.jpg?ph=8b00ed66c6)
A Szél...
Tépte, mardosta a fákat, nekiment a házaknak, belekapaszkodott még egy-egy aprócska sérült részbe, vakolatba, cibálta, mintha minden áron rombolni akart volna. Néhol becsapott egy nyitva felejtett ablakot, máshol csak egy üres dobozt, zacskót, eldobott papírszemetet kapott fel, és vitte, vitte, amerre a kedve tartotta.
Mimi kint ült a háza teraszán. Nézte a tomboló szelet. Sokszor látta már, ahogyan az észak-nyugati Szél betör a kis faluba, és eszét vesztve tombol, tör, zúz, szakít. A falu lakói felkészülve várták mindig, tudták, mikor jön, tudták, mit akar. Így aztán a Szél, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is állt, dolgavégezetlenül. Évente többször megismétlődött ez, hiszen a kis falu éppen a Szél útjában terült el, egy dombos vidék alján. A hideg és erős Szél egy kicsit megrekedt a dombok között, tombolt, hogy kiszabaduljon, aztán hirtelen megtalálta a kivezető utat és elrepült.
Kivezető út! Mimi sokszor elgondolkozott ezen. Tudta, látta, mit művel a Szél. Érezte, hogy neki is ezt kellene tenni. Itt ragadt. Talán tombolni kellene egyet, s megtalálná azt a kivezető utat, amit ő keres. Mit is keres? Évekkel ezelőtt nagy tervekkel jött ebbe a kis faluba. Csendes volt, ő pedig akarta a csendet, a megnyugvást azután a zajos élet után, amelyet maga mögött hagyott. Sokszor eszébe jutott, elgondolkozott azokon az éveken. Minden olyan világos volt, tiszta, tudta, mit akar, tudta, merre kell mennie… Aztán elveszett az egész, értelmét vesztette minden… A nyüzsgés, zsongás, a rohanás, a stresszes napok, a munkával átvirrasztott éjszakák… Akkor kivezető útnak gondolta a falut, a nyugalmat, a csendes életet… Most mégis hiányzik valami, valami olyan, ami megdobogtatja a szívét, amiben van spiritusz, van élet. A Szél tudja, mit akar… ő talán még mindig nem…
Mimi éppen a kertjében dolgozott. Szerette a virágokat. Számtalan féle tulipán és rózsa nyílott a kertjében. Ezek voltak a kedvenc virágai. A tulipánok kora nyárig virágoztak, aztán pedig a rózsák borították virágba az egész kertet. Szerette. A telefon hangos csörgése törte meg a kerti idillt. Mimi a teraszon hagyta a mobilját. Ritkán keresték. Néha a kiadóval beszélt, néha egy-egy távolabb élő barát hívta fel. Nem ismerte a számot. A telefon másik végén egy nagyvárosi cég vezetője jelentkezett be. Határozottan és gyorsan a tárgyra tért. Mimi pedig csak kapkodta a levegőt. Ilyen ajánlatot még soha nem kapott. Akkor most mi is legyen? Az agya azonnal mozgásba lendült. Türelmet és időt kért. Hány éve is, hogy nincs a városban? Akar-e egyáltalán visszamenni? Akarja-e ott folytatni, ahol abbahagyta? Mit adhat neki az új helyzet, és mit vehet el? Ezernyi kérdés tolongott a fejében, és mind-mind válaszra várt. Mimi visszament a kertbe, a rózsákra figyelt, s nem hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak…
Néhány nap múlva felhívta a cégvezetőt és udvariasan megköszönte az ajánlatot, amelyet nem fogadott el. Két nap múlva megérkezett a tomboló Szél. Már megint! – mosolygott! Tulajdonképpen már rég megtalálta az utat, csak nem vette észre, nem tudatosult benne. A Szél vezette rá.
A Szél, a tomboló, viharos Szél mindig pontosan tudja, mit akar. Pontosan tudja, mikor kell szellő gyanánt végigmenni a tájakon, s pontosan tudja mikor, és meddig kell tépdesni a világot…