.jpg?ph=8b00ed66c6)
A "kanapé" szikla
Sétáltam az utcán. Számtalanszor előfordult már velem, hogy csak úgy lézengtem, bámultam a házakat, az autókat, az embereket. A házak csodaszépek, különleges hangulatot árasztanak. Néha belefeledkezem, és csak megyek előre. Minden homlokzat más és más. Néha egy-egy díszes kapu bukkan fel, akkor megállok, és csodálom a régvolt mesterek munkáját. Lenyűgöző.
Amikor az embereket nézem, akkor nincsenek ilyen érzéseim. Akkor valami láthatatlan erő telepszik rám, és nem engedi a jót látni. Fiatalok jönnek, duhajok, sört szorongatva a kezükben hangosan röhögnek a társukon. Harmincas férfi rohan át a téren, kezében mobil, hangosan pöröl valakivel. Jobb napokat látott idős hölgy tűnik fel, lassan csoszog tova, szatyrában maradékok… A középkorú férfin lóg a kabát, koszos a nadrágja, kéreget. Az idős házaspár kicsit óvatosan megy tovább, nekik sincs ínyükre, amit látnak. Aztán fiatal pár megy át parkon, a két gyerek körülöttük ugrál. Anya idegesen próbálja őket fegyelmezni, apa morózusan hallgat.
Nézem az embereket. Jönnek-mennek, rohannak, sétálnak. És közben cipelik a kínjukat, bánatukat, nehézségeiket, olykor talán örömeiket is. Az előbbit látom sokat. Görnyedt hátú, behúzott nyakú emberek. Talán rájuk férne egy masszázs, talán inkább egy pszichológus, egy meditáció… Inkább egy hosszú beszélgetés… Magukkal.
Néha nekem is fáj a hátam. Rossz ülés, rossz tartás… Na, igen! És még sok egyéb más. Talán nekem is beszélgetnem kellene valakivel. Nekem is, saját magammal…
A „kanapé” sziklához nehéz út vezet. Kell hozzá a csend, a saját magad csendje, külső ingerek és zavarok nélkül. S kellesz hozzá te/én. A csend megteremtése a legnehezebb. Kikapcsolhatod a tévét, rádiót, leveheted a telefonod hangját, semmit sem ér. A csendet, ott, legbelül, magadban kell elérned, megteremtened. A gondolataidat kell elhallgattatnod. Meglehetősen nehéz feladat. Aztán el kell indulni a „kanapé” szikla felé. Hol van? A gondolataidon túl, olyan helyen, ahol csak te vagy és valami, ami ott, legbelül van benned, ami/aki beszélne hozzád, mondaná, merre menj, csak soha nem hagyod szóhoz jutni. A „kanapé” szikla az ő helye. Ott előjön, és nem tudod elhallgattatni.
Hosszú, fehér ruhában lépegetsz a széles, árnyas sétányon. A fák lombaji összehajolnak, boltívet képeznek a fejed fölött, s azt képzeled, hogy a természet templomán keresztül visz az utad. Aztán jókora hegy áll előtted, menned kell, nem állhatsz meg, mert a gondolataid dörömbölnek a képzeletbeli ajtódon… A ruhád alján körben szürke foltok jelennek meg, amelyek feljebb kúszva egyre sötétebbek lesznek. Még pár méter választ el a „kanapé” sziklától, s a ruhád alja körben fekete… Válaszokat szeretnél, de sietned kell, mert a feketeség gyorsan terjed a ruhádon. A gondolataid azok, újra birtokba vennének, ellepnének, s nem hagynak létezni. A fájdalom a hátadban azt jelzi, hogy kevés az időd. Versenyt futsz vele, mászol a sziklára, az utolsó méterekkel harcolsz, hogy aztán lihegve, kifulladva, de végre lehuppanhass a „kanapé” sziklára. A természeti képződmény olyan, mint egy kanapé. Fehér szikla, amelyre rátelepedve szinte az egész világot látod. Előbb csak gyönyörű zöld mezőket, hatalmas hegyeket, mélykék tengereket, városokat egymás után. Mintha Aladdin varázsszőnyegén repülnél tova: látod az Eiffel tornyot, a Big Bent, a római Colosseumot, az athéni Akropoliszt, a New York-i felhőkarcolókat, a Machu Picchut… Alattad a végtelen óceán, feletted az égbolt…
S míg a világ csodáiban gyönyörködtél, a ruhád színe újra fehér lett. A gondolataid eltűntek, helyüket a belső csend vette át… A „kanapé” szikla csendje. Aztán már csak arra a csendre figyelsz, s meghallod, hogy valójában az sem igazi csend, mert végre, valaki „beszél” hozzád, nem hallod a hangot, mégis érted, felfogod… Változni, változtatni, másképpen gondolni, másképpen hinni… Letenni, megoldani, elfelejteni, nem a múltban élni, a jelenben lenni. És még sok ilyen…
Lassan indulj vissza a „kanapé” szikláról. Az út nem göröngyös, nem nehéz, csak arra figyelj, hogy ne ugyanazon a kapun menj ki, amelyen bejöttél.