25. fejezet

2018.03.31 13:42

Másnap vallatóra is fogta asszonyt.

– Na, gyere csak be az irodámba! – valósággal berángatta magához a reggeli közös kávézás után.

– Mit vétettem? – Lilly az égiektől várta a választ, ám hamarosan Barbarától is megkapta.

– Nem vétettél semmit, csak nem tetszel nekem. Most, amikor azt hittük lassan talpra állsz, látom a szemeden, hogy nem vagy jól. Megint ott ül az a mélységes bánat, megint komoly vagy, keveset mosolyogsz, és nem jársz sehová. Az, hogy kimész az anyukádhoz, meglátogatod az bátyádat, nem elég. Sőt az sem, ha a lányoddal ebédelsz vagy vacsorázol. Mi történt? – Lilly csak hallgatta a szóáradatot és hirtelen nem is tudott mit kezdeni vele.

– Lassan és egyenként. Ez így túl sok! – próbált mosolyogni. – Jól vagyok, nincs semmi bajom…

– Ezt annak mond, aki még soha nem látott… – vágott a szavába Barbara. – Na, ki vele!

– Mit mondjak? Mit vársz? Születésnapok közelegnek, jönnek az ünnepek…, egyedül vagyok… mi kell még – Lillynek könnyek szöktek a szemébe. Nem sírt, csak a könnycsepp fészkelte be magát makacsul a szeme sarkába.

– Tudom, hogy nehéz… Nem mehet így, nem őrölheted magad tovább, Burt sem szeretne így látni…– próbálta vigasztalni.

– Nem könnyű… – Lilly már sírt. Engedte folyni a könnyeit, patakként végig az arcán. – Olyan sokat gondolok rájuk… Megint annyi emlék jön fel…– szipogott. – Még nem telt el egy év, nem éltem meg mindent egyedül. Amit megéltem is egyfajta ködös állapotban tettem, belemenekültem a munkába, bármi másba, csak nem kelljen arra gondolnom, hogy nincsenek velem, velünk. Tisztul a fejem, szűnik a ködös delírium és újra elemi erővel jön a fájdalom…

Barbara zsebkendőt nyomott a kezébe.

– És mi van még? Érzem, hogy van még valami, de nem tudom mi. Csak látom rajtad, hogy nyomaszt – és valóban nem tudta megfogalmazni.

– Mit mondhatnék még? Különösebb dolog nincs, egy téma foglalkoztat, de még nem aktuális, szólok, ha az lesz. Most megyek, rendbe szedem magam, mert aztán Steve vár, az új számot kell megbeszélni – állt fel.

– Oké, ha akarsz róla beszélni, szólj! – Barbara ugyan nem volt elégedett a válasszal, mégis be kellett érnie ennyivel, erőszakos mégsem lehetett.

Lilly a szobájában valamelyest összeszedte magát. Nem is értette, hogy a furcsa képzelgés után miért is került ilyen állapotba. A kettőnek vajmi kevés köze volt egymáshoz. Vajon a mese dologgal megint csak terelt? Lehet, de azt biztos, hogy valóban nem érezte jól magát. Vajon Burt mit mondana, mit gondolna arról, amit látott. Burt hitt a csodákban, a misztikumban. Amennyire két lábbal járt a földön, annyira hitte a földön túli dolgok létét is. Biztatná. Ebben biztos volt. Bármennyire sikerült összeszednie magát a Barbarával történt beszélgetés után, Steve szobájába mégis könnyezve lépett be. A férfi nem akart turkálni a lelkében.

– Elhalaszthatjuk, ha szívesebben mennél haza…

– Nem, nincs rá szükség, de azért köszönöm – ült le az asszony.

A megbeszélés után Steve-vel ebédelt. A férfi is látta rajta, hogy valami nincs rendben. Nem kérdezett semmit, csak kedves volt vele. Lilly pedig nagyon hálás volt ezért. Végre valaki, aki nem akarja őt kirángatni, helyre tenni, vidámkodásra bírni, amikor egyáltalán nincs kedve hozzá. Mindezek ellenére az ebéd jó hangulatban telt. Steve Lola Minksről beszélt, Lilly pedig örült, hogy jókedvűnek, boldognak látja a férfit.

Ma sem maradt sokáig. Pár perccel a többiek után távozott. Benézett még Stevehez, aztán hazament.

