Ha meg kell fogalmazni milyen is az én világom, akkor nem vagyok könnyű helyzetben. Ha színt választanék, azt mondanám: tarka. Van benne sok-sok szín: piros, mert lüktető, élettel teli, zsongó, izgő-mozgó. Rózsaszín, mert vannak benne csodás álomképek, amelyek olykor elfedik a szürkeséget vagy a feketeséget. Szürkeségek adják a hétköznapokat, amikor ugyanazt csinálod százszor, százezerszer. A fekete a bajok színe, mindenkinek az életében vannak ilyenek. Ezek picit túlmutatnak a hétköznapok gondjain, nagyobbak, fájóbbak, keserűbbek, nehéz rajtuk túllépni. A sárga és a narancs: amikor...

Legalább is ebben az életben, ebben a formában. Szlogenként használjuk ezt a mondatot különösen akkor, amikor valami olyasmit engedünk meg magunknak, amit egyébként a „józan eszünkkel” nem tennénk meg. Egyszer élünk! – kiáltunk fel, és kirúgunk a hámból. Hogy ez kinek, mit takar, azt saját döntése és saját szükségletei és keretei határozzák meg. Ez az egyszerű két szó azonban sokkal nagyobb, értékesebb, fontosabb értelmet hordoz. Ebben a létformában valóban csupán egyszer élünk. (Ha hiszel a lélekvándorlásban, a lelkek újbóli leszületésében, ez akkor is így van.) Gyakran tesszük fel magunknak...

Késő este volt. A város szokásos zaja elcsendesült, kevesebb autó járt az utcában, a buszok ócska dízel motorjának hangja is ritkábban zavarta meg a csendet. Egyszer csak valami furcsa hangra lettem figyelmes. A nyitott ablakon át patkók hangját hallottam, aztán ütemes dobogást. Lovak ügettek végig az utcán turistákkal teli konflist húzva… Lovak, konflis… Megindult a képzeletem… Hirtelen a 19. század eleji Budán találtam magam, ahol a macskaköves utakon még konflisok közlekedtek, szépen öltözött úrilányok és úriemberek ültek a konflisokon, hintókon. Szorgos cselédlányok rohantak a piacra kora...

Tépte, mardosta a fákat, nekiment a házaknak, belekapaszkodott még egy-egy aprócska sérült részbe, vakolatba, cibálta, mintha minden áron rombolni akart volna. Néhol becsapott egy nyitva felejtett ablakot, máshol csak egy üres dobozt, zacskót, eldobott papírszemetet kapott fel, és vitte, vitte, amerre a kedve tartotta. Mimi kint ült a háza teraszán. Nézte a tomboló szelet. Sokszor látta már, ahogyan az észak-nyugati Szél betör a kis faluba, és eszét vesztve tombol, tör, zúz, szakít. A falu lakói felkészülve várták mindig, tudták, mikor jön, tudták, mit akar. Így aztán a Szél, amilyen gyorsan...

Biztosan tudod milyen az, amikor az ember önkéntelenül is dúdolgat egy dalt, ami csak úgy, valami miatt eszébe jutott. Nekem ez a dal jár a fejemben egy ideje… És csak ezek a szavak maradnak meg a fejemben: „mondd mit ér!”. Máté Péter dalszövegeit olvasva sokszor fedezek fel benne olyan gondolatokat, amelyeket ma leginkább a „new age” gondolkodóinak tulajdonítunk. Pedig csak figyelni kellene a régiekre… Ők már megmondták! Mondd, te mivel méred magad? Mihez méred magad? Mi fontos annyira számodra, hogy nélküle nem érsz semmit, vagy azt gondolod, hogy a nélkül a személy nélkül, dolog nélkül,...