Nekem tetszik ez a név. Szép név. Akárcsak a Bálint, talán ez mégiscsak szebb, mert a miénk- az eredetét nem vizsgáltam. A hozzá kapcsolódó ünneppel sincs semmi bajom, csak "ámerikás" és nem magyar, nem a mienk, csak úgy átvettük. Most pikírt leszek és undok: átvettük, egy újabb alkalom arra, hogy a virágboltok is áruljanak valamit - hiszen február van, sem sátoros ünnep sem egyéb - plusz átvettük, hogy újabb bóvli halmazok, rózsaszín nyáltól csöpögő giccskavalkád jelenhessen meg a piacon, nem ritkán horror áron. A virágboltok és ajándékárusok kirakatait a piros szín lepi el minden...

Egy ideig azt gondoltam, a valóságban nincs is ilyen, csak a romantikus filmek végletekig kiszínezett világában. Nos, van… Hónapokig várni, tervezgetni, gondolkodni, hogyan is lenne jó! Nagyon szép dolog! Csak nem sok értelme van, különösen, ha az ember már bizonyos kort elért. Lépéseket tenni valami felé, amiről még nem tudod micsoda, nagy bátorság. Vállalni azt, hogy ezt megismered, még nagyobb bátorság. Aztán halványan feldereng valami, egy gondolat fogalmazódik meg benned, hogy lépni kellene, minek várni, minek kínlódni, lesni a múló időt. Gyomorgörcsök, átvirrasztott éjszakák, baráti...

  Ma nagyon korán ébredtem. Kusza álmok sokasága tolongott a fejemben fél éjszakán át, aztán felriadtam, és nem jött újra álom a szememre. Elgondolkoztam az álmokon. Összefüggéstelen, rendezetlen, némelyik kellemetlen, olykor fájó érzést okozó, mégis valami felé taszigálónak éreztem az egészet. Azt hiszem, már sokszor leírtam, hogy az álmokra oda kell figyelni, olyan dolgokat jelenítenek meg, amelyek benne vannak a mindennapjainkban, foglalkoztatnak bennünket. Utat mutatnak, hiszen néha jobban tudják, merre akarunk menni, mint mi magunk. Nos, az éjszakai álmomból a cápákat nem nagyon...

Mindegy, hogy éjjel vagy nappal, mindegy, hol dolgozom vagy pihenek, mindegy, hogy takarítok, vagy csak úgy nézek ki a fejemből… Hallom a hangot. Néha zakatol, néha csak csöndesen suttog, máskor hangosan kiabál, aztán elhalkul, majd kedvesen, andalítóan, bódítóan, csábítóan tűnik fel valahol újra. Bármikor, bárhol jelenik meg, szépeket mond, aztán csúnyákat, aztán engesztel, aztán sérteget… és néha kapkodom a fejem, hogy vajon melyik is lehet az igazi. Ez mind-mind én vagyok, az örömeimmel, a bánataimmal, a vidám dolgaimmal, a frusztráló pillanatokkal, az erős akarattal, a bizonytalansággal,...

Recsegés, ropogás, éktelen zsivaj… Honnan jött, képtelen voltam felderíteni, mert legszebb álmomból riadtam fel. Olyan szépeket álmodtam addig! Sötét volt, a szobában is, kint is. Felültem, füleltem. Semmi. Óvatosan dőltem vissza az ágyba, hogy alszom tovább. Már éppen elszenderedtem volna, amikor újabb robaj, újabb csattanás… aztán recsegős, kicsit furán artikulált hangon egy papírra nem illő hosszas, és nem nyomdaképes tiráda a magasságoshoz, a lemenőkhöz és felmenőkhöz az útban hagyott kerítések, villanyoszlopok és parkoló autók miatt. Kilestem az ablakon… aztán hajnali háromnegyed négykor...