19. fejezet

2018.03.03 12:03

– Szia Barb! – nyitott be a légkonditól dermesztően hideg irodába – Jézus, itt meg lehet fagyni! 

– Kint száz fok meleg van, legalább itt legyen hűvös – replikázott Barbara. – No, mondd! Megveszed?

– Megvettem – ült le egy szabad székre az asszony.

– Miiiii? És ezt csak így mondod? – pattant fel Barbara.

– Miért? Hogy mondjam?

– Kicsit nagyobb lelkesedéssel! Mikor fogunk hozzá? – afféle „gyerünk már” mozdulattal állt meg Lilly előtt.

– Most. Ugyanis képtelen vagyok másra figyelni – állt fel Lilly. – Gyere át hozzám, rajzolgassunk egy kicsit. Én mondom, mit szeretnék, te rajzolod.

– Nem rossz gondolat. Megyek – Barbara rajzmappáért nyúlt. Éppen kiléptek a Lilly által „fagyasztónak” titulált szobából, amikor Steve megjelent a folyosón. 

– Hová, hová, lányok? – szólt utánuk?

– Steve, ugye nem most akarsz kitalálni valami értekezletet, megbeszélést, meetinget, pletykapartit, mert most nem érünk rá! – Barbarából ömlöttek a szavak, amivel szándékai szerint Steve-be belefojtja azokat, amiket éppen kimondani készült. A férfi meg is lepődött. 

– Nem vagyok eszement ebben a melegben értekezletet tartani! Tegnap volt. Csak gondoltam, eszem valami hideg finomságot, hátha velem tartotok – fejével a cukrászda felé biccentett. A szomszédos cukrászdában isteni fagylaltot készítettek, aminek Steve nem tudott ellenállni. Lilly is imádta a fagyit.

– Most dolgunk van… – kezdte Barbara, de meglátta Lilly arcát.

– Fagyit mondtál? – kérdezte mosolyogva, mintha nem jól hallotta volna.

– Azt említettem volna? – Steve vidáman indult az ajtó felé. Tudta, a két nő követi.

– Most akkor tervezünk vagy nem? – méltatlankodott Barbara.

– Fagyi után, igen! – és Lilly is elindult Steve után. – Addig nem dől össze a ház!

Barbara amilyen kelletlenül indult utánuk, aztán nagy élvezettel kanalazta a hatalmas fagylaltkelyhet, amit végül is Steve és Lilly unszolására kért.

– Értem már, hol jártok ti a forró délutánokon! – csapott a homlokára.

– Mi nem a szobánkból csinálunk „jégvermet”, mint egyesek, inkább lejárunk fagyizni – Steve is jól ismerte Barb szokásait. Nem is szeretett ilyenkor az irodájába menni.

– Ülünk a teraszon és mozizunk – Lilly lassan evett, hogy minél tovább tartson a hűsítő finomság.

– Tudod, hogy vettünk egy lakást? – Barbara Stevet kérdezte. A férfi csodálkozva nézett rá.

– Hát nem két hónapja költöztetek újba Pállal?

– Jaj, nem mi, hanem Lilly vette a lakást, csak én is ott voltam…

– Mit vettél? – Steve letette a kanalat. – Lakást? Nem is akartál lakást venni…

– Itt van a házban, az utcai oldalon. Megvettem.

– No, akkor meséljetek! – Steve kényelmesen elhelyezkedett a széken és hallgatta a lányokat. Az már Barbarának is új volt, amit a ház történetéről tudott Lilly, még ő sem hallotta.

– Miért annyira érdekes számodra a ház története – kérdezte Steve, érzett valamit, amit nem tudott meghatározni, de úgy érezte nem véletlen, hogy Lillyt érdekelte a ház története.

– Csak úgy, érdekelt – vont vállat az asszony. – Régi ház, gondoltam, vannak hozzá kötőtő történetek, akár jók, rosszak, szellemek, ilyesmi.

– Ezt nem gondolod komolyan! – nevetett Steve. ­– A te racionális gondolkodásoddal el sem tudom rólad képzelni, hogy foglalkoztatnak a szellemek!

– Nevess csak! Sosem tudod, mi lakozik az emberek bensőjében! – intette Barbara.

– Ajaj! Hová kerültem?! – tárta szét a karját Steve. – Csak nem hisztek azokban a földöntúli marhaságokban? – kétkedve nézte a két asszonyt.

– Spirituálisnak hívják, és ha nem haragszol, és bármennyire is elképzelhetetlen számodra, én hiszek benne – jelentette ki Lilly komolyan, de aztán nevetésben tört ki, mert meglátta Steve csodálkozástól egyre csak nyúló képét.

– És én még azt hittem, ismerlek!

– Ismersz, csak azt nem tudod, mivel foglalkozom a szabad időmben, miről olvasok, milyen témák érdekelnek. Ezért meglepő neked az, amit most hallottál rólam. És tudod mit, Barbara ugyanezeket olvassa, és hisz is bennük.  Miért olyan hihetetlen ez? – nézett rá Lilly.

– Nem, nem akartalak benneteket megbántani, dehogy, bocsássatok meg! Ez az én hülyeségem, mert elképzelek valamit valakiről, s azt hiszem az a valóságban is úgy van. Csodálkozom, ha ilyesmik történnek velem. Ne is foglalkozzatok velem! – kézmozdulatában bocsánatkérés volt.

