2. fejezet

 Zsibongás. Minden reggel óriási zsibongás fogadta a szerkesztőségben. Még ezen a téli napon is. Kilenc tájban már minden újságíró, szerkesztő, fotós és egyéb munkatárs ott tolongott a nagy közös helyiségben, kávés csészéket, bögréket, csuprokat szorongatva, ki-ki egyéniségének és kávé igénynek megfelelően. S szinte mindenki egyszerre beszélt. Lilly Kovalsky nagyon szerette az ilyen reggeleket. Ezek voltak a legkreatívabb időszakok, ilyenkor sziporkáztak a kollégái, jöttek az ötletek a cikk témákra, fotókra. Lilly első órája a szerkesztőségben mindig a kávézással és a közbeni megbeszélésékkel telt. Olykor dél is elmúlt, mire a saját munkájához tudott kezdeni. Ez volt a rövid idő, amikor fel tudta hívni a férjét, aki rendszerint hamarabb kelt fel reggel a közös ágyból, és hamarabb el is ment otthonról. Burt szerette kora reggel letudni a hivatalos dolgait, megbeszéléseit, hogy aztán azt tehesse, amit akar. Építész volt, jó nevű. Saját irodát tartott fenn, több kollégát is foglalkoztatott. Sok épületet tervezett már a városban, ott volt a névjegye a fontosabb épületeken, mint a városháza, a színház vagy a felújított múzeum. Lilly nagyon büszke volt a férjére. 

– Halló, Tündérke, megtaláltad az ébresztőórát? – szólt bele a telefonba, amint meglátta a felesége mosolygós arcát villogni a készüléken.

– Haha, nagyon vicces! – nevetett az asszony. – Tudod, hogy már túl vagyok a reggeli bolondokházán. Ma sem volt jobb, sem rosszabb, mint máskor. De én nagyon élveztem. Számos jó ötletet hallottam ma is. Merre jársz?

– A szállodaépítkezés terveit bogarásszuk, van még néhány fontos kérdés, amiben dönteni kell. Kettő körül indulok Posvány Citybe, a fiadért.

– Hová??? – Lilly azt hitte nem jól hall, de Burt megismételte kérés nélkül.

– Hát a fővárosba, Posvány Citybe, tudod, Vavyan Fable után szabadon, bár ő biztosan nem ezt mondta volna − mindketten nevettek. Burt is és Lilly is élvezettel olvasták az írónő könyveit. Könnyed, felszabadító és mulatságos volt minden regénye. Burt pedig olykor kölcsönvett néhány egyszerű, ám egészen különös értelemben használt szót.

– Illik rá, de én inkább Gottam Citynek nevezném, Batman után szabadon. Különben mindegy, hogy milyen nevet adsz a városnak, a lényeg csak az, hogy hozd haza a fiamat a repülőtérről. Nem tudok menni, sok dolgom van. Lapzárta van.

– Jó, én is csak kettő körül indulok. Ha mindenhol ilyen idő van Európában, akkor biztosan késik a gép is.

– Jó, de azért legyél ott időben, inkább te várj, mint a gyerek! – intette az asszony.

– Én is így gondoltam. Majd eszem valamit útközben, visszafelé pedig biztosan Rob is éhes lesz. Majd jövünk, ne aggódj! És főzz valami nagyon finomat!

– Azért csak óvatosan vezess! Nálunk biztos, hogy ilyen idő van az egész országban. Nemrég láttam az előrejelzést. A főzést meg már tegnap előkészítettem. Ne aggódj, nem maradtok éhen!

Még évődtek egymással pár percig, aztán Lilly letette a telefont. Alig várta már, hogy a fia végre itthon legyen. Hiányzott a kicsit morgós hangja, amin nagyon sokat derültek, mert a mutálás hosszabb ideig tartott, s voltak benne nagyon érdekes fázisok. Rob és Lara imádták egymást, olykor csak tréfából is civódtak egymással és az asszonynak már hiányoztak ezek a testvéri civódások is. Larának is, mert a lány sokszor kérdezte meg, mikor jön már végre haza az öccse.

