.jpg?ph=8b00ed66c6)
A jelen töredékei
Egy kis hangya kapaszkodott fel a laptopom szélén. Néztem, amint aprócska lábaival próbál kapaszkodni a teljesen sík, sima felületen. A képernyő szélén még csak-csak tudott haladni, de a monitorra tévedve lezuhant. Nekem csupán pottyanásnak látszott, de az pici élőlény valóságos zuhanásként élhette meg. Reggeli trauma – gondoltam – a szegény hangyának.
Máskor talán észre sem veszem ezeket az apróságokat, elmegyek mellettük, mert a gondolataim egészen máshol járnak. Próbáltál már a jelenben lenni úgy igazán? „Itt vagyok! – mondod. − Micsoda botor kérdés ez már megint?!” Méltatlankodva nézel rám, hogy már ismét olyasmit kérdezek, ami fura érzéseket vált ki belőled. Aztán tovább méltatlankodsz, esetleg bosszankodsz: „Miért, szerinted nem a jelenben élek? Nem élem át a mindennapok harcait, kínlódásait, bajait, problémáit?” „De, átéled! – bólogatok. – Ám csak ezeket éled át, azokat, ami a fejedben van, s csak abban a közegben élsz, látsz, amit a saját gondolatvilágod meghatároz, megteremt számodra. Mást nem látsz!” „Na, jó, hagyjál ezekkel!” – és mégy tovább a magad választotta ösvényen, amely gondokkal, problémákkal, harcokkal teli – ahogyan az előbb fogalmaztál. És mindig azt érzed, hogy hiányzik valami…
Én meg sétálok egyet. Megpróbálom látni azt, amiről olykor csak beszélek. Pici figyelem kell hozzá csak, s olyan apró történéseket veszel észre, amelyeket eddig a saját gondolataid nem engedtek láttatni. Karácsonyi kirakodás, fények, hangok, ízek, illatok... Majdnem a tér közepén állok, köröttem zsibongás, emberek jönnek-mennek. Aztán mintha nem lenne senki, csend vesz körül a pillanat tört részéig, majd újra megtelik a tér zsongással. De mégis meghallom a halk zenét, az édesanyjának hízelgő apróságot, aki épp a második nyalókát szeretné magának, látom, amint egy apuka kedvesen, türelmesen magyaráz a gyerekének egy könyvet tartva a kezében. Látom néhány helyen a fázósan összehúzódó árusok unott arcát. Aztán látom a soron végigballagó párt és a „már megint nincs itt semmi” – kifejezést a szemükben. Pedig van! Sok-sok ember, sok-sok érzés, vidámság, nevetés. Kicsit odébb fiatalok csoportja éppen azon tanakodik, hogy hol is igyanak forralt bort és hol egyenek egy kenyérlángost. Mellettük idős házaspár, akik kíváncsi szemekkel, igazi érdeklődéssel néznek meg minden standot, Számukra társaságot, újdonságot és szórakozást jelent ez a sokadalom. Én pedig az embereket nézem. Ezer arc, ezer érzés… A jelen pillanatának egyetlen tört része alatt.
Lassan magam mögött hagyom a teret. Érdekes kontraszt alakul ki bennem. A város élettel teli főtere, s a tetszhalottként létező utcák, ahol szinte alig lézeng egy-két ember, néha elmegy egy-egy autó… Már a lámpák sem működnek. Este van. És csönd. A tegnapi fényesre vikszolt, csillagokkal teli ragyogó égbolt helyett most a sötétség leple alatt érek haza. Sehol egy csillag. Felhős az ég! Esni fog valami? Esetleg hó lesz? Ilyen tájban mindig az eget kémleltük még este is, hogy vajon milyen idő is lesz másnap…
Ez a „hangyás” reggel. A felhők sem mentek el, hó sem esett, eső sem… Csend van, vasárnap reggeli, kellemes csend. Advent harmadik vasárnapja… A tűz vidáman ropog a kályhában… Ez a jelen.
www.youtube.com/watch?v=0bx7blXygrc