Ki vagyok én?

Már régen nyitottam új fejezetet saját életemben, talán éppen ideje vagy most jött el az ideje, hogy valami egészen újat kezdjek. Ennek megfelelően itt-ott kicsit átdolgozom a bemutatkozásomat. Teszem ezt azért is, mert közben megint eltelt 5 év.

Ami nem változott, vagy csak keveset, az a lelkem. Az írásaimban továbbra is benne van a szívem, lelkem, a gondolataim, talán néha kicsit több is, mint kellene. Amikor írok, akkor kitárul a lelkem, nyitott embernek tartom magam, ezért olykor többet adok magamból, mint kellene. Idealista vagyok, s nekem ez így megfelel. Hiszem, hogy az ember jó, csak azért mert ember, mert ilyennek született, és fájdalmasan szemlélem, hogy vadiúj világunk milyenné teszi az embereket. Persze, mérhetetlenül fáj, amikor szembesülök azzal, hogy a jóság csak a pici gyerekek privilégiuma. Sajnos, legtöbben kinövik.

Magamról.

Még mindig azt hiszem, amit korábban, miszerint a világ legnehezebb dolga, elfogulatlanul, teljes képet adni magunkról. A mai napig nem könnyű, pedig néha már azt hiszem, hogy ismerem magam.

Ki is vagyok én? Ember, humánum, s mindaz, amit már fentebb leírtam. Igyekszem adni magamból valamit, mert mások is érdemesnek látnak erre.

Azóta több-kevesebb sikerrel, néha kevesebbel, mert olykor az én lelkem is romokban hever, adok valamit, egy írást, amelyben van egy érzés, egy gondolat, amit, ha jól fogok meg, akkor bizony emberek százai ismerik fel, hogy adott pillanatban éppen erre volt szükségük.

A tények nem változtak. Voltam kislány, hosszú barna, göndör hajjal és mélybarna szemekkel. A felnőttek mindig a bokszos kefével jöttek, hogy a cipő helyett már megint a szememet kentem össze vele. Akkoriban tetszett, ma már csak szép emlék.

Aztán jöttek a könyvek, az olvasás adta örömökkel, a képzelt világokkal, a történelmi adatokkal. Tény, a képzelet birodalma jobban tetszett. Írtam is, matek füzet ide vagy oda, az utolsó lapokon mindig elkezdődött valami. A matek füzetnek akadt más funkciója is, így aztán a fiókom tartalma gyarapodott a teleírt lapokkal.

Tizenhat évesen író akartam lenni, híres regényíró, akinek falják a könyveit. Elkezdtem mondogatni, hogy nekem ez tetszik, s bár a szüleim szerettek olvasni, de inkább valami "rendes" szakmát akartak a kezembe adni.

Tanári pálya, nyelvek, diploma. Megvan. Csak közben az élet kalandosabb utat szánt nekem. Családdal, gyerekekkel, új munkával, új emberekkel, és egy teljesen más világgal.

Újságírás! Álmodoztam évekig, aztán felnőttfejjel vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam: én ebbe belevágok! Megtettem. Megszerettem, alaposan megtanultam, begyakoroltam.

Nem mondhatnám, hogy nem élveztem a tanítást, de az újságírás, az valami egészen más! De tisztában vagyok azzal is, hogy azok a tanáros évek kellettek nekem ahhoz, hogy az lehessek, aki most vagyok. Hálás vagyok a tapasztalatért, az ismeretekért, amelyeket ott kaptam meg. Hálás vagyok azért, hogy az élet megtanított sok-sok olyan apróságra, amely által én képes vagyok különbséget tenni a jó a rossz, a szükséges és elégséges, kellő és fontos dolgok között. 

Az írás a minden! Adni valamit, letenni valamit, kiadni valamit... Még nem tudtam, hogy mit, csak azt tudtam, hogy valami maradandót. 

Ahogyan telnek az évek idősebb leszek, kicsit bölcsebb, s még mindig vannak bennem kérdések: elértem azt, amit mindig is akartam? Azzá lettem, aki mindig is lenni akartam? Még pár évig dédelgetem ezeket a kérdéseket… Majd lesz válasz is.

Voltak/vannak események az életemben, amelyeket egy kicsit elodázhatott volna az Élet, ám ezen esetekben nem nálam volt a döntés joga. Megértettem. Minden akkor történik, amikor történnie kell, és mindennek oka van, és minden után, ami elmúlik, egy minőségében jobb dolog következik be. Olykor nehéz ezt elfogadni, és néha nagyon tud fájni...

Tovább kell menni! Ha az embernek van célja, és az lebeg a szeme előtt, akkor mindent fel tud dolgozni, meg tud oldani és van ereje tovább menni is. Azt szoktam mondani, hogy a céltalan ember halálra ítélte saját magát.

Nekem még mindig van célom, s az évek alatt mit sem változott: átadni valamit, ami több mint, amit kaphatok... Írásban, szóban, kapcsolatokban, emberi érzésekben.

A fenti mondatokat átemeltem a korábbi írásból. Igaznak érzem ma is.

A vargabetűkkel tűzdelt életút újabb állomása, ahol most vagyok. Megint tanultam valamit, kaptam valamit és adhatok valamit ismét. Látom a szépet, a jót… És megyek tovább, nem adom fel, nem szokásom, továbbra is hosszú időben gondolkozom...

Jó itt lenni megint, ahol most vagyok!