13. fejezet

2018.02.06 06:58

Adam Bartlett éppen a számítógépe előtt ült és azt a bizonyos képet bámulta. Mérges volt. Mérgében egymás után öntötte magába a whiskeyket. Nem tudta hol tart, csak azt tudta, hogy kora délután van és máris nagyon sokat ivott. És azt is tudta, hogy valaki nagyon tönkre akarja tenni. Életében nem látta azokat a nőket. Az igaz, hogy sokat iszik, de ilyen helyzetbe még sosem került. Ő is hamar rájött a kép átszerkesztésére, de biztos akart lenni. Stevet hívta.

– Szervusz, Steve! Bartlett vagyok – Steve akkor már éppen a szerkesztőség felé tartott a Lillyvel elköltött ebéd után. Hallotta Adam hangján, hogy a férfi ma korán kezdett inni, és eléggé felöntött a garatra.

– Szervusz, Adam, hogy vagy? – hülyén hangzott a kérdés. De legalább őszinte választ kapott.

– Részegen. Láttad ezt a képet, ami rólam kering a hálón? – kérdezte, de szinte biztos volt benne, hogy Steve látta.

– Igen – jött a válasz.

– És mit… gond…olsz róla? – nem a vonal szakadozott, hanem Adam hangja. – Mani…pulál…lat..ták. A fene!! Nem tudok beszélni…

− Sokat ittál! – állapította meg Steve. – Ha ez megnyugtat, megnézettem a képet. Négy másik fotóból rakták össze.

– Köszön…öm – kattanás. Adam Bartlett kilépett a vonalból.

– Az a fickó lökött! – vágta zsebre a mobilt Steve. – Hulla részeg, de legalább a fotó felizgatta. Úgy tűnik ezt már ő is nehezen viseli. Történhetne már végre vele valami, amitől magához tér! Kár érte, nagy tehetség, okos ember.

– Nem eléggé… − jegyezte meg Lilly elgondolkozva. – Tudod, ha okos ember lenne, réges-rég letette volna a poharat, akkor, amikor a feleségét otthagyta. Így az asszony mindenkinek azt mondhatja, hogy azért kereste máshol a boldogságot, mert a férje folyton részeg volt. Lám-lám, nem is őmiatta iszik!

– Ebben is van valami, de ez azt hiszem, nem a mi gondunk. Bár én sokszor gondolom, hogy szívesen megoldottam volna Adam megélhetési gondjait, így viszont nem merem bevállalni. Nagyon sok kompromittáló írás és fotó jelent meg róla az utóbbi időben. Ha látnék valami pozitív változást az emberen, a firkásszal nem lenne semmi bajom, hiszen az egyik legjobb szakember közel s távol a régióban. No, mindegy. Menjünk dolgozni – nyitotta szélesre az asszony előtt a patinás kétszárnyú ajtót. Az hangosan nyikorogva nyílt ki, jelezve, hogy bizony szólni kellene már a gondnoknak, mert nehézkesen jár a százéves ajtósarok. Ezt szinte egyszerre gondolták, de a nő mondta ki.

– Vajon dolgozik az öreg Huszár bácsi? – nézett vissza az ajtóra, amint beléptek.

– Szólok neki, ha itt van még az öreg. Ilyesmit csak rá szabad bízni. Ezek a régi tölgyfa ajtók nem szeretik sem a modern szerszámokat, sem a modern szakembereket. Azok rögtön cserélni akarnak mindent. Pedig, ha ez az ajtó beszélni tudna… – nevetett Steve.

− Nem hiszem, hogy te azt annyira szeretnéd! – nevetett Lilly. 

– Na, jó, lehet, hogy nem annyira. Tartsa csak meg a titkait, nem bánom! – legyintett a férfi. Régi esetek jutottak az eszébe, amelyekről a mai fejjel, a mai helyzetében nem szívesen beszélne. Pár tíz évvel ezelőtt még nyugodtam dicsekedhetett vele.

 

A délután csöndesen telt. Lilly viszonylag korán, már öt órakor hazament. Otthon előszedte a ház papírjait, halvány dunsztja sem volt, mit kérnek majd az ingatlanosok. Terveket, engedélyeket, tulajdoni lapot, szerződéseket. Ilyesmikre gondolt.

Lara egy órával később jött meg, s újabb egy órával később Paul is befutott. A ház eladásáról beszélgettek.

– Anya, beszélj meg mindent az ingatlanosokkal, aztán kezdj el házat nézegetni magadnak. A tervezgetéssel elmegy az idő, találd ki, mit akarsz, és hol szeretnéd. Továbbra is az a kérésem, hogy ne költözz messze tőlem – Lara anyja mellett ült a kanapén és a kezét simogatta.

