A hegy

2015.12.30 09:27

Valójában tudom, hogy előttem van, de a ködön át csak a halvány körvonalait látni. Tudom, hogy az égig ér, a felhők fölött van a csúcsa. Most olyan valószerűtlennek látszik az egész, félelmetes óriásnak, bevehetetlen erődítménynek. Közelebb érek, a köd nem enged, sőt, ha lehet még sűrűbb, még áthatolhatatlanabb akadályt gördít elém. A hegy közelébe érek. Tudom, hogy keskeny ösvény visz a csúcsig. Nem látom az ösvényt, a köd talán ott a legsűrűbb, ahol az ösvénynek kezdődnie kellene. Sopánkodhatnék a mindent beborító, sűrű, tejfehér természeti jelenség miatt, de nem teszem. Az az érzésem támad, hogy valamit el akar fedni előlem, hogy szándékosan csak előttem gomolyog, hogy szándékosan csak engem akadályoz, csak nekem szól. Pedig mindenképpen fel kell jutnom arra a hegyre! Vár engem ott valami, s azt látnom kell...

Várok. A hegy lábánál sétálgatok, meg kell találnom az ösvényt, el kell indulnom, mert hamar jön az „este”, s nekem addig fel kell jutnom a csúcsra... Megyek erre, megyek arra, szinte semmit sem látok, mindig csak azt az egyetlen lépést, amit megteszek, mindig csak egyet...

Továbbra is az áthatolhatatlannak tűnő fehérség, vagy egyre inkább szürkeség vesz körül. Újabb rossz érzés kerít hatalmába: belesüllyedtem a szürkeségbe... Aztán a vízió tovább szélesedik, felismerés lesz belőle: hiszen ez a hétköznapok szürkesége! Ugyanígy bolyongok a hétköznapokban, mint a ködben... Ez rosszabb, mint maga a köd: az emberiség nagy része ugyanígy bolyong a hétköznapok szürkeségében. Némelyek keresik az utat, mások fel sem ismerik a kiúttalanságot, a körbe-körbe járást, s csak sopánkodnak azon, hogy nincs kivezető út.

Van, mindig van, csak nem figyelünk eléggé...

A hegy még mindig előttem tornyosul, és még mindig hatalmas fehérség vesz körül, de mire ezeknek a gondolatoknak a végére jutottam, derengett valami a fejemben, talán fellobbant egy aprócska láng, amely majd az utat mutatja... Megálltam az óriási hegy előtt, mérhetetlenül kicsinek, elesettnek, gyengének éreztem magam, lábaim remegtek, a szívem a torkomban dobogott, s közben azt zakatolta: tedd meg az első lépést! Megtettem, felléptem egy lapos sziklára, aztán léptem még egyet, majd még egyet, majd még egyet... És megláttam, amit kerestem. Keskeny kitaposott út néhány méterét láttam. Elindultam. Tudtam, nem meredek, nem kaptatókkal teli – bár akad benne az is, – néha kényelmes séta vár rám, máskor kőkemény kapaszkodók hihetetlen mélységekkel szegélyezve, olykor egyenes az ösvény, máskor kanyargós, tévutakkal teli...

Szépen haladtam. Igaz, közben eltelt egy emberöltő. A csúcsot még nem látom, nem láthatom...

S hogy mi volt a hátizsákomban? Mit cipeltem magammal? Mindent, amit út közben tettem, mindent, amit addig megéltem, mindenkit, akik addig velem voltak, keresztezték az utamat. Vittem a kívánságaimat, a vágyaimat, az örömeimet, a bánataimat... Vittem a vidámságot, a boldogságot, cipeltem a tragédiát, a szomorúságot, minden magasztos emberi érzést és minden emberi gyarlóságot.

Tudod, az a hegy, az Életed hegye, s mindegy milyen köd állja utadat, ha az első lépést van bátorságod megtenni, akkor a többi szépen, lassan kirajzolódik előtted.