Nálam ez a fogalom valahogy mindig új tartalommal telik meg, mert nem mindegy, mikor, kire, mire és miért várunk. Nos, lássuk csak: én ma egész nap vártam... előbb egy telefonra, aztán egy levélre, egy mailre, aztán a barátnőmre, aztán a számlámra, aztán a postásra... és még valamire, valakire. Telt a nap, csökkent a várakozás ideje, de nőtt bennem a feszültség, mert a nap közepére világossá vált, hogy ugyan volt telefon, megjött a mail, járt a postás, s ha késve is órákat, a barátnőm is megérkezett, az a valami mégsem. Miért is várjuk annyira azt a valamit, amit néha magunk sem tudunk, hogy...

Olyan gyorsan telnek a napok, hogy szinte követni sem bírom. Persze, ha jól végiggondolom, akkor ezernyi dolog történt velem, s ezernyi nem történt meg, mert nem volt időm megélni. Einstein azt mondta, az idő relatív, minden egy időben és egyszerre létezik. Mi mégis valamiféle múlt, jelen jövő halmazt állítunk fel és ennek alapján éljük az életünket. Így aztán nagyon nehéz elfogadni a "minden egyszerre, egy időben, de más térben létezik" elméletet. Miután a múlt, jelen, jövő intervallumában élünk, e szerint állítjuk fel az életünket, van múltunk, van jelenünk és lesz jövőnk. Ez persze attól...

Jobban szeretném azt írni, hogy reggeli kis capriccio, de ez most nem lenne igaz. Már csak azért sem, mert ehhez a szóhoz nekem inkább vidámság kapcsolódik, gyönyörű tavaszi vagy nyári idő, csapongó, szeszélyes, de vidám idill. No, ez most több szempontból sem igaz. Ha csak az ablakon kinézek, már akkor bedőlt az elméletem, még mindig nem süt a nap... az égbolt tisztul ugyan, de még mindig hűvös van kint. A másik, hogy nem vagyok valami vidám. Ennek több oka is van, a fő ok, hogy elmegy a fiam. Belép azok táborába, akik elhagyják ezt az országot, hogy boldoguljanak. Szomorú vagyok emiatt,...

Vannak napok, amikor az ember lánya azt sem tudja, merre van előre. Kora reggeli kelés, csupán azért, mert eszedbe jutott valami fontos és tudod, hogy nem szabad megfeledkezned róla. Aztán egy másik, majd egy harmadik, és máris idegesen mászol ki az ágyból, azt sem tudod merre menj, és még mindig csak hajnali fél hat van...Aztán egész nap rohansz, mindenhová el kell jutnod, mindenkinek eleget kell tenned, a vállalt feladataidat be kell fejezned.  Este hulla fáradtan érsz haza, nem vágy már semmi másra, csak egy forró kévára és egy csendes szobára, ahol a kanapé sarkában üldögélve végig...

Ezt tulajdonképpen tavaly novemberben írtam....de olvassátok szeretettel...   Csend honol a tájon. Ünnepi díszbe öltöztek a sírkertek. Gyönyörű a temető, mégis tele van szomorúsággal, bánattal, az elmúlás keserű gondolatával, szeretteink elvesztésével. Milliónyi gyertya fénye lobban, bevilágítja azt a világot, amit mi sötétnek gondolunk. Számunkra az, hiszen, amikor elveszítünk valakit, sötétségbe borul a világ, és csak nehezen oszlik a ránk telepedő iszonyat... Nagyon fáj. Egy sírhant jelzi, hogy velünk volt valaki, akit szerettünk, aki hozzánk tartozott...Égnek a gyertyák, bevilágítják...