Már megint egy reggel. Utálatos, esik is, hideg van. Nincs kedvem semmihez, pedig dolgoznom kell, a munka hegyekben áll, a lakás szalad… Nehéz, keserves élet ez. Pénzem sincs. Sápadtan, kókatagon ülök az ágy szélén és a sorsomon merengek. Mit merengek?! Bosszankodom, sopánkodom, fáj a létezésem is a nincstelenségben. Kiút nincs, leragadtam, bent ragadtam a társadalmi mocsárban, s mindenki más hibás, vétkes, átkos, csak én nem. A körülmények áldozata vagyok, megyek mások után, élem a mások életét, megfelelve mindenkinek… Lustán nyújtózom a puha ágyamban. Jól aludtam, csak a napfény zavart...

Emberek. Jó és rossz tulajdonságokkal, gyarlóságokkal, szívet melengető emberséggel. Elvileg ilyenek vagyunk. Gyakorlatilag csupán igen kevesen. Sokakból hiányzik valami, valami nagyon fontos, amiről azt hiszik nem is annyira lényeges: ez a megbocsátás képessége. Megbocsátás másoknak, megbocsátás magunknak. Írtam már, hogy mindennek az alapja az, ha meg tudsz bocsátani saját magadnak, képes vagy elfogadni, hogy te hibáztál, te mondtál valamit, amit nem kellett volna, a te döntéseid miatt olyan az életed, amilyen… Sorolhatnám még! Megbocsátani nem tudsz, mert úgy gondolod, hogy mindazért, ami...

Esik. Még mindig és már megint. A csendet csak az eső kopogása töri meg, egyébként harapni lehetne. Élvezem. Rég voltam ennyire csendben. Még a gondolatok is lelassultak a fejemben, nem kergetik egymást, mint máskor, nem tülekednek, szépen várnak a sorukra. Szép ez az esős falu. (Álmosd – egyeseknek a világ vége, nekem az otthon melege.) Tetszik. Élvezem a csendet. Vajon máskor miért nem tudjuk észrevenni? Miért nem észleljük másképpen a bennünket körülvevő világot? Olykor még akkor sem látjuk, amikor pedig egészen nyilván való… Most bizonyára nagyon sokan vannak, akik szapulják az esőt, a...

Volt egyszer egy kislány, aki azt gondolta, hogy csodaszép a világ, s belőle világszép nádszálkisasszony lesz, aki sokat tesz majd a világért, az emberekért. Akkor még nem jutott eszébe a szépségkirálynők által felkapott és hangoztatott „világbéke”. Nem is vágyott ilyen babérokra, csak élni szeretett volna, szépen, hasznosan, valami maradandót alkotva. Maradandót alkotva… Milyen fura is ez a szóösszetétel ebben a világban. Miért? Mert végtelenül nehéz maradandót alkotni, maradandót létrehozni, magad és mások számára értéket teremteni. De mi adja az értéket? Az értéket az adja, hogy te mit...

Lágy dallamok, viharos etűdök, pergő dobok, síró hegedű ­– ezek adják az élethez a zenét. Az Élet pedig egy tánc, amit a sírig táncolunk. Talán az utolsó lépések már lassúak, vontatottak, mégis táncoljuk az utolsó hangig... Hosszú az út, hatalmas a táncparkett, s a zenekar mindig más és más zenét játszik. A zene attól függ, hogyan élsz. Olyan zenét kapsz, amilyen az életed. Te vagy a komponista, a zenész és a táncos is. A zene hol halk, mélázó, gondolkodtató, a táncod lassú, harmonikus, hol lüktető, viharos, tüzes, vad forgásokkal teli – változások az életedben, a pergő ritmusok ütemére....