Az asszonynak egész napra tele volt a naptára. Mivel főként az egészséggel, az egészség megőrzéssel, egészséges életmóddal kapcsolatos anyagok írása, szerkesztése és koordinálása volt a feladata, sokszor volt megbeszélése az újságírókkal, a fotósokkal, egy-egy interjúalannyal. Akadtak nagyon kényes témák, amelyekre igazán nehéz volt interjúalanyokat találni, s akadtak olyanok is, amelyeket az orvosok szerettek volna szélesebb körben elmondani. E témakörben bármilyen anyag bejött a szerkesztőségbe, az mind-mind Lilly asztalán landolt. Átnézte valamennyit, megbeszélte a szerzőkkel, kiválogatta a fotókat, s arra is nagyon vigyázott, hogy soha ne jelenjen meg olyan fotó, amely valakire rossz fényt vetett volna.

A lapzárta különösen nehéz időszak volt, hiszen minden beérkező anyagot át kellett néznie, olvasnia, az újságíróval megbeszélnie, a képeket rendszereznie, egyeztetni a tördelési elképzeléseket. Így a nap hátralévő részében nem volt ideje arra, hogy újra felhívja a férjét.

Este nyolc is elmúlt már, Lilly még az íróasztala mögött ült. Előtte a számítógép halkan zümmögött. Azt a cikket olvasta, amit egy kollégája írt a szkizofrén betegekről és gyógyításukról. Ismerte jól a helyzetüket, többször találkozott már a Nappali Kórház igazgatónőjével, egy törékeny, végtelenül egyszerű és nagyon kedves doktornővel, akinek igazán szívügye volt a betegek segítése. Lilly is segített, ahol tudott. Nem igazán tetszett neki ez az írás. A tényekkel, adatokkal nem volt semmi baja, csak száraznak, lélektelennek találta az egész cikket. A téma nagyon is emberközeli, szívszorongató volt, a nappali kórház kezdeményezése pedig követendő példa, útmutatás, hogy így is lehet. Aztán azon morfondírozott, hogyan is mondja ezt meg a nagyra becsült kollégának, akit ugyan nagyon tisztelt, de közel sem értett vele mindenben egyet. Nagyot sóhajtott és félrerakta az anyagot. Majd holnap. Még a fotókkal is baja volt. Vajon a rajta szereplő emberek engedélyezték-e a fotózást, illetve a megjelenést. Lilly szerint nem lehetett közölni a képeket a betegek jogainak tisztelete miatt. Megint az órájára nézett. Negyed kilenc. Ideje hazamennie, elő kell készülnie a késői vacsorára. Akármikor jönnek haza a „fiúk” frissen sült hátszín szeleteket, friss salátát és Rob kedvenc barna rizsét kapják vacsorára.

Hazatelefonált Larának, hogy indul, de talán félóra is eltelik, míg hazaér a hóesésben. A lánya megnyugtatta, hogy otthon minden rendben van, igaz ő is most érkezett. A kutyák ettek, a macskák újfent elkóborogtak valamerre, úgyhogy otthon csak a szokásos dolgok zajlanak. A hús kiolvadt, már csak sütni kell. Lilly nevetett. A két kutya és a két macska jókora kalamajkát szokott csinálni, az volt a szokatlan, ha otthon nem történt semmi említésre méltó, amíg ő dolgozott. Egyébként pedig imádta mind a négy jószágot. A macskák kihasználták a kutyák gyengeségét és ez általában általános derültséget keltett a családban. „Ingyen cirkusz” – szokta mondani Burt.

Lilly kikapcsolta a gépét. Lecsukta a tetejét. Nem szokta hazavinni. Azt mondta mindig, amikor ő már innen hazamegy, eszébe sincs a munkára gondolni. Igaza volt, valamikor neki is pihenni kellett. Szerkesztőként így is sokkal többet volt bent, mint más munkatársak. Korábban, a napilapnál dolgozott, mint beosztott újságíró, ott is sokat bent volt még késő este is. Nem köszönte meg neki senki. Otthagyta, mert nem volt perspektívája a dolognak, minden kihalásos alapon működött. Így sokkal nyugodtabb. Igaz, most sem jár haza időben, de legalább nem rángatják össze-vissza, és nem bíznak olyan anyagokat, ami nem tartozik az ő profiljába, és egyébként sem az ő dolga lenne.

