Magas, délceg, sármos, kicsit csibészes a mosolya, és úgy tud nézni, mintha a vesédbe látna. Udvarias, segítőkész, gáláns, csüng minden szavadon, figyel rád, fontos vagy neki. Érdekli a munkád, segít a háztatásban, elvisz a csajos bulira, virágot vesz alkalom nélkül is, jó beszélgetőtárs, megnézi veled az éppen soros szappanoperádat, készséggel zsebkendőt nyom a kezedbe, amikor sírni támad kedved. Lesi a kívánságaidat, s te vagy a legelső az életében… A munka, kocsi, kütyük csak utánad következnek… Csak vicceltem! Ez mind, egy férfiban? Te sem gondoltad komolyan, ugye?! Jó néhány tanulmányt...

A tökéletes nő – mint ilyen, nem létezik. Álmodozni ugyan lehet róla, vágyálmokat lehet kergetni, de az épp olyan esélytelen, mint egy gyönyörű tarka pillangót kergetni a végtelen réten. A mai nő nem tökéletes. Nem is ezt várja el tőle a társadalom. Legyen bombázó, észveszejtően csinos, csábító, legyenek formás idomai, szép szőke vagy barna haja, vagy  rikító vörös és persze, legyenek hosszú combjai. Más nem is kell, mert ezzel is éppen elég jól el lehet boldogulni. A másik legyen értelmes, vágjon az esze, mint a borotva. Kicsit csúnyácska és slampos? Ugyan, kit érdekel, ha közben az...

Emlékszem a mesére? A királynő kíváncsian, várakozóan fordult a tükréhez: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?” … Ugye, most már emlékszel? A Hófehérke meséjének elhíresült soraira? Hát persze, ki ne emlékezne gyermekkora egyik legszebb meséjére! A tükör szimbólum. A valóságlátás szimbóluma. Ha jobban belegondolok, néha én is szeretnék egy ilyen tükröt, amelyik azt mondja, hogy igen, te vagy a legszebb a Földön. Csak tudod, reggel, amikor belenézek a tükörbe és egy szépséges királylány helyett a zöld karikákat látom csupán a szemem alatt, akkor jut eszembe, hogy nincs...

A felhő szélén ültem, lógattam a lábam, ahogyan kisgyermekkoromban a székről, amelyre csak kínkeservvel tudtam felmászni... Hány éves vagyok? Nem tudom, csak azt tudom, hogy most egy felhő szélén ülök, és bámulom az alattam rohanó világot. A városok olyanok mint egy-egy méhkas, a falvak talán nyugodtabbak egy kicsit. De a folyók szaladnak innen fentről, a nagy vizek morajlanak, háborognak, a jégtáblák leválnak, elmerülnek, újra felbukkannak, s olvadással fenyegetik a világot. Köröttem a felhők fénysebességgel változnak, száguldanak, összeállnak és szertefoszlanak… Aztán lelassul minden,...

Bevallom, néha én sem, pedig nő vagyok, s biztosan értenem kellene saját fajtámat. A fenti mondatot most ugyan én írtam le, de Müller Pétertől idéztem. Csak így, egyszerűen. Olvasom az egyik könyvét. Többet is olvastam, s szinte mindegyikben van egy rész, amelyik a nőkről szól, olykor egy egész könyv, vagy kettő… Lehet, hogy sok. Végül is mindegy. Sokan és sokat írtak már a nőkről. Sokan kutatják a témát, s férfiak java része egy életen át arra törekszik, hogy megértse nőket: az anyját, a barátnőjét, a feleségét, a lányát... Meddő próbálkozás. Csernus is megmondta, ő is a téma szakértőinek...