.jpg?ph=8b00ed66c6)
A felhő széléről
A felhő szélén ültem, lógattam a lábam, ahogyan kisgyermekkoromban a székről, amelyre csak kínkeservvel tudtam felmászni...
Hány éves vagyok? Nem tudom, csak azt tudom, hogy most egy felhő szélén ülök, és bámulom az alattam rohanó világot. A városok olyanok mint egy-egy méhkas, a falvak talán nyugodtabbak egy kicsit. De a folyók szaladnak innen fentről, a nagy vizek morajlanak, háborognak, a jégtáblák leválnak, elmerülnek, újra felbukkannak, s olvadással fenyegetik a világot. Köröttem a felhők fénysebességgel változnak, száguldanak, összeállnak és szertefoszlanak…
Aztán lelassul minden, mintha megállna az idő. Látóköröm egyszerre leszűkül, s már nem az egész világot látom, csupán egy falucska apró házát, amelyben éppen megszületik egy kislány. Sötét haja van, maszatos az arca és a teste, és ordít, ahogyan a torkán kifér. Életet kér…
Már nem lóbázom a lábam… csak bámulok némán és meredten. Nem érdekelnek a rohanó városok, sem a szertefoszló felhők, csak az, amit látok…
Kétéves kislány a paradicsomos kertben. Te jó ég, már megint maszatos! Belemászik a vesszőkosárba, a paradicsomok tetejére és önfeledten majszolja tovább a piros gyümölcsöket. Egyiket a másik után. És élvezi, ahogy csorog a leve a karján, vidáman nevet, huncutság csillog a mélybarna, meleg szemében.
A következő képen a kétségbeesett anya kiabál a gyermeke után. Keresi- kutatja, nem találja, míg nem a répaágyás mellett, a répalevelek alatt meghallja a gyerek gurgulázó nevetését. Aztán felfedezi gesztenye színű, göndör fürtjeit is a répa nagyra nőtt levelei között. A gyerek épp egy békával szemezgetett, piszkálta, lökdöste, a béka pedig egyre nagyobb lett. A mama időben érkezett.
A bokszos szemű lányka ötévesen épp a fotósnak pózolt. Haját hatalmas masnival fogták össze… Aztán lila szoknyácskában láttam ballagni az utcán, majd padban ült, merev tartással fogta a ceruzát és próbálta kanyarítani a „m” betűt, hogy szép legyen, és szabályos, ahogyan kell…
Láttam a félelemtől gubbasztva az ágy sarkában, amikor a villám belecsapott a házba. Láttam a vihar után önfeledten ugrálni a vízzel telt kis árokban, a sárban dagonyázni, fára mászni, biciklizni tanulni, az első oklevelet átvenni… Láttam nagylányként gimnáziumba járni, láttam suli helyett strandra menni, érettségizni, felvételizni… Láttam elbukni és büszkén felállni...
Egyre feszültebben figyeltem. Nem csupán láttam, éreztem, tudtam, mit gondol és miért gondolja úgy. Figyeltem a változásokat, az érést, a gondolkodás másságát, a világról alkotott képét, a világról változó képét, s ezzel együtt halmozódó tudását. Tudtam, mit látok, tudtam, mit élek meg… Megélem?
Vagy csak felülről látom az egészet? Én most egy felhőn ülök, és lógatom a lábam...
A képek peregtek tovább. Önfeledt diákévek, diploma, munka. Szerelem! Aztán újra egy szülőszoba. Egy kislány érces hangja üvöltött bele az éjszakába. S az, akit láttam felcseperedni, tanulni, tudni, élni, boldognak lenni – egy másfajta dimenzióba lépett.
Gyorsan peregtek a képek és az évek. Család, munka, hivatás, a hétköznapok szürkeségének és a boldog pillanatoknak sajátos keveréke. A másik gyerek, majd másik munka, ismét egy másik dimenzió… És más gondolkodás és más lélekállapot. Gondok, bajok, problémák, lélekölő kétségek és lélekemelő vidám és szent pillanatok… És persze, a fájdalom, amely egy életen át ott van, mert hozzá tartozik az Élethez –, s ezt nem csupán Müller Pétertől tudom…
Ülök a felhő szélén, lógatom a lábam, nem tudom hány éves vagyok, s azt sem, hogyan kerültem a felhő szélére. Csak azt tudom, hogy láttam valamit, máshogyan, mint eddig. Felülről, a múltból, visszanézve… Peregnek a könnyeim, de szám szegletében ott a boldog mosoly.
Érdekes érzés látni a fejlődést, a növekedést, egy-egy akkori ÉN-t. Mennyire más most a világ, mennyire más vagyok én is, mennyire másképpen gondolkodom, másképpen ítélem meg a világot és magamat.
Tudod, jó néha a felhő szélén üldögélni, s nem tudni, hogyan kerültél oda, és nem tudni hány éves is vagy…
Ott vagy, és élvezd ki, mert ez is tünékeny illúzió, mint annyi más az életünkben…