A torony
Festettem tegnap. Éppen egy olyan üvegképen munkálkodom, amelyen egy vár áll a kép közepén. Néztem a várat, a sötétszürke, itt-ott málladozó falakat, a várban lévő házak pirosra festett tetejét, a sziklás hegyoldalt… Mikor a torony következett magam is meglepődtem: feketére festettem a torony tetejét, és barnára magát a tornyot. Nem azért, mert az nem kőből készült, hanem, mert tudatosan el akartam különíteni. Eszembe jutott a szegény, toronyba zárt királylány, akit a gonosz mostoha záratott oda, vagy a trónkövetelő hiú fiútestvér, vagy szimplán a lányát óvó apa, aki így akarta megvédeni a gonosz sárkánytól.
Komolyan mondom, néha nem tudom, ki a gonoszabb? A mostoha? Lehet oka bőven, hiszen a lány szép, a mostoha pedig mégiscsak egy öregedő királynőcske… A fiútestvér, aki attól tart, hogy a lány szépsége láttán megváltozik az örökösödési törvény? Attól inkább kellene tartania, hogy a királylány nem csupán csak szép, hanem esetleg még okos is… Az apa talán „csak” féltésből záratja be a lányát. Nos, ha alaposan végiggondolom a szerencsétlen királylány sorsát, akkor jár a legjobban, ha a sárkány elrabolja, mert akkor két lehetőség adódik a mesében: vagy felfalja azonnal, s akkor egyszerű áldozattá válik, a másik esetben feleségül veszi, s bár a népe szemében akkor is áldozat marad, ám a sárkánynak ő lesz a legkedvesebb, a legszebb és legféltettebb lény az egész „meseföldön”.
Ha kicsit mélyebben nézünk a dolgok mögé, akkor a királylány mindig az irigység miatt húzza a rövidebbet. Jusson eszetekbe Hófehérke és a hét törpe gonosz mostohája, vagy a Hamupipőke, de ha nagyon kukacoskodni akarok, akkor még a Csipkerózsikát is ebbe a kategóriába sorolnám, a mulatságról kihagyott gonoszkodó tündér-keresztanya miatt. S ha ezt veszem alapul, akkor a mesék világában a legkisebb királyfi mellett tálán még mindig a sárkány az egyik legpozitívabb szereplő, ő ugyanis csak kétféleképpen döntet, s az mindenképpen a javára válik, hogy legalább nem irigy.
A hétköznapokban néha úgy érzem magam, mintha egy mesekönyvet lapoznék… Az Élet mesekönyvét, ám ebben a könyvben nagyon kevés a legkisebb királyfi – vagy ugyan nem említettem, de ide tartozik a szegény juhászlegény is – és a sárkány… Viszont nagyon sok a gonosz mostoha. Gondold csak végig az összes tulajdonságát, amelyet a meseíró ráruházott… Pontosan így szoktunk mi is ilyen-olyan tulajdonságokkal felruházni másokat. A meseíró tanító szándékkal ír: ne akarj ilyen ember lenni, mert az nem jó! Ne légy irigy, mert az irigység is elnyeri „méltó büntetését”! Ez egy olyan tulajdonság, amely megmérgezi az emberi kapcsolatokat. Ugyan nagyon kevés embernek van bátorsága megmondani a másiknak, hogy „igen, irigy vagyok rád, mert te ezt vagy azt nagyon jól csinálod”. Az irigységet nem vallja be az ember, hagyja, hogy belülről marja, tüzelje, hagyja, hogy fájjon és fájdalmat okozzon… Talán jobb lenne kimondani: megnyugodnál tőle, nem fájna a lelked, s nem bántanál másokat – ezek a mesék is arról szólnak. S ha még ahhoz is lenne elég bátorságod, hogy megkérdezd, mit tesz a másik azért, hogy ez így van, azért, mert neki jobban megy, mert jobban néz ki, mert okosabb, mert szerencsésebb, mert jobban kedvelik − akkor talán neked is könnyebb lenne. Az irigy ember soha nem magával foglalkozik, soha nem néz magába, soha nem magában keresi az okokat, csak másokat vizslat, másokhoz viszonyít és másokat szól meg, másokról alkot véleményt… S ez előbb-utóbb beteggé tesz, lelkileg is, fizikálisan is.
Szeretem Müller Pétert. Sok olyan dolgot ki mer mondani, amit mi nem… „Amikor irigyelsz valakit, sohasem az egész életét irigyled, csupán néhány kedvező részletét. Megrettennél, ha az egész életedet el kéne cserélni vele.”