.jpg?ph=8b00ed66c6)
21. fejezet
A nyár gyorsan telt. Különösen Lillynek. Igaz, megegyeztek Barbarával, hogy szabad kezet kap, az asszony mégis minden reggel a Lilly irodájában kezdett, hogy a legapróbb részleteket is megbeszéljék. Sőt, olykor Barb ragaszkodott hozzá, hogy a mestereket Lilly is nézze meg, lássa, hogy dolgoznak, úgy csinálnak-e mindent, ahogyan az asszony szeretné.
– Barb! Nem kell nekem odamenni, csak ha már minden készen van – tiltakozott egyik reggel Lilly. – Ismersz, tudod, mit szeretek, mit nem. Csináld, ahogyan szeretnéd!
– Nem, nem! Vannak estek, amikor neked is látnod kell! – replikázott Barb. – Gyere, ez most olyan eset.
– Jaj, a héten még minden nap olyan eset volt – mondta megadóan Lilly. – Menjünk hát!
Aznap Barbara a hálószobát akarta feltétlenül megmutatni Lillynek. Készen voltak vele. A többi helyiség is csaknem készen volt már. Amint Lilly belépett a nappaliba, meglátta a bézs a kanapékat kis híján felvisított a gyönyörűségtől. Az egyiken egy piros takarót, a másikon egy feketét dobott át ízlésesen Barbara. Gyönyörű volt. A szintén bézs alapszínű szőnyeg sarkaiban piros és fekete absztrakt mintákat szőttek. Az összhatás tökéletes volt. A falakon még nem volt semmi, és még a textilek is hiányoztak az ablakról. Barbara gyorsan átvezette a hálószobába. Lillynek elállt a szava. Azt volt, amit valaha álmaiban látott, amit elképzelt magának, s pontosan úgy, ahogyan elképzelte. A teret egy franciaágy uralta. Nyers színű ágytakaróval, rajta abból a rózsamintás vászonból készült párnák, amiről Barbarának beszélt. Az ablakon ugyanaz a textilkombináció. Az egyik sarokban álló lámpa, mellette kényelmes karosszék, amelyet ugyanazzal a rózsás szövettel húztak át. A falak halvány, sápadt zöld színt kaptak. Az ágy mellett egyik oldalon könyves szekrényke, a másik oldalon polc állt. A polc tetején egy gyönyörű üvegváza díszlett. Marlen Parma munkája.
– Megkerested a barátnőmet?
– Nem, dehogy!…Csak írtam neki egy mailt…
– És hogy került ide ez a váza?
– Én hoztam, ha nem baj – szólalt meg mögöttük egy hang. Az ajtóban Marlen Parma-Kolossy állt, a híres üvegfestő művész.
Lilly megszólalni is alig tudott.
– Te képes voltál ideutazni Bécsből a hálószobám miatt? – ölelte meg barátnőjét Lilly.
– No, azért nem csak a hálószobád miatt. A nappalid, a dolgozód és vendégszobád miatt is. Ott is lesz egy-két darab – ölelte meg Marlen is.
– No, akkor láttad, amit kellett, jól sikerült a meglepetés is, most menjetek, hagyjatok dolgozni – tessékelte ki őket Barbara.
– Köszönöm Barbara, te egy tünemény vagy! – ölelte meg őt is Lilly széles mosollyal az arcán. Ekkora meglepetésre nem számított.
– Ezt gyakrabban kellene mondanod, és ott, ahol a legtöbben hallják! – nevetett Barbara miközben szépen kitessékelte a két barátnőt a lakásból, akik egymás mondatait kiegészítve, vidáman beszélgetve hagyták ott Barbarát.
Akadt még néhány ilyen örömteli pillanat mielőtt Lilly beköltözött az új lakásába. Szeptember végére minden készen lett. Lilly átadta a kulcsokat az olasz családfőnek, ő pedig egy délután alatt átköltözött a lakásába. Persze, előtte két napig csak csomagoltak, pakoltak Larával együtt, bár Lara már jóval előtte átvitte a holmijait a Paullal közösen vásárolt házba. Csomagolás közben többször megálltak, tárgyak, fotók emlékek sokasága akadt a kezükbe. Sírás nélkül nem ment a dolog. Hol Lilly, hol Lara talált valamit.
– Nem is tudtam, hogy ennyi minden van a lakásban szétpakolva. Azt hittem már mindent összeszedtünk – mondta a lány, amikor egy ókori szobrocska került a kezébe.
– Csak azt tettem el, ami nagyon szem előtt volt, ami minden egyes alkalommal sírást okozott. Talán jobb lett volna, ha körültekintőbben pakolok el. Persze, akkor sem lenne könnyű… Minden, ami most a kezünkbe akad, emlékeztet… jól van ez így. Valahogy el kell búcsúznom a háztól is. Csaknem húsz évet éltem itt – Lilly szemébe könnyek gyűltek. Leült a szőnyegre, fejét e kezére hajtotta, s hagyta, hogy ellepjék az emlékek, s az emlékek nyomán patakként induljanak meg a könnyei. Sokáig ült ott, Lara kiment, nem akarta zavarni. Ő a kertet járta körbe, megállt minden fánál, megnézte a virágágyásokat, megsimogatta az aprócska szobrokat. Lara is elköszönt.