– Nem akarok messze költözni, de valami csendes helyre gondoltam. Tudod, ahogyan apád mondaná: olyan csendes helyre, ahová a madár is csak háromnapi hideg élelemmel kel útra – mindhárman mosolyogtak rajta. Paul ilyenkor sajnálta, hogy nem volt alkalma ismerni Burt Kovalskyt. Burt nem szerette a vidéki életet, bár maga is vidéki fiú volt, viszont a kertvárosi részben igazán jól érezte magát. Csak az évek alatt a nagyváros lett az élettere, hiszen ott dolgozott, tervezett. Jól érezte magát a kertvárosban, de igazán a belváros volt a közege. „Ott zajlik az igazi élet” – szokta volt mondani.

– Nem igazán tudom, még mit akarok. A lakhatás, lakás szempontjából sok kérdésben nem igazán értettünk egyet apával, mégis mindig megtaláltuk a mindannyiunknak megfelelő megoldást. Így történt ez a hosszú évek alatt…− az asszony az emlékeibe merült, könnycseppek gördültek le az arcán.

Eszébe jutott az első házuk. Kicsi volt, mégis az övék. Az alig hatvan négyzetméteres házban két szoba volt, középen egy konyha és egy aprócska előszoba. Semmi több. No meg jókora udvar, ahová lehetett terjeszkedni. A falak girbe-gurbák voltak, a tető rogyadozott, se víz, se gáz, se villany nem igazán volt a házban. Lógtak a falon vezetékek, de áram nem volt bennük. Burt akkor volt utolsó éves az egyetemen, Lillynek még két éve volt. Már együtt voltak, mindketten a szüleiknél laktak. A kis rogyadozó tetejű ház volt első közös otthonuk. Azon a nyáron, amikor Burt megkapta a diplomáját a barátaival nekifogott a ház felújításának. Már a bontást is nagyon élvezték, pedig hatalmas és fárasztó munka volt. Nappal ott dolgoztak, este a tervező asztal fölött álltak, hogy a szűkös hely ellenére a lehető legjobbat hozzák ki az épületből. A csupasz falak, a masszív alap hamar meggyőzték a fiúkat, hogy lehet belőle jó és kényelmesen lakható házat kialakítani. A ház maga nagyon régi volt, legalább száz éves, abból az időszakból, amikor még nem sajnálták az anyagot beletenni egy házba. A századelőn gyártott téglákból hosszába és keresztbe is raktak egy sor egymás mellé, így a falak félméternél is szélesebbek voltak. A tervezés során az utcai szobát hagyták meg érintetlenül, de a többit teljesen átépítették. Lett külön hálószoba, étkező, konyha és viszonylag nagy fürdőszoba, amit a bejárati résszel együtt L-alakban toldottak a házhoz. Lilly már akkor le volt nyűgözve, imádta az L-alakú házakat, aztán az egész házat egészen addig, amíg az első gyerek meg nem született. Larával együtt azonban már kicsi volt a ház. Kinőtték, másikat kellett keresni. Ez nem bizonyult könnyű feladatnak. Burt ugyan akkor már szépen keresett, keratív, egyedi elképzelései miatt egyre keresettebb építész lett.  Lillynek is volt munkája a gyerek mellett, „mezítlábas” újságíróként dolgozott a napilapnak, nem túl nagy fizetésért.

Hirdették a házat, ahol csak lehetett, állt az ingatlanpiac, nem kellett semmi. Egy időre abba is hagyták, aztán egy évvel később, egy kellemes tavaszi napon, amikor Lilly cikkeket adott le, úgy gondolta, benéz a hirdetési részlegre is és feladja újra a lakáshirdetést. Másnap meg is jelent. Harmadnap megjött a vevő, az egyik szomszéd szeméjében, akinek már régóta tetszett a ház, de ő is csak most tudta eladni az övét. Az egyedülálló férfi alkudozás nélkül kifizette, amit Burt kért a házért.

Burt pedig hamar talált telket a kertvárosi részben. Még abban az évben tető alá hozták a házat, azt, amiben a mai napig is laknak. Rob már itt született. Rob…a drága, kicsi Rob….

Lara hagyta, hadd sírjon az anyja. Tudta, olyan emlékek lepték el, amelyek szépek és szomorúak. Meg kell velük bírkózni, egyébként képtelen lesz eladni a házat. Csöndesen ültek a kanapén egy ideig.