Ez a rövid szó annyi mindent jelent, annyi tartalmat hordoz magában, annyi érzést, derűt, mosolyt, fájdalmat, kínt, örömöt, szenvedést. Az ima, fohász, ami vagy elhagyja az ajkad, vagy kimondod hangosan, vagy csupán csendben, magadba fordulva, befelé mormolod azt. Az ima tulajdonképpen egy vallásos fogalom, beszélgetés Istennel, a Feljebbvalóval, az Univerzummal, a Mindenséggel... Mindegy, hogyan nevezed, a lényeg maga a kérés. Sokféle lehet: embertől, élethelyzettől, alkalomtól függ. Sokan, sok mindenért, sok mindenkiért mondanak imát, fohászkodnak a Fentiekhez. Ha spirituálisan akarom kissé...

Az ember mindig keres valamit. Néha elpakolt iratokat, elrakott szerszámokat, emlékeztetőket arról hogy hová is tette a roppant fontos dolgait. Persze, mindig azt nem találjuk, amire éppen, akkor a legnagyobb szükségünk lenne. Ez így szokott lenni. Egyik percben még kezedben a kocsikulcs, a másikban pedig már őrült módon keresed, mert halvány gőzöd sincs arról, hová is tetted. A kulcsot ugyan egy laza csukló mozdulattal a zsebedbe pottyantottad, de elég volt egy hirtelen másféle gondolat, figyelemelterelés, és kiesett a fejedből ez a fontos információ. Hányszor járunk úgy, hogy csak azért...

  Ma reggel olvastam egy idézetet: „A fiatal az, akinek a régi szép idők, most van!” (Tímár György). Szenzációs gondolat, nekem tetszik. Érdekes megfogalmazása a gondolkodásnak. Ilyen az, aki akárhány éves, fiatalosan gondolkodik, nem a múltban él, hanem a mában, nem visszafelé tekint hanem mindig előre, a jövőt tervezi és nem az elment dolgokon kesereg. Sok embert látok, sok emberrel találkozom, beszélgetek. Látom a tartásukat, a külsejöket, hallom a hangjukat, érzem a gondolkodásuk minden kifejezési módját. Ha Tímár György szavait kell egy kicsit másképpen értelmeznem, akkor sok...

Csak azért, hogy a hónap utolsó napján is írjak valamit, csak azért, mert ma szépen sütött a nap, csak azért, mert ma nagyon elfáradtam... És még nagyon sok csak azért dolgot tudnék felsorolni, amiért tollat – bocsi, billentyűt ragadtam. Persze, másért is, az írásért önmagáért, a gondolatokért, amelyek megfogalmazódnak bennem, bennünk, másokban. A mondatokért, amelyeket kimondunk vagy nem mondunk ki, amelyek fontosak, vagy nem fontosak. No, igen! Ki dönti el, mi a fontos? Mert ami nekem fontos, az kötve hiszem, hogy másoknak is az. Legalábbis a széles nyilvánosságnak biztosan nem, de néhány...

Néha, reggel ülök a gépem előtt és bámulom az üres lapot. Néha, reggel egyetlen gondolat sem rohangászik a fejemben, valahol csendben üldögélnek, talán azt várják, hogy felébredjek igazán. Akkor aztán hirtelen ezerfelől zsonganak-zsibonganak a fejemben, s olyan erővel döngetik a képzeletbeli falakat, hogy nem hallok mást, csak a dübörgést. Na, ilyenkor szoktam letenni a gépet magam mellé, laza csukló mozdulattal lecsapni a tetejét, magamra húzni újra a paplant és hagyni, hogy őkelmék úgy zajongjanak, ahogyan akarnak. Aztán, egyszer csak megszűnik a zaj, a zsibongás, kristálytiszta szavak és...