Az ember mindig keres valamit. Néha elpakolt iratokat, elrakott szerszámokat, emlékeztetőket arról hogy hová is tette a roppant fontos dolgait. Persze, mindig azt nem találjuk, amire éppen, akkor a legnagyobb szükségünk lenne. Ez így szokott lenni. Egyik percben még kezedben a kocsikulcs, a másikban pedig már őrült módon keresed, mert halvány gőzöd sincs arról, hová is tetted. A kulcsot ugyan egy laza csukló mozdulattal a zsebedbe pottyantottad, de elég volt egy hirtelen másféle gondolat, figyelemelterelés, és kiesett a fejedből ez a fontos információ. Hányszor járunk úgy, hogy csak azért...

  Ma reggel olvastam egy idézetet: „A fiatal az, akinek a régi szép idők, most van!” (Tímár György). Szenzációs gondolat, nekem tetszik. Érdekes megfogalmazása a gondolkodásnak. Ilyen az, aki akárhány éves, fiatalosan gondolkodik, nem a múltban él, hanem a mában, nem visszafelé tekint hanem mindig előre, a jövőt tervezi és nem az elment dolgokon kesereg. Sok embert látok, sok emberrel találkozom, beszélgetek. Látom a tartásukat, a külsejöket, hallom a hangjukat, érzem a gondolkodásuk minden kifejezési módját. Ha Tímár György szavait kell egy kicsit másképpen értelmeznem, akkor sok...

Csak azért, hogy a hónap utolsó napján is írjak valamit, csak azért, mert ma szépen sütött a nap, csak azért, mert ma nagyon elfáradtam... És még nagyon sok csak azért dolgot tudnék felsorolni, amiért tollat – bocsi, billentyűt ragadtam. Persze, másért is, az írásért önmagáért, a gondolatokért, amelyek megfogalmazódnak bennem, bennünk, másokban. A mondatokért, amelyeket kimondunk vagy nem mondunk ki, amelyek fontosak, vagy nem fontosak. No, igen! Ki dönti el, mi a fontos? Mert ami nekem fontos, az kötve hiszem, hogy másoknak is az. Legalábbis a széles nyilvánosságnak biztosan nem, de néhány...

Néha, reggel ülök a gépem előtt és bámulom az üres lapot. Néha, reggel egyetlen gondolat sem rohangászik a fejemben, valahol csendben üldögélnek, talán azt várják, hogy felébredjek igazán. Akkor aztán hirtelen ezerfelől zsonganak-zsibonganak a fejemben, s olyan erővel döngetik a képzeletbeli falakat, hogy nem hallok mást, csak a dübörgést. Na, ilyenkor szoktam letenni a gépet magam mellé, laza csukló mozdulattal lecsapni a tetejét, magamra húzni újra a paplant és hagyni, hogy őkelmék úgy zajongjanak, ahogyan akarnak. Aztán, egyszer csak megszűnik a zaj, a zsibongás, kristálytiszta szavak és...

Olyan iszonytatóan fájt a gyomra, hogy lépni sem tudott. Fehér vászon ruhában, görnyedten feküdt az ágyban, nem mert levegőt sem venni, az is fájt. Görcsök mardosták. Oldalra fordult, hogy enyhüljön a fájdalom... Egy ajtót látott maga előtt, bement. Sötétség és irgalmatlan mélabú vett erőt rajta. Semmije nem fájt, de mégis, talán az egész lelke. Lépett kettőt, beleveszett a semmibe. Zuhant a mélységbe, egyre mélyebbre, egyre fájdalmasabban. Vászon ruhája fekete lett, rongyos... „Itt a vége! - gondolta. -Nyakam szegem, gerincem töröm... különben meg már mindegy!” Aztán lépcsőkön találta magát,...