Délután jöttek a bútorszállító cégtől, s bár bútorokat nem igazán kellett szállítani, ők végezték a költöztetést. Dobozok sokasága került a raktérbe. A két nő gondosan felcímkézett mindent. Egy része a holminak egy raktárba került, a többit Lilly magával vitte. Minden darabnak, amit megtartott, tudta, hol lesz a helye. Voltak tárgyak, eszközök, amelyeket elajándékozott. Ilyenek voltak Rob számítógépei is, amelyeket egy alapítványnak adott.
– Asszonyom, van valaki a lakásban? – kérdezte a szállítók vezetője, miután mindent felpakoltak.
– Igen, igen. A lakberendező és a takarítónő ott van, én is megyek hamarosan maguk után – engedte útjára a szállítókat az asszony.
Miután elmentek, megállt a bejárati ajtó előtt. Még egyszer utoljára megnézte, megfogta a kilincset, óvatosan betette maga után az ajtót. Körbejárt a hallban, a nappaliban, a konyhában, bement a hálószobákba. Az övében elidőzött egy kicsit. Nézte a csupasz falakat, az üres ágyat, amelyben csak a matracok voltak. Leült az ágy szélére, sírt egy kicsit. Szemét törölgetve indult el végleg búcsút mondva korábbi életének. Lara az ajtóban várta.
– Hát ennyi – lépett ki könnyeivel küszködve. – Itt vége van az életünk egy szakaszának. Most más következik, más élet, más környezet, minden más lesz… Gondolod, hogy bírni fogom? – nézett az asszony a lányára. Lara nem tudott megszólalni, ő is a könnyeivel küszködött, így csak csöndesen bólintott, megölelte az édesanyját és kiléptek a nagykapun.
– Tudsz vezetni, anya? – Lara nem volt benne biztos, hogy az anyjának ilyen állapotban autóba kellene ülni, de az asszony megszorította a lány kezét jelezve, hogy képes egyedül elmenni.
Lara újra megölelte édesanyját, aztán beült a kocsijába. Lilly pedig a saját fekete autójához ballagott. Beült, de még gyorsan lehúzta az ablakot.
– Este találkozunk! – szólt még a lányának, hogy Lara véletlenül se felejtse el az új lakásban tervezett közös vacsorát.
Mire a lakásába ért, addigra a dobozok egy része már el is tűnt. A tárgyaknak megvolt a helyük, így Barbarának csak annyi dolga volt, hogy kicsomagolta és a helyére tette. A ruhák nagy részét már a takarítónő elpakolta. Az is egyértelmű volt, azok hová kerülnek. A munkát megkönnyítette, hogy Barbarának volt két segédje is, egy fiatal fiú és egy lány, akik belsőépítész hallgatók voltak, és szabad idejükben sokat segítettek Barbarának.
– Húú, de gyorsak vagytok! – az asszony meglepődött azon, amit látott.
– Ugye? Nem is gondoltad! Néhány óra és mindennel készen vagyunk. Mire megjönnek a vendégeid látszani sem fog, hogy te ma költöztél ide – nevetett Barbara. – Ja, volt itt a partyszerviz alkalmazottja, megnézte a konyhát, s azt mondta pontban ötkor itt vannak.
– Jó, rendben! És a szállítókkal minden rendben volt? – kérdezte Lilly.
– Ja, igen! – kapott a fejéhez Barbi. – Itt van a szerződés a raktározott holmikról. Látom egy évre előre kifizetted. Akkor ez így jövő szeptemberig rendben is van, addig meg eldöntöd, mi legyen a holmikkal. Egyébként miket raktároztál be? – érdeklődött.
– Főként Rob szobájának tartalmát. Burt tervező dolgait, néhány doboz könyvet, régi ruhákat, amelyektől még nem volt szívem teljesen megválni, konyhai eszközöket, olyasmiket, amiket már évek óta nem is használok. Majd ha egy kicsit csendesebb lesz körülöttem a világom, akkor újra átnézem őket és eldöntöm, mit tegyek velük. Egyelőre viszont ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak – magyarázta Lilly.
– Persze – bólintott Barbara.
Mire megérkeztek a partyszerviz szakemberei, addigra minden a helyére került. Nem maradt más, mint készülni az esti vacsorára. Lilly csak néhány ember hívott meg. A családot csak a bátyja és a lánya képviselte. Martin jött a családjával, Lara Paullal, Barbara Pállal és a nagylánnyal, és persze Steve, Marlen és Monica kapott meghívást a vacsorára, természetesen a párjaikkal együtt.
– Még jó, hogy nem kicsi ez a lakás! És milyen jó, hogy viszonylag szellősen rendezted be! – nézett Barbarára. – Még nem is számoltam össze hányan leszünk, de nem kevesen!
Tizenöten ülték körül az étkezőben az asztalt.
– Na, ezt már szeretem! – nézett körbe Martin, amint belépett. – Kedves testvérkém, nagyon szép lett a lakásod. Minden jót kívánunk hozzá! – lépett a húgához Martin egy virágcsokorral. Lénának a kezében egy nagy doboz bonbon volt.
– Örülök, hogy látlak! – ölelte meg Léna. Aztán jöttek a fiúk is, Thomas és David.
Percekkel utánuk megérkezett Lara és Paul is, aztán Marlen és Monica a párjaikkal Barbara haza sem ment, így csak Pál és a nagylány érkezését várta. Közben megjött Steve is.
– Nahát! Nahát! – csak ennyit tudott kinyögni. – Barbara, te azért tudsz valamit! – csettintett a nyelvével elismerően.
– Az én tudásom nem mindig elég, de itt a házigazdának is jó ízlése volt, és megbízott bennem vakon – veregette meg Steve karját.
– Az sem egy utolsó szempont!
Mivel szinte mindenki ismert mindenkit, így a bemutatással nem kellett bajlódni. A partyszerviz két pincére maximálisan kiszolgálta a vendégeket. A lakásszentelő vacsora nagyon jól sikerült. Még Marlen párja, Peter Kolossy is nagy élvezettel fogyasztotta a felszolgált ételeket, bár köztudottan igen válogatós volt.
Éjfél is elmúlt, mire mindenki elment.
– Lilly, jól vagy? – kérdezte Léna, miközben utolsóként ők szedelőzködtek.
– Köszönöm, jól vagyok. Egy kicsit megviselt a költözés, a pakolás, csomagolás, de egyébként jól vagyok. Körbenéztél már?
– Igen. Minden nagyon szép lett. A hálószobád különösen tetszik. A dolgozó is jó és a vendégszobának is különleges hangulata van. Tényleg ügyes ez a Barbara! – mondta elismerően.
– A lelked? – fogta át Martin a vállát.
– Volt már jobb állapotban is – simogatta meg a bátyja kezét. – Nagyon nehéz volt eljönni. Gyakorlatilag végigbőgtük a két napot, amíg csomagoltunk. Lara sem bírta jobban, pedig ő már nagyon sok holmiját átvitte a közös házukba.
– Neked nagyon jó helyed lesz itt. Szép a lakás, tágas, világos, nagy az erkély, és közvetlen kapcsolatban van a város szívével. A munkád miatt sem rossz, hiszen kocsiba sem kell ülnöd.
– Ez mind jó, még azt nem tudom, mennyire fog hiányozni a kert. Tudod, azt mondtam, ha nem szeretek itt lakni, akkor építtetek egy házat valahol – mondta Lilly.
– Szerintem, jól fogod itt érezni magad. A kényelmet könnyű megszokni – emelte fel az úját Léna, hogy lám-lám, ő is mennyire acsarkodott a lakás ellen, mégis milyen jól megvannak. Igaz, az sem kicsi, amiben ők laknak.
– Anyáékat mikor hívod meg? – kérdezte Martin.
– Vasárnap jönnek át ebédre, mindkét szülő. Várlak benneteket is, Lara és Paul is jönnek. Családi ebéd lesz.
– Nem lesz neked sok egy kicsit ez a vendégeskedés? – nézett rá Martin. Nem akarta, hogy ennyi terhet vállaljon fel a húga.
– Ugyan, hagyd, nem én főzök. Vasárnapra is kértem ételt, csak más jellegűt, mint, amit ma szolgáltak fel. Nem gond. A főzést egyébként is hanyagolom. Ezek után, hogy külön költöztünk Larával nem is nagyon lesz, akinek főzzek. Magamnak nem fogok, csak, ha kedvem lesz hozzá.
– Te tudod, de azért vigyázz magadra! – intette a bátyja.
– Vasárnap látjuk egymást. Ja, csak ketten jövünk, mert a fiúknak programjuk van. A lányokkal mennek valahová – mutatott Léna a két fiúra, akik még elmélyülten tanulmányoztak egy Marlen által festett üvegvázát. – Fiúk! Jöttök? Mi olyan érdekes azon a vázán?
– Technika anya! Marlen egy újfajta technikával dolgozta össze az üveget és a fémet, no meg a festéket. Kár, hogy nem figyeltük meg korábban, kifaggathattuk volna – David a kezében tartotta a vázát és meg is mutatta mire gondol.
– Szakmai ártalom – nevetett Martin. – Na, gyertek, hagyjuk Lillyt pihenni végre!
Jó éjszakát kívánva éjfél után pár perccel elment minden vendég. Üres lett a lakás. Lilly egyedül maradt. Sorra lekapcsolgatta a csillárokat, a félhomályt szerette. Nem is maradt már égve csak a nappaliban a gyertyasor, amelyet Lara hozott. Az öt egymás mellett álló, különböző nagyságú szögletes gyertya, amelyek befelé égtek, s úgy néztek ki, mintha kisméretű lámpások lennének. Lilly kinyitotta az erkélyajtót, kilépett a langyos szeptemberi éjszakába. Még voltak néhányan a téren, de a házak ablakaiban már többnyire sötét volt.