.jpg?ph=8b00ed66c6)
A keménység álarca
„Én kemény vagyok, állom a sarat, nem török meg, és elfogadom, amit a sorsom hoz” – Hányszor és hányszor fogalmazódnak meg bennünk ezek a gondolatok. Sokszor ki is mondjuk. Egyrészt azért, mert akkor éppen így érezzük, és példát is akarunk mutatni másoknak, hogy így kell ezt csinálni. Másrészt azért, mert így akarjuk saját magunk előtt bizonygatni önnön erősségünket, s talán azért is, mert így akarjuk magunkkal elhitetni azt, amit már számtalanszor megfogalmaztunk. Holott pontosan tudjuk, hogy az igazság egészen más.
Ha belegondolunk, mennyi időt és energiát takaríthatnánk meg magunknak azzal, hogy elfogadjuk, ami van, amilyenek vagyunk, ahogyan érzünk. De nem ezt tesszük, mert olyan jó néha a keménység álarca mögé bújni, rejt és takar és pontosan azt mutatja másoknak, amit láttatni szeretnénk. De abba bele sem merünk gondolni, mi van, ha ez az álarc lehull…
Mi is van olyankor? Tulajdonképpen semmi, lehullott egy álarc, aminek a fenntartása, erősítése ezerszer annyi energiát és figyelmet követel tőlünk, mint a „valódi” valónk elfogadása.
A valódi „én” elfogadása sem egyszerű, különösen akkor, amikor a média összes csatornáján az folyik a képedbe, hogy valójában, milyennek kellene lenned. Szépnek, okosnak, egészségesnek, aktívnak, küzdőnek, elfogadónak… A sor pedig végtelen hosszú, s telis-tele van mások elvárásaival. S te csak állsz, és nézel ki a fejedből, hogy hogyan is lehet ennek a sok-sok elvárásnak megfelelni, hogy olyan legyél, mint a többi, azt szeresd és tedd, mint a többi, s ugyanolyan trendi legyél, mint a többi. Te pedig fogcsikorgatva, kínlódva, érzelmeidet és saját valódat elnyomva próbálsz megfelelni egy kificamodott társadalom abnormális elvárásainak.
Volt idő, amikor én is beálltam a sorba, mert azt gondoltan, ettől vagyok valaki, ettől vagyok én ÉN! Rá kellett döbbennem, hogy ez mekkora hazugság. Kemény vagyok, küzdök, s közben elveszítem azt, aki valójában vagyok. A keménység álarcát nehéz levenni, mert csupasz maradsz önmagad is mindenki más számára is. Amikor mégis hozol egy döntést, hogy kilépsz ebből a kényelmetlen körforgásból, hogy elengeded mindazt, ami hamis, ami ál, ami nem te vagy, akkor leszel csak igazán mezítelen. Levetkőzni egy sor olyan tulajdonságot, ami nem a tied, felér egy nyilvános sztriptízzel.
Mi maradt az álarc után… Én. Érzékeny, nevetni, sírni tudó, gondolkodó és kritikus ember. Türelemmel, együttérzéssel, empátiával és sok-sok kreatív gondolattal… Merem vállalni, ha valaminek örülök, merem vállalni, ha fáj a lelkem és a sírás fojtogat, sőt merem engedni, hogy patakban folyjanak a könnyeim akár az autó kormánya mögött is…
Tudjátok, az a bajom, hogy az egyre jobban elidegenedő világunkban egyre vastagabbak ezek az álarcok, egyre kevesebb embernek van bátorsága levetni és felvállalni saját magát. És ez, így, nem jó!