Megfogadtam, hogy nem fogadok meg semmit az új évben, egyszerűen csak teszem a dolgom, teszem, amiről azt gondolom, hogy jó nekem is és jó másoknak is. Az év végi ünnepkör− azon kívül, hogy a családdal töltjük a legtöbb időt −, arra is jó, hogy végiggondoljuk a saját évünket, mi volt jó, mi nem sikerült úgy, ahogyan szerettük volna. Szívfájdító, amikor rájössz, hogy ezt sem, azt sem tetted meg, nem fejezted be, nem hívtad fel, nem bocsájtottál meg. Aztán megfogadod, hogy az új esztendőben majd mindent jobban-szebben csinálsz, kitartasz és erős leszel… Ugyan, dehogy! Az a tapasztalat, hogy az...

Az időről olvastam. Már megint. Sokszor már és sokszor még. Az idő relatív, minden egyszerre, egy időben zajlik, történik, nincs múlt, nincs jövő, csak a jelen van, az itt és most. Értem, felfogtam. Azt is, hogy az időt mi tartjuk számon, mi emberek, mert nem tudunk idő nélkül élni. Az időnélküliség a képzeletünkben egyfajta lebegést jelent a semmiben. Már, ha el tudnánk képzelni… Azt hiszem, nekünk ez nem megy. Menni kell, rohanni, mert az idő telik, rohan, s vele rohanunk mi is. Az évek, évtizedek, századok során észre sem vettük, hogy beleestünk az idő csapdájába, amely szorosan tartja...

„Én kemény vagyok, állom a sarat, nem török meg, és elfogadom, amit a sorsom hoz” – Hányszor és hányszor fogalmazódnak meg bennünk ezek a gondolatok. Sokszor ki is mondjuk. Egyrészt azért, mert akkor éppen így érezzük, és példát is akarunk mutatni másoknak, hogy így kell ezt csinálni. Másrészt azért, mert így akarjuk saját magunk előtt bizonygatni önnön erősségünket, s talán azért is, mert így akarjuk magunkkal elhitetni azt, amit már számtalanszor megfogalmaztunk. Holott pontosan tudjuk, hogy az igazság egészen más. Ha belegondolunk, mennyi időt és energiát takaríthatnánk meg magunknak...

Keresem, kutatom. Nem találom. Elcsatangolt valahová. Fura egy helyzet, amikor leülsz, végre rászánod magad, hogy egy kicsit befelé is nézz, s feltett szándékod, hogy ha már nézel, akkor látni is szeretnél. Mi több! Hallani is, mert ott belül mindig van egy hang, amely beszél hozzád, akkor is, ha nem figyelsz rá. Ő mindig szól, ha valami nem jó, ha nem abba az irányba indultál, amerre tartanod kell, ha rossz döntést hoztál, s veled örül mindig, ha azt teszed, ami neked jó. Ő mondja a magáét, s ha olykor-olykor végre egy kis időre csendben bírnál maradni, akkor talán meg is hallanád. Aztán van...

Ezernyi gondolat kavarog a fejemben, tudod, mintha pillangók hatalmas raja repkedne ide-oda. Szeretem ezt a hasonlatot.  A csapongás szó nem lenne jó arra, amit a lepkék művelnek, hiszen a pihe könnyűek. Szépen sorba veszem ezeket a gondolatokat… Az egyik lepke fekete. Borongást hoz, az elmúlt hónapok nehéz, háborgó lelki viharát cipeli magával. A szárnya lassan fakul csak, pontosan úgy és olyan lassan, ahogyan az én háborgó lelkem csendesül.  Éltem már át kemény napokat, heteket, hónapokat, sőt zord éveket is magam mögött hagytam. Az eddigi utolsó, a lelkemnek egyik különösen nehéz...