– Megbocsátunk, és ígérjük, nem akarjuk megváltoztatni a gondolkodásmódodat­ – simította meg Steve karját Barbara.

– No, akkor mi van azzal a lakással? – kérdezett vissza újra a férfi.

– Megveszem. Vonz a lakás, nem tudom mi, és hogyan, de vonz. Azt tudom, hogy nekem meg kell vennem azt a lakást. Ott kell élnem. Számodra ez csak jót jelent Steve, akármi bajod van, öt percen belül elő tudsz keríteni, és akkor még nagyon sétáltál, vagy én sétáltam – magyarázta Lilly.

Közben a fagylaltos kelyhek teljesen kiürültek. Másikat nem kértek, Steve fizetett, aztán visszaballagtak a szerkesztőségbe. A két asszony leült Lilly szobájában, lévén, hogy ott nagyobb rend volt, mint Barbaránál, és végre nekifogtak, hogy Lilly elképzeléseit papírra vessék. A konyhával nagyon egyszerű dolguk volt. Sőt, talán az egész lakással az lett volna, de Lilly hezitálni kezdett a modern és a klasszikus berendezés között.

– Ne vacakolj már! – szólt rá Barbara. – Ha klasszikust választasz, gyakorlatilag semmi nem változik körülötted, hiszen most is olyan bútorok vesznek körül. Merj egy kicsit változtatni! – biztatta.

– Csak attól tartok, annak a lakásnak a hangulatához nem illik más, csak a klasszikus vonalú bútorok…

– A túrót!!! – kiáltott fel mérgesen Barbara. – Ne képzelj be magadnak semmit! Engedd szabadjára a fantáziádat! A konyha is modern lesz, beépített gépekkel. A színeket döntsd el, a többit bízd rám!

– Ha az olyan egyszerű lenne! – nevetett Lilly. ­ Adj néhány bútorkatalógust, kiválogatom, ami tetszik, aztán te majd összehozod, ami összeillik belőle. Egy dologhoz ragaszkodom: a hálószobámba vászon anyagú, sápadt rózsaszín és sápadt zöld, rózsa mintás textília kell – csapta össze az egyik katalógust Lilly.

– Na, ezt aztán jól kitaláltad! Láttál ilyet valahol?

– Igen, valamelyik lakberendezési folyóiratban évekkel ezelőtt, azóta is mindig az eszemben van – bólintott Lilly.

­– Akkor miért nem vetted már meg?

– Burtnek nem tetszett, azt mondta, nagyon csicsás, pedig nem. Nekem tetszik. Most olyat szeretnék… – Lilly itt elhallgatott. Burt nevének említése teljesen magába fordította.

– Jól vagy? ­ – Barbara ideges lett. – Lilly, nézz rám! – kérte.

Az asszony lassan emelte fel a fejét, szeme sarkában könnyek csillogtak.

– Tudod, néha rájövök, hogy mennyire egyedül vagyok, máskor azt érzem, hogy mennyire szabad vagyok, s hogy mennyire nem tudok még mit kezdeni ezzel a szabadsággal…

– Idő, idő, idő! Tudod, mindig mindenki ezt mondja, talán van is benne valami. Ha sírnod kell, sírj! Engedd ki az érzelmeket, mert ha bennragadnak, csak bajt okoznak. Menj most haza inkább, majd folytatjuk. Mielőtt elmész, adok néhány katalógust, hogy lapozgasd, hátha megtetszik bennük valami – Barbara megsimította Lilly vállát, és óvatosan becsukta az ajtót maga mögött.

Lilly ott maradt egy ideig. Küszködött a könnyeivel, az érzéseivel. Szabadság! Mit jelent számára ez a szó? Nem akarta ő ezt a szabadságot, s szívesen le is mondana róla, ha ott lennének a szerettei. Ilyen áron nem kell a szabadság, a függetlenség sem! Miért? Miért pont ők? Olyan régen nem jöttek már elő ezek a kérdések, olyan régen nem kereste már a válaszokat. Most mégis újra itt vannak. Hiába a sokféle olvasmány, hiába a sok elmélet, erre az értelmetlen halálra egyik sem tud választ adni. Megpróbált visszajönni az elhatalmasodó letargiából, ám nem sikerült. Ő győzött. Lilly pedig tudta, hogy most haza kell mennie, mert sírnia kell. Csak Barbarának szólt.

A kocsijában ülve mást gondolt. A temető felé vette az útját. A kapunál virágokat vett. Gyalog sétált el apa és fia végső nyughelyéig. Megállt a síremlék előtt, nézte a fia és a férje fényképét, s közben patakokban folyt az arcán a könny. Letette a virágokat, elvitte a szárazakat, aztán újra ott állt a képek előtt, nézte, nézte őket. S azt kívánta, bárcsak lenne olyan ereje a hitnek, amely visszafordítaná az idő kerekét… A hitnek hatalmas ereje van, ezt tudta, de arra még ez az erő sem képes, hogy az időt visszafordítsa. Képtelenség, mint ahogyan Einstein szerint az idő, mint tényező is az…