Este egy teával a kezében az íróasztala mellé ült le. A mesék jártak a fejében. Gondolta, utána néz a neten, mit írnak a mesék eredetéről, erről valahogyan sohasem olvasott. Több száz lapot talált, de igazán egyik sem az volt, amire vágyott. Sok-sok oldalt elolvasott.
Mi is a mese? Azt ő is nagyon jól tudta, hogy mindenekelőtt szájhagyomány. Népszokások és hétköznapok formálták, és szájról szájra terjedt. A mese eredetéből adódóan névtelen alkotás, de továbbadása minden alkalommal a mesélő egyéni újraértelmezését feltételezi, saját képességei és a hallgatóság függvényében… Ez talán onnan indult ki, hogy azokban az időkben, amikor még nem volt az írás az utazók történetei szájról szájra jártak, s mindenki tett hozzá, vagy vett el belőle. Ám ezek a történetek többnyire a felnőtteknek szóltak. Az alapokat az ókori történelem mítoszai adták, amelyek az istenek cselekedetivel kápráztatták el a hallgatókat, és az emberek minden szót igaznak hittek. A kelta történeteket is átszőtték a tündérek cselekedeteivel, így keletkeztek a csodálatos tündérmesék. Később, a nagy felfedezések korában a hajósok különös történetei keringtek a világban, s a valóságos elemeket olykor félelmetes emberekkel, lényekkel toldották meg, hogy minél érdekfeszítőbbek legyenek.  

A témában az etnológusok és történészek számos elméletet kidolgoztak. Egyes kutatók szerint a mesék a nagy indo-európai mítoszok eltorzult változatai. Mások úgy gondolják, a különböző mesék különböző területeken jöttek létre, és a helyi kultúra fejlettségére jellemző kifejezési formákat képviselték. Megint mások a totemikus rítusok és primitív beavatási szertartások tartozékainak tartották őket. Bármi legyen is az igazság, kétségtelen, hogy a mesék elképesztő mennyiségű gyűjtőmunka eredményeként jutottak el az olvasóhoz a nagy mesegyűjtők által.

„A mese legfőbb sajátossága talán mégis az, hogy egy teljesen képzeletbeli világot idéz meg, ami megkülönbözteti a szóbeli irodalom többi műfajától: a legendától, amely gyakran valódi eseményeken alapszik, vagy a mítosztól, amely az élőlények közti jelképes kapcsolatot ábrázolja, ezzel igazolva a hiedelmeket és a társadalmi szerveződést. Végül, a mese mindenek előtt szónoki műfaj: az előadásmód legalább annyira fontos, mint a tartalom, a mesélő tudatosan adagolt mozdulataival, mimikájával, hatásszüneteivel ragadja meg hallgatóit.” – olvasta hangosan az egyik internetes oldalról. Ez utóbbi mondat nem tetszett neki. Lilly megalkotta a saját véleményét a mesékről. Számára az jelentette az igazi mesét, amely képes volt elvarázsolni az olvasót, amely képes volt egy másik világba repíteni, amely képes volt egy olyan történés részévé tenni, ami túl van a racionalitás határain. Lilly szerint a mese mindenkinek kell, mindenki szereti, nem csupán a gyerekek. A jó és rossz harcát a szeretet, a bizalom, a barátság fogalmak teszik teljessé. Egy mese igazán akkor jó, ha mindenkit elvarázsol és megbabonáz. Fejleszti a fantáziát, a képzelőerő pedig szárnyra kél: olyan birodalomba repülhet vele az olvasó, amelyben a jók és a gonoszak harcát követheti figyelemmel, a szereplőket felruházhatja kedves és ellenszenves tulajdonságokkal, színezheti, alakíthatja a történetet. Itt eszébe jutottak az ezeregy éjszaka meséi, amelyben különös világba vitték. Aztán eszébe jutott a híres mesefilm is, amelyet ő maga is számtalanszor nézett végig, s mindannyiszor élvezte is. Lilly feljegyezte magának, hogy másnap keresse meg a könyvet, vagy vegyen egy újat, ha még lehet kapni.

Mert mire is van szüksége egy olvasónak, legyen az akár gyerek, akár felnőtt? Az élményre, ami nagyon más, mint a hétköznapok. Az másság élménye pedig lehetővé teszi, hogy átlássa a nagyon egyszerű emberi kapcsolatokat, szimpatizáljon a hősökkel és felismerje a rosszakarókat. A mesét hallgatva vagy olvasva átélheti a szereplőkkel történt veszélyt és örömöt, megmászhatja a Kék Ormokat, átúszhatja az Óperenciás tengert vagy akár a Nagy Hömpölygőt is. A bonyodalmakkal teli cselