A félelem

2014.06.04 16:17

Dideregve ébredt fel. Persze, mert facsaró víz volt a pizsamája. Hirtelen rántotta le magáról a takarót. Nem akart hinni a szemének és az érzékeinek. A pizsamája vizes volt, az ágynemű szintén. De csak belül, ahol a teste volt. Nem értette, csak azt tudta, hogy iszonyatosan kényelmetlen és iszonyatosan vizes, és fázik. Fel akart kelni, de rájött, hogy az sem annyira egyszerű. Olyan gyengének érezte magát, mint egy három napig tartó lázas betegség után. Remegett a lába, alig bírt megállni. Kínkeservesen húzta fel a papucsát és vánszorgott ki a fürdőszobába. Szagolgatta magát, próbálta azonosítani a folyadékot, amitől csaknem tocsogott. „Csak víz! – állapította meg. – Igen, de honnan? Verejték?” Erre a kérdésre azonban nem tudott válaszolni. Le kell zuhanyoznia, valahogyan magához kell térnie, és persze azt is jó lenne tudni, mi is történt vele. Hiába kutatott az emlékeiben, semmi, de semmi nem jutott eszébe. Nem emlékezett semmire. Csak azt tudta, hogy valamitől nagyon gyenge, elhagyta az ereje, s ettől egy kicsit frusztrált és nyűgös lett. Nagy nehezen bemászott a zuhany alá, engedte magára forró vizet, arcára, fejére, testére. Melegedni vágyott, feloldódni, elfelejteni ezt a reggelt. Csak részben sikerült. A víztől felmelegedett, tudata kitisztult, de erőt nem kapott a víztől. Belebújt a vastag köntösébe, pedig kint sütött a nap. Tavasz van, vagy már kora nyár is akár… Hirtelen maga sem tudta, csak azt, hogy kint süt a nap, bent ő facsaró vizesen ébredt és fázik…

Kávét készített magának. Erő híján ez is csak lassan ment. Aztán óvatosan felhúzta a teraszajtó redőnyét, kikandikált, s rájött, hogy kint jó idő van… Akkor talán egy kis friss levegő jót tesz majd. Kávéval a kezében kilépett az ajtón, leült az egyik kis kovácsoltvas székre. A Nap felé fordította az arcát. Élvezte, ahogyan a meleg átjárja, előbb csak az arcát, a kezét, a lábát, aztán az egész testét. Jólesett a meleg… Hunyorogva nézett a Napba. Nem látott semmit, csak érezte a fényes égitest reggeli melegét. Csukott szemmel üldögélt…

Egy idő után csend lett, nagyon nagy csend. Nem hallotta a madarakat, az autók zaját a szomszéd utcából, a bogarak sercegését… semmit. Ebben a csendben valahonnan, a távolból előkerült egy kép… A reggeli ébredés képe… Aztán egy másik kép… szaladt, rohant a sötét erdőben, valami nagy fenevad rohant utána fogait vicsorgatva… Szét akarta tépni. Aztán egy újabb kép… Egy autó előtt rohant, ahogyan csak a lába bírta, szinte érezte, amint a lökhárító érinti a lábát, fuldokolva ugrott balra, legurulva a mély árok aljára. Aztán újabb kép… Egy függőhídon egyensúlyozott egyformán küzdve a tériszonyával és a félelmével… A szikla oldalában alig-alig volt ösvény. Több ezer méter magasan a levegőt is kapkodta, lenge ruháját fújta, cibálta az őrjöngő hegyi szél… Félt, félt és félt…

Zihálva tért magához. A köntöse újfent vizes volt rajta. A felismerés döbbenettel töltötte el. Verejték. A félelem iszonyatos erővel gyűrte le. De vajon mitől is fél? És miért álmaiban lepik el alattomos félelmek. Most már nem felejtette a képeket. Sorra vette őket, szembenézett velük, majd képzeletben eltolta magától őket, amíg egészen kicsik, színehagyott ködképek nem lettek, amelyek végül elenyésztek a semmibe…

Szépen sütött a Nap. Melegen! Igazi nyári nap volt. Lenge ruhában, apró cipőben, kicsit sápadtan még, és erőtlenül, de vidámabban indult neki a napnak. Nem volt már mitől félnie…

Tudod, az a baj, hogy a félelem egy tanult érzés. Megtanuljuk, mert belénk nevelik, aztán mi pedig tovább adjuk a gyerekeinknek. A jó hír az, hogy ahogyan megtanultuk őket, át is tudjuk alakítani, le tudjuk küzdeni. Kell egy kis kutatómunka és némi önismeret, no meg az, hogy ne áltasd magad, légy őszinte saját magaddal. Ez már fél siker…

Az egész az lesz, ha szépen, lassan, tudatosan elindulsz, és szembe nézel az összes idegesítő, frusztráló, értelmetlen félelmeddel.