Komótosan összepakolta a cuccát az asztalon. Soha nem hagyta szét a jegyzeteit, tollait és egyéb eszközeit. Szerette a rendet. A többiek gyakran elcsodálkoztak rajta, hogy is tud rendet tartani. A többiek asztala, olykor nagyon lomos tudott lenni, olyankor nem találtak meg semmit. Lilly csak nevetett rajtuk.

Leballagott az emeleti szobájából. Már a lengőajtónál megcsapta arcát a hideg. Fázósan összehúzta magán a kabátot. Még jó hogy az autója a mélygarázsban áll. Abban legalább nem lesz fagyás. A mélygarázsban az ő autóján kívül csak a főszerkesztőé állt.

− Nocsak, nem egyedüli éjszakai madár vagyok – nevetett. Az autóban nem volt hideg, így nyugodtan levehette a kesztyűt, pedig normál esetben nagyon fázós volt a keze, s legtöbbször azonnal felhúzta a kesztyűjét, amint kilépett az épületből. Ha nem tette, egészen lila lett a kézfeje, mire hazaért, mert addig még az autó sem igazán tudott felmelegedni.

A rádióban halk zene szólt. Nem is figyelt az előadóra, az utat nézte. Alig látta, bár a városkarbantartó cég hókotrói most is az utakat rótták, mégis vastagon állt a hó mindenütt. A rádióban rendkívüli híreket mondtak. Lilly arra kapta fel a fejét, amikor a Legend felé vezető autópályán történt karambolról esett szó. A kellemes bariton hangú rádióspeaker arról számolt be, hogy mintegy negyven autó sodródott egymásnak. A karambolnak egy halálos áldozata és egy súlyos sérültje van eddig. Lilly ideges lett. Éppen azon a pályán tart hazafelé Burt és Rob. Aztán elhessegette a gondolatot. Nem lehet, már biztosan eljöttek azon a szakaszon. Ha a gép késett is egy órát, már akkor is közel járnak. Mégsem hagyta nyugodni a gondolat. Eszement tempóban hajtott a városszéli házukig. Nem bírta kivárni, míg az automata kinyitja a kaput. Kipattant a kocsiból, berontott a házba. Lara a nappaliban állt, a baleset képeit nézte éppen. A szakadó hó és a sötét miatt szinte semmit sem lehetett a képeken látni, csak összezsúfolódott, füstölgő autókat, türelmetlenül toporgó, ordítozó autósokat.

– Jézusom! – Lara látott valamit. Lilly még jobban a képernyőre meredt. Jobb oldalon egy feldőlt kamion képeit mutatták, majd annak az autónak a roncsait, amelyet a betonfalnak lapított. A roncs mellett rohamkocsi állt, az egyik hordágyon fekete nejlonban egy halott, a másik hordágyon egy szürke pulóveres alakot bugyoláltak be éppen a mentősök, kiabálva a gyógyszerek nevét, amit éppen adagoltak a vénájába és az infúzióba.

Lilly megkövültem bámulta a tévét. Látta a fekete autót, látta a BMW-t, látta, amint a fiát éppen menteni próbálták, és azt ugyan nem látta, de tudta, az a másik alak ott, a fekete nejlon alatt Burt, az ő férje, akit immár hiába vár haza.

Lara is látta mindezt, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy telefont ragadjon, és az apját hívja. Hiába hívta. Lilly látta a képeket, megkövülten állt, iszonyatosan tehetetlennek érezte magát. Úgy érezte, szembe találkozott a Kaszással, aki épp az ő családját ragadja el, és még csak esélye sincs vele szembeszállni, küzdeni. A Kaszás kajánul a szemébe nevetett és magával ragadta Burtöt. Lara telefonált újra és újra. A mentőket hívta, a rendőröket. A rendőrök semmit sem mondhattak még. A mentősök pedig semmit sem tudtak. Aztán a tévében újra történt valami, ami Lillyt a fájdalom legmélyebb bugyraiba taszította. Teljesen véletlenül, egy ferde kameraállásból látszott a ronccsá rongyolódott autó rendszáma. Lara kiejtette a kezéből a telefont, Lilly pedig a kíntól összegörnyedve térdre esett a televízió előtt. A zokogás a szíve legmélyebb sarkából úgy buggyant fel, mint egy vulkán, amely elemi erővel söpör el mindent, ami az útjába akad. A fájdalom így törte rommá a perc tizedrésze alatt Lilly és Lara Kovalsky életét.