak. Hol az egyik volt erősebb, hol a másik; hol a kétely, az aggódás kerekedett felül, hol a...