Fura reggel volt megint. Nem bírtam felkelni... No, ebben azért nem volt semmi furcsa, miután már napok óta nem aludtam jól. Valami leszívja az energiáimat, csak még nem jöttem rá mi...Azaz rájöttem, csak magam sem akadtam elhinni. Jól éreztem magam mindig vele, aztán másnap a mosogatórongy egészen konszolidált állapotban volt hozzám képest még kétnapi ázás után is... Elgondolkodtató. Energiavármpírral találkoztam? Belőlem merít, aztán nekem napok kellenek, mire újra összeszedem magam? De honnan merítek, ha nekem újra és újra van? Nos, ezek a gondolatok jártak a fejemben, de...

    Nem vagyok az a madárféle, amelyik minden csillogó tárgynak örül, és lelkendezve veszi a szájába, hogy a magasba szállva még a nap is bukfencezzen rajta. Másféle ragyogásra gondoltam, olyan belső félére. Hogy az nem látszik??? Dehogynem! Az látszik csak igazán, szebben ragyog, mint az agyonflitterezett ruci a diszkófényben! Csak oda kell rá figyelni, hogy észre vedd! Mi okozza? Kinél, mi? Változó. Egy biztos, hogy nagyon jó érzés... Amikor reggel kinyitod a szemed, szinte azonnal mosolyra húzódik a szád. Vidáman kelsz fel az ágyból, nem kecmeregve, búslakodva, hogy már megint...

    Tudod, soha nem gondoltam volna, hogy az ábrándok valóra válnak... azelőtt. Most már hiszek benne, mert egyszer már megtörtént. Néhány évvel ezelőtt folyamatosan visszatérő képek zavarták az álmaimat, az elalvás előtt állapotomat. Mi is ez? Képzelgés, ábránd, álmodozás? Nagyon fura, mert valójában mindegyik. A visszatérő álmom az volt, hogy egyedül vagyok. Egy hegyei faluban élek, egy házban a hegyoldalon, ami nincs sem túl messze a falutól, sem től közel hozzá. Ott mindenki tudta, ki vagyok, hogyan élek, s hogy néha el-eltűnök a házamban hosszabb időre, hogy aztán egy könyv...

  Égi jelenség! Valami feltűnik, magával ragad, aztán eltűnik hirtelen a semmiben, te pedig azon töröd a fejed még napokig, hogy láttad-e valóban, vagy csak az érzékeid csaltak meg?! Olyan ez mint, amikor egy látomás átsuhan előtted. A zsigereid milliónyi kis összetevőivel érezted, mégsem vagy benne biztos, hogy láttad... A késő tavaszi nap hétágra sütött, lágy szellő fújdogált, békés volt minden. Az emberek a téren lődörögtek, élvezték a napsütést. Valahogy mégis olyan csönd volt. Mintha vártak volna valamire, vagy valakire, mintha lett volna a levegőben valami. A férfi a templom...

  Valami volt a levegőben! Nem tudta, hogy mi, csak érezte. Reggel kezdődött. Korábban ébredt, bár nem kellett volna, elvégre vasárnap van. Mégis, valami nem hagyta aludni. Kávéval a kezében bújt vissza az ágyba, elgondolkozva ült nekitámaszkodva a háttámlának. Próbálta végiggondolni az éjszakáját. Mitől lehet ilyen érzése? Milyen érzés is ez? Meghatározhatatlan, várakozással teli, izgalmas, mégis bizonytalan... Szóval nem tudta meghatározni, s azt sem honnan ered az érzés. Hiába kutatott az álmaiban, valójában nem emlékezett semmire. Nem álmodott volna? De biztosan, csak nem emlékezett...