Tudod, az ajtó az egyik kedvenc szimbólumom. Lehet nyitni, zárni – vagyis kitárulkozni és bezárkózni. Kimenni rajta keresztül, bejönni… Állhatsz előtte, állhatsz mögötte. De olyan, hogy az egyik oldalán az egyik világban vagy, a másik oldalán a másik világban vagy, s ennek megfelelően viselkedsz − olyan nincs. Kettős én, kettős élet, kétféle ember. Nos, ha így érzed magad, akkor vélhetően „bajság” van. Battyogj el szépen az orvoshoz és beszéld meg vele… Mert egyébként ilyen nem létezik, csak ha tényleg zűr van a fejedben. Nem lehetsz egyik oldalon te a világ legjobb embere, a másikon meg egy...

A szó hallatán előbb verssorok jutnak eszembe. Híres költők sorai: „Amikor roskadófélben van a ház, hámlik le a vakolat…” Amikor a „föl-földobott kő” visszahullik. Amikor „nem térkép e táj.”  Otthon – nem térkép, nem egy táj, nem egy ország, nem egy város. Valami egészen más… Ha már túljutottam a költők sorain, akkor megpróbálom magamban a helyére tenni e szót. Bevallom, ez a szó mostanában némi kavart okoz a fejemben. Hol is vagyok otthon? Mit is jelent számomra az otthon? Költöztem. Többször is. Előbb azt gondoltam, az a kedves kis határszéli falu az otthonom, ahol a gyermekkoromat...

Mire? És miért nem? Sokszor van az, hogy a konkrét tennivalók, a vágyott tennivalók és a szükséges tennivalók egyszerre nyomják a fejünket. Mázsás kövekként nehezednek ránk, majd beleszakadunk. A gondolatok cikáznak ide-oda, de erős késztetések helyett csak a tennivalók sorjáznak a fejünkben. Aztán egyiket sem tesszük. Néha napján magam is áldozatul esek a kavargó gondolatoknak, az ezerféle munkának, az „ezt is kellene csinálni, azt is kellene csinálni” gondolatoknak. Amikor ezerfelé szaladna a fejem, akkor szoktam kicsit leülni, megvárni, míg csend lesz odabent, vagy egy egészen más, sokkal...

Egyedül vagy, egy kidőlt fatörzsön üldögélsz. Friss levegő, a fák zöldje, a madarak hangja, az öreg fák lombajai között beszűrődő napsugarak vesznek körül. Gyönyörködve bámulod e zöld világot, élvezed az erdő csendjét, a tüdődbe áramló tiszta levegőt, a szívedig érő nyugalmat. Belefeledkezel az érzésbe, a hangulatba… Az egyik pillanatban a rigót hallgatod, a fakopáncs kopogását, a méhek zümmögését, a másik pillanatban már egy csendes kis hegyi falu utcáin bandukolsz. A múlt után kutatsz. Keresel valamit, valakit. Magad sem tudod. A hiányt akarod pótolni, betölteni, mert valami hiányzik, érzed...

Néha bizony jól jönne. Például, amikor költözöl, pakolsz, régi lomoktól, nem használt holmiktól szabadulnál meg… Néha a könyveket dobozolnád, máskor ruhákat, olykor fényképeket, a múltad egy-egy darabját… Megint máskor a saját életed egy-egy szakaszát dobozolnád be és tennéd a legfelső polcra, hogy még csak véletlenül se érd el, vagy a pince legmélyebb és legsötétebb zugába dugnád el, olyan sötétbe, hogy a legerősebb napfénynél se találd meg. Jól lezárni a tetejét, vastag szalaggal leragasztani, és még azt is igyekszel elfelejteni, mit is tettél bele. Na, persze! Az élet nem ilyen egyszerű!...