17. fejezet
Amikor Lilly leült az íróasztalához, arcát a két kezébe temette, gondolkozott. Az biztos, egyetlen eddig megnézett lakásban, házban sem érezte azt, amit itt. Egyfajta eufórikusság, egyfajta boldogság érzés, ami magától jött. Különösen a hálóban és a nappaliban volt erős az érzés. Vajon, ha még egyszer visszamegy, akkor is érezni fogja? Azt már tudta, hogy még egyszer visszamegy, akárhogyan is dönt.
Otthon Larának és Paulnak is beszámolt a lakásról.
– És? – Lara a száraz tényeken túl másra is kíváncsi volt.
– Lehet, hogy most bolondnak fogsz tartani, de azért elmondom. Furcsa érzésem volt, ahogy a lakásban álltam. Volt ott valami, vagy valaki, akit ugyan nem láttam, de éreztem, hogy ott van, és nagyon vonz. Olyan boldogságérzés kerített a hatalmába, amilyet mostanában nem éreztem. Ezzel az érzéssel álltam az egyik hálószoba közepén, és az érzés nem múlt el a nappaliban sem. Azt érzem, hogy nekem dolgom van ott – Lilly elhallgatott. Bár a szavak embere volt, most mégsem találta azokat a kifejezéseket, amelyekkel igazán ki tudta volna fejezni, amit érzett.
– Akkor? Megveszed? Vagy félsz? – szegezte neki a kérdést Lara.
– Semmi sem az, amit elképzeltem magamnak. Talán csak a szobák, a lakás elosztása, a belmagasság, a patinás múlt az, ami tetszik benne. Mégis… azt hiszem, megveszem azt a lakást. Ha jól érzem magam ott, maradok, ha nem, akkor felépítem azt a házat, amit korábban elképzeltem magamnak.
– Garázs? – kérdezett közbe Paul, a racionálisan gondolkodó. Számára mindig a tények voltak döntőek.
– Van – bólintott Lilly.– Teremgarázs, amiben mi is parkolunk. A lakóknak van egy elkülönített rész. Nagy előnye, hogy munkába menet nem kell kocsiba ülnöm és végigautóznom a várost.
– Ez nem kis előny, akárhogy is nézem – jegyezte meg Paul. – Mekkora a fürdőszoba? Van-e külön WC?
– Minden külön van, a fürdő pedig szobányi nagyságú, a WC-ben is táncolni lehet. Minden olyan nagy és mégsem az. A kandalló helye is megvan, az előző tulajnak bizonyára olyan újfajta lehetett, mert azt elvitték, de be lehet építeni azt a régi, klasszikus, nyitott tűzterűt – magyarázta Lilly.
– Remélem, te is inkább a zárt tűzterűnél maradsz, anya. A nyitottat soha nem lehet otthagyni – aggodalmaskodott Lara, közben a kávéját kortyolgatta.
Lilly kávéja már régen kihűlt, annyit beszélt. Paul még akkurátusan kavargatta, holott szegény kávé már réges-régen elszédült, de a férfi még egy kortyot nem ivott belőle.
– Én, ahogy most látom, a lakhatás kérdése ezennel megoldódott – nevetett Paul, felállt – Akkor hozok egy üveg bort.
Borozgatás közben az asszony még mindig a lakásról beszélt. Annyi minden jutott eszébe. Paul és Lara még akkor is erről beszéltek, amikor aludni mentek.
– Láttad, hogy csillogott a szeme? – engedte előre Paul Larát.
– Láttam, tetszik neki, meg is veszi – bólintott a lány. – Végre van valami, ami egy kicsit kizökkenti. Még holnap visszamegy, aztán megveszi. Amúgy sincs túl sok ideje már a költözésig.
– Jöhetett volna hozzánk is, amíg meg nem oldódik a lakáskérdés – jegyezte meg Paul.
– Tudom, van elég hely, de hidd el, anya nem akarta volna. Ismerem annyira – Lara levette az ágyterítőt, gondosan a székre hajtogatta. – Jól van ez így.
Másnap Lilly hívta a Vaskovich fivéreket, megkérte őket, hadd mehessen be egyedül a lakásba, és nézhessen még egyszer körbe. A fivérek nem látták akadályát, így Lilly délelőtt 11 óra táján besétált az irodájukba, ahol jelezte, hogy komolyak a szándékai, de még nem döntött, inkább megnézné még egyszer.
– Menjen csak Lilly, nézzen körbe. Én tudom, ha az ember egyedül van, talán könnyebben tud dönteni. Könnyebb ráhangolódni, vagy végképp letenni róla – adta a kezébe a kulcsokat Péter Vaskocvich.
Az asszony csak bólintott, megköszönte, s azzal, hogy egy óra múlva vissza is viszi, kilépett az irodából. Az utcán körbe sem nézett. Pár háztömbnyit sétált, s már ott is állt a ház előtt. – Vajon most is érzem majd, amit a múltkor? – vetődött fel benne a kérdés. Maga sem tudta eldönteni akarja-e érezni vagy sem. Bizsergett a gyomra, amint átsétált a belső kerten a lépcsőházhoz, aztán lassan felsétált a lépcsőn. Óvatosan dugta a kulcsot a zárba, csöndesen, nehogy valakit, valamit felzavarjon.
– Tiszta hülye vagyok! – korholta magát. – Miért vagyok ilyen csendben? Ugyan ki zavarhatnék el? – a gyomrában a görcs azonban nem mozdult, sőt inkább még egy kicsit összehúzódott, hogy biztosan ne felejtse el, hogy ott van. Óvatosan fordította el a kulcsot, az ajtó csendesen, méltóságteljesen nyílt. Érdekes, ettől Lilly kicsit megnyugodott. Belépett a hallba. Csend vette körül. Valahogy nem hallotta az utca zaját sem. Csak azt érezte, ami körülveszi. Barátságos, megnyugtató csend volt ez. Lillynek elszállt a félelme. A kulcsot kivette a zárból, a táskájába tette és elindult a lakásban. Csak az utcafronti rész érdekelte: a nappali és a hálószoba. Kíváncsi volt, jön-e az a delejes érzés, amit az első látogatásakor érzett. Óvatosan lépett a nappaliba. Állt és várt. Nemhiába. Pár másodperc sem telt bele megint ott volt a gyomra tájékán az érzés: nincs egyedül. Továbbra sem látott senkit, ám nagyon jól tudta, hogy nincs egyedül.
– Ki vagy? Gyere elő! Mutasd magad! – suttogta. Hangosan nem akart, nem mert megszólalni. Jóleső fuvallat csapta meg az arcát, kellemes, lágy érintés, ami azt sugallta, nincs mitől félnie. Lilly körbefordult, látta, ablakok, ajtók zárva, szél nem járhatott, akkor mégis ő érezte a szellő érintését. Tovább lépegetett a hálószobába. Felerősödtek az érzések. A szoba ugyanolyan üres volt, mint előző nap. Mégis! – Mi a csoda érzés ez? – töprengett. – Honnan jön? Kell nekem ez az érzés? Itt akarok én élni a bizonytalanságban? – tette fel a legegyszerűbb kérdéseket. – Ezt nem beszélhetem meg senkivel, mert hülyének fognak nézni. Jaj! – sóhajtott fel. – Már egy lakást sem egyszerű megvenni! Nem tudom mi ez, de nem rossz, azt érzem. Hívogat, itt kell lennem, mert olyan érzések törnek rám, amelyekkel szinte még soha nem találkoztam. Itt boldognak érzem magam. Honnan jön ez az érzés, és miért csak itt talál meg? – Még egy kicsit ténfergett a lakásban, újra bement a fürdőszobába, a másik két hálóba, a konyhába, aztán vissza az utcai hálószobába. Megállt a közepén. – Nem tudom, ki vagy, de azt tudom, hogy ezt a lakást megveszem. Ideköltözöm – jelentette ki komolyan. S amint ezt megtette újra érzete azt a lágy, simogató szellőt, ami a belépéskor fogadta. – Akkor ezt megbeszéltük – azzal kifordult a hálóból, bezárta a lakást. A lépcsőn lefelé sétálva már azon gondolkozott, hogy mégsem hoz el egyetlen bútort sem, újakat vesz, csak a személyes tárgyait hozza magával.
Visszavitte a fivéreknek a kulcsot, közölte, hogy döntött, írhatják a papírokat, megveszi a lakást.
– Lenne azonban egy kérésem, vagy kérdésem. Tudnak valamit arról a lakásról? Kié volt korábban, kik, milyen emberek laktak benne. Van egyfajta hangulata annak a lakásnak – Lilly nagyon óvatosan fogalmazott, nem akarta, hogy furcsának találják a kérdését.
– Hogyne, kedves Lilly – állt fel Péter az asztaltól. – Sok mindent tudunk a lakásról és a házról is. Van ideje? Szívesen elmesélem egy ebéd mellett – invitálta Péter.
– Arra a lakásra, amit meg akarok venni, nem sajnálom az időt. Egyébként köszönöm a meghívást, elfogadom – mosolygott Lilly. Nem aggódott Péter szándékai miatt, egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki valamiféle csábítási trükknek szánja az ebédmeghívást.
– A Corner’s megfelel? – kérdezte Péter Vaskovich, s mivel Lilly bólintott a testvéréhez fordult. – Pál? Te is elkísérsz bennünket?
– Nem, köszönöm, Barbarával és a lányommal ebédelek, de ugyanott, ahol ti, csak egy félórával később. Menjetek csak. Érdekes az a lakás… – szólt még Lilly után.
Ezek után nem csoda, ha az asszony még kíváncsibb lett.