10. fejezet

2018.01.25 09:07

10.

Kitavaszodott. Lilly imádta a tavaszt. Ilyenkor mindent annyira idillikusnak, gyönyörűnek talált. Ilyenkor nem zavarta a városban széthagyott szemét sem, mert csak a rügyező fákat, a szirmukat bontogató virágokat látta. Szeretett a város főterén üldögélni, a fák árnyékában egy csöndes padon, ahonnan az embereket nézte. Figyelte őket. Mozgásukat, tartásukat, arcukat. Mennyi mindenről beszél az ember tatása, járása, külseje! Ilyenkor mindig egy smaragdtábla felirata jutott eszébe, amit egy könyvben olvasott. A felirat Krisztus előtt 3000 körülből származott: „Amint fent, úgy lent. Amint belül, úgy kívül.” Nagyon igaznak találta. Sok hasonló témájú könyvet olvasott, érdekelte az ember maga, kivé lesz, kivé lehet, hol vannak a határok, s vannak-e határok egyáltalán. Gondolatait kevés emberrel osztotta meg, főleg Steve-vel, mivel ő is hasonló témájú könyveket olvasott. És persze Monica barátnőjével, aki viszont oktatta is ezeket a tanokat.

Lilly lassacskán visszarázódott a munkába. Dolgozott, emberekkel találkozott, interjúkat írt és olvasott. Tette a dolgát.

 

Fél évvel a szörnyűséges tragédia után Lilly úgy döntött eladja házat. Úgy érezte nem bír tovább ott élni. Minden, ami körülveszi, egy-egy emlékeket idéz fel benne. Szép emlékeket, vidám napokat. Az emlékezés azonban legtöbbször még mindig sírásba torkollott.

Telt az idő telt, csak lassan.

Közben tombolt a nyár. A nap olykor kíméletlenül sütötte a belváros aszfaltozott részeit. A meleget csak légkondicionált szobákban, irodákban lehetett kibírni. Lilly irodájában kellemes idő volt. Soha nem állította nagyon hidegre a hőfokszabályzót. Nem akart beteg lenni.

– Lara, muszáj beszélnünk, ha hazajössz, van egy dolog, amit meg akarok vitatni veled – mondta telefonba egyik nap, amikor felhívta a lányát.

– Úristen, anya! Történt valami! A szívbajt hozod rám ezzel a komolysággal. Én csináltam rosszul valamit?

– Jaj, dehogy! Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Van valami, ami régóta foglalkoztat, és szerintem téged is, csak kerülgetjük a témát, egyikünk sem meri megpendíteni. A ház…

− Igazad van, engem is foglalkoztat, de nem mertem beszélni róla. Hol vagy most? – kérdezte a lánya. Ő éppen egy meseillusztráción dolgozott.

– A szerkesztőségben vagyok, akár együtt is ebédelhetünk, ha erre gondoltál – mondta az asszony, közben azon fáradozott, hogy az interneten valami ingatlanforgalmazó lapot nyisson meg. Több száz volt ilyen, most mégis nehezen talált egyet.

– Jó, gyere le a Baker’s-be, itt a menüsor előttem, ma finomat főztek. Várlak! Puszi! – Lara letette a telefont, Lilly pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. Nehezebbnek hitte a dolgot, azt gondolta, Lara foglalkozni sem akar majd a ház kérdésével.

– Mi volt ez a hatalmas sóhaj? – lépett be Steve az asszony irodájába.

– Ház ügy – foglalta össze tömören az asszony.

– Eladod?

– Miért? Szerinted nem az tűnik a legkézenfekvőbbnek? – kérdezett vissza Lilly.

– Tudom, emlékek és még nagy is – bólogatott Steve. Ismerte Lilly gondolatmenetét, ő már korábban számított erre a döntésre, de Lillyben csak mostanra érett meg az elhatározás. – Lara?

– Ma beszélem meg vele ebédnél. Szerintem ős is úgy gondolja, ahogyan én. Meglátom, mit mond. Hol vannak most az ingatlan árak? Tudod? – nézett kérdően Steve-re.

– Ha én nem is, de Barbara Müller bizonyára tudja. Az ő területe. Kérdezd meg. A ti házatok sokat ér, szinte a luxus kategóriát súrolja. Burt minden kényelmet beépített, ami csak elérhető volt.

– Ebben nagyon is igazad van. Nekem is eszembe jutott. Az még nem, hogy a legautentikusabb embert kérdezzem meg erről. Mindjárt át is megyek Barbarához. Neki biztosan több fogalma van róla, mint nekem. Inkább hívom – Lilly a telefonért nyúlt, a belső vonalon hívta a lakáskultúra rovat vezetőjét.

– Barbara, átjönnél egy percre a szobámba? Steve is itt van, kérdezni szeretnék valamit – kérte a kolléganőjét.

– Jövök! – hangzott a rövid válasz és kattant a telefon. Három másodperccel később a kissé testes, ám rendkívüli humorérzékű és jókedélyű Barbara Müller alakja töltötte be az ajtónyílást.

– Mi olyan nagyon fontos, hogy így, ebéd előtt zaklattok vele? – kérdezte vidáman.

– Mennyit ér most a piacon az én házam? – szegezte neki a kérdést Lilly minden bevezetés nélkül.

– Célratörő kérdés, így egyenes választ kapsz, olyan 500 és 600 ezer euro között. Az utóbbi időben nagyon felértékelődtek itt az ingatlanok, a tied pedig amolyan luxus-féle kategória, szóval drága. Egy évbe beletelik, mire találnak rá vevőt. Nem lehetetlen, csak időigényes. Kisebbet akarsz? – Barabara lerogyott egy székre, amiről előbb le kellett pakolnia a könyveket. A másik széken Steve ült.

– Most azt hallottam, hogy Európa nyugati feléről is egyre többen költöznek erre a vidékre. Mi igaz ebből? – kérdezte Steve.

– Jól hallottad, és éppen emiatt mentek fel iszonyatosan az ingatlanárak. Még egy másfél szobás panelházért is horribilis összegeket kérnek. Nagyon elszállt a piac. Nem gond ez, amíg van kereslet – Barbara sokat tudott az ingatlanokról, az építészetről, a belsőépítészetről Egyrészt, mert ez volt az eredeti szakmája, másrészt több mint húsz éve ebben a témakörben írt szakcikkeket.

– Tudsz egy jó ingatlanirodát ajánlani? – Lilly hamar lépni akart.

− Persze, menj a Vaskovich&Vaskovich-hoz, egy magyar testvérpár, nagyon jól csinálják, náluk igazán nagy a forgás. Ők ismerősek más európai piacokon is, sok német, angol és holland rajtuk keresztül vásárolt itt ingatlant. Te pedig nézelődjél. Vannak szépek, újak, régiek, romosak, csak bármit találsz, szólj nekem, mielőtt beleugranál. Nagyot lehet bukni még vásárláskor is – intette Lillyt Barbara.

– Kösz, Barb. Egykor találkozom a lányommal, még most beszélünk erről először.

– Mert? Nem lakik már otthon? – csodálkozott Barbara.

– De, otthon lakik, csak valahogy egyikünk sem merte felhozni a témát. Én azt hittem, neki fontos az a nagy ház, ő azt hitte, nekem fontos. 

− Struccpolitika. Ha nem beszélek valamiről, akkor az nincs. Csak beszéljetek. A beszélgetés fontos. Egyébként hogy vagy? – fürkészte Lilly arcát Barbara.

– Nem tudom határozottan azt mondani, hogy jól, inkább csak azt, hol így, hol úgy. Talán már egyre többet jól, de még vannak sírós napjaim, amikor emberek közé sem szeretek menni, olyankor aztán beszélgetni végképp nem akarok senkivel – Lilly szeme egy pillanat alatt megtelt könnyel.

– Sírj csak, ha az esik jól! A sírás segít, megkönnyíti a lelket – ölelte meg Barbara.− És feltétlenül szólj, ha segíthetek valamiben. Na, menj ebédelni, mert elkésel! Gyere Steve, akarok mutatni valamit! – intett a férfinak.

– Nekem is szólj Lilly, szívesen segítek, amiben tudok.

– Költözéskor számítok rátok! – szólt utánuk Lilly immár mosolyogva.