A szikla

2014.09.21 09:27

A hajnali félhomályban alig látott valamit. Az ereszkedő köd sem könnyítette meg a dolgát. Óvatosan lépegetett előre. Csend volt körülötte, csupán az avar zizegett a talpa alatt, néha egy-egy ág reccsent, amire véletlenül rálépett. Ugyan erősnek mutatkozott, de a szívében ott bujkált a félelem. Pedig nem volt mitől félnie, ezen az úton, ezen az ösvényen egyedül lépkedett. Mégis vele volt ez a valami, ami nem hagyta nyugodni a lelkét.  Ballagott tovább, s közben a fejében gondolatok ezrei cikáztak. Hol az egyik volt erősebb, hol a másik; hol a kétely, az aggódás kerekedett felül, hol a csendes megnyugvás, beletörődés, a „jöjjön, aminek jönnie kell”. Aztán egyszer csak csend lett a fejében…

A természet ébredező szépsége teljesen elterelte a gondolatait. Meglátta a szépet kint, s érezte a lelkében bent. Bátrabban lépkedett tovább… A liget ritkás fái között az út hirtelen kettényílt előtte. Merre is menjen? Megállt, körülnézett, próbált a távolba látni, próbálta felfedezni, kitalálni, mi vár rá az egyik úton, s mi vár rá a másikon. Most csak kettő van előtte, mégis olyan nehéz eldönteni melyiken menjen tovább. Ezen, amelyiken most jött, nem érezte jól magát. Azok a gondolatok, cseppet sem voltak jók… És most melyiket válassza, hogy jobb legyen? Leült hát az út szélére, s a kora reggeli csendben próbálta megtalálni az utat…

Gondolatok ezrei jöttek-mentek a fejében már megint. Képtelen volt rendet tenni közöttük, képtelen volt elcsitítani őket… Jöttek, száguldoztak a fejében, hol hangosabban, hol halkan, hol arra ösztökélve, hogy forduljon vissza, hol könyörögve, hogy menjen tovább, kételyeket támasztva, félelmet keltve, örömet szimulálva, kárörvendő hangokat hallatva… Ebben az éktelen zajban meglátott egy sziklát. A szikláig elmegy – gondolta −, ott újra leül, s megpróbál rendet tenni, megszüntetni ezt az éktelen zsibongást, elérni azt a csendet, amelyben talán meghallja saját magát is… „De hiszen ezek mind az én gondolataim!” – a felismerés pedig néha már önmagában is elég.

Érdekes volt a szikla, különleges formájú. Olyan, amelyen tényleg lehet gondolkodni, elmélyülni. Leült hát. Mintha az erdő is tudta volna, mire készül. Elhallgattak a reggeli madarak, a sercegő bogarak is elbújtak, a fakopáncs is abbahagyta a kopogást… Szinte harapni lehetett a csendet… Ő pedig ott ült a sziklán, egymagában a saját gondolataival…

„Jöttem egy úton… Nem éreztem jól magam. Úgy érzem, nem vezet sehová… Terveim voltak, vannak, nem haladtam előre, nem értem el, amit akartam, nem oldottam meg, amit akartam…” − Az a sok nem, ami eszébe jutott odáig vitte a gondolatsort, hogy nincs jó helyen… ”Nem érzem magam jól a bőrömben… Nem sikerül semmi… Egyre többször érzem magam rosszul, beteg vagyok” – És akkor, abban a pillanatban, ahogy ezek a gondolatok megjelentek a fejében, rájött valamire… Olyan úton jár, amely nem az övé… Másvalakié, a mások által meghatározott, elvárt… De nem az ő útja!

Felállt a szikláról, újra visszament az útelágazáshoz. Továbbra sem látta hová vezetnek az utak, továbbra sem látta, hogy meddig mehet rajtuk, s vannak-e újabb elágazások. De azt tudta, hogy azon kell tovább mennie, amelyiken a „szíve” menne tovább. Az egyik út széles volt, szekér nyomni, tiszta, oldalában virágok nőttek, szélét fák árnyékolták… Ám ott, legbelül, a szíve tájékán valami azt súgta, hogy nem ezt kell választania, nem az az ő útja. Elindult hát a keskeny ösvényen, amelyet itt-ott sziklás részek tettek szinte járhatatlanná, máshol az útszéli bokrok ágai állták útját, tépték a ruháját, majd derékig érő fűvel benőtt virágos réten haladt keresztül… És vidám volt, és élvezte az út minden percét… Aztán tanyák jöttek, falvak, városok… Jöttek újabb és újabb útelágazások. Némelyik erre vitte, némelyik arra, néha zsákutcába jutott. A zsákutca végén mindig eszébe jutott a szikla. S képzeletben számtalanszor leült arra a sziklára, amely képes volt megmutatni újra és újra a helyes utat… Az övét!

És neked hol van az a sziklád?