Észrevetted már, hogy az emberek nem köszönnek meg semmit? Minden, amit kapnak az természetes, mert megérdemlik… Na, persze, a reklám! Azért ettől nekem kinyílik a nem létező bicska a nem létező zsebemben! Fikarcnyi hála, fikarcnyi elismerés, egy aprócska köszönöm, nem hagyja el a szájukat. Pedig néha ennyi is elég lenne a boldogsághoz. Nem csupán annak jó, akik kapja, hanem annak is, aki kimondja ezeket a szavakat. Tudod te, hogy mekkora ereje van a kimondott hálának? Köszönöm. Hálás vagyok érte. Hálásan köszönöm. Szép szavak ezek, hiszen olyan érzelmeket gerjesztenek az emberben, amitől...

Mostanság elég sokat eszembe jut ez a szó, hiszen azt látom, hogy mindig, mindenki meg akar felelni valakinek, valaminek. És mindig másnak. Most ezért, most azért, később más miatt, másért. Nézem az embereket. Akik dolgoznak, azok mindent beleadnak, hogy megfeleljenek a főnöknek, a családnak, a barátnak, az ilyen-olyan ismerősnek, bárkinek, aki éppen szembejön, s közben elveszítenek valami nagyon fontosat. Saját magukat – az álmaikat, a vágyaikat, gondolataikat, s ennek okán gyakorta az érzéseiket is.   Sokan letérnek az egyéni útról, feladják saját magukat, hogy aztán a megalkuvás...

Megint reggel van. Lassan nyitogatom a szemem. Furcsát álmodtam, varázslatosat, vagy magát a varázslatot. Most úgy érzem még a varázslat és az ébrenlét határán libegek. Az előbbi visszahúz, de a Nap a szemembe süt, hunyorgok, s már nem tudok visszalépni abba a világba. Végleg felébredtem. Álmodtam? Annyira valóságosnak tűnt… Egy másik világban jártam.  Zöld lankák, lombos erdők, kis faház ez erdő szélén, virágoskert, színes és illatozó virágokkal, kellemes langyos tavaszi széllel.  Múlt század vagy sokkal előbbi kor, netán egy egészen másik világ… Nem tudom. Sólyom szárnyalt fent az...

Mi, emberek tudunk a legjobban falakat építeni.  Ezek a falak nem kőből vannak, nem betonból, sem egyéb más anyagokból, mégis kemények, szinte lebonthatatlanok. Képesek vagyunk magunk köré olyan falat húzni, amely nem engedi, hogy részt vegyünk saját életünkben. Bennünk vannak a falak, ezek „védenek” meg bennünket a külvilágtól, ás sokszor elzárnak saját magunktól is. Mostanában többet figyelem az embereket.  Felszínes, jellegtelen viselkedés, örökös védelem valamivel szemben, valami ellen. Vibráló szemekkel néznek szét, mintha épp fenyegetné őket valaki.  Vagy egyszerűen rád...

Sokan nem tudják mi ez. Énidő – micsoda szó! Pedig van ilyen. Azt az időt jelenti, amit magaddal töltöttél, amit magadra fordítottál, amikor magadra figyeltél. Nem kifejezetten a tükör előtt ülésre gondolok, amikor szépítkeztél, amikor egy órát töltöttél a fürdőszobában, hogy póthajat tegyél fel és műszempillákat, aztán másfél órát álltál a szekrényed előtt, mert „nincs egy rongyod sem, amit felvegyél”. Nem, nem erre gondolok. Nem ez az énidő. Az énidő az, amikor magaddal foglalkozol, amikor leülsz egy rövid időre és figyeled a gondolataidat, amikor meghallod a saját hangodat, a belsőd...