Ma nyitottam meg a 2017-es mappát szembesülve azzal a szomorú dologgal, hogy az idén még egy sort sem írtam. Vagyis de, de valójában mégsem. Írtam mindenfélét, leveleket, cikkeket, hosszabb-rövidebb egyéb anyagokat, ám ezek munkából, kötelességből, muszájból szaladtak ki az „elektronikus tollamból.” Valami mást szeretnék végre! Napok óta forog az agyam, kavarog, néha fortyog, máskor meg olyan üresnek érzem, mint egy kongó hordót. Aztán valami ismét megmozdul, egy gondolat elszabadul, kiszökik, ébreszti a többit, majd követi egy másik is, s megszólal egy hang a fejemben…. A lelked…, a lelked…,...

Nézem az üres lapot. Kavarognak a fejemben a gondolatok. Hol is kezdjem? Mikor érzi úgy az ember, hogy minden el és lecsendesedik körülötte. Mikor következik be ez a megszelídülés? Nem tudom, nincs pontos időpontja, nem lehet előre meghatározni. Ez egy érzés, ami magától jön, vagy soha nem talál meg, mert nem engeded, vagy éppen nem veszed észre. Sokat hadakozunk az életünk során. Hol másokkal, hol magunkkal, a belénk nevelt, belénk rögzült, külső elvárásokkal, a magunk támasztotta követelményekkel, a saját hiedelmeinkkel. Amikor épp azt gondoljuk, hogy most mással kell hadakoznunk, akkor is...

Én szépséges csomagokat képzelek el a lelkemben. Tudod, olyan halvány, cseppet sem harsány, szívet melengető szép színűeket, szép szalagokkal, masnikkal… Ó, az örök optimista, a széplelkű, az idealista! – biztos vagyok benne, hogy sokan ezt gondolják rólam. Talán igazuk van. Igyekeznem sem kell, ilyen vagyok. Az én lelkemben ilyenek a csomagok, mert azt szeretném, hogy ilyenek legyenek… Sok csomag van. Némelyik szabályosan, csodaszépen becsomagolva, többek csak hevenyészve összefogva, mint egy zsák, de a csomagolás nem durva zsákvászon, hanem kellemes, puha, lágy kelme, vagy éppen finoman...

Hogy repül az idő! Pár nap, hét és újra eltelt egy év. Megint bölcsebbek lettünk, megint tanultunk valamit… Azt nem írom, hogy öregebbek lettünk, mert néha úgy érzem, ez a kor, amiben most élünk, nem engedi, hogy tisztességgel megöregedjünk. Mindig új impulzusok, új kihívások jönnek, s lépést kell velük tartani, mert egyébként behozhatatlanul lemaradunk. Olykor persze azt sem bánnám, ha ez történne… Sokszor érzem azt, hogy nem jó ez így. A nagy rohanásban, a megfelelni akarásban, a törtetésben észre sem vesszük, s az életünk szépen lassan elballag mellettünk. Mert az ballag… Tehetnénk mi is,...

Micsoda ellentmondás! Mert ugye az emberi gondolkodás azt tartja, hogy aki álmodozik, annak nincsen célja, csupán álmokat kerget, akinek viszont célja van, annak nincs ideje álmodozni. Ez így nem igaz! Egyik támogatja a másikat, ha hiszel benne, ha nem. Sokszor boncolgattam már az álmokat, mert néha meghökkentő, máskor zavaros, olykor pedig rémálmaim vannak. Van, amelyikre emlékszem, van, amelyikből csak az érzés marad bennem, ami néha nagyon kellemes, máskor pedig igen zavaró, lehangoló. Különösen az idegesítő, hogy nem tudom, mit jelent. Az álomfejtés ma már külön tudomány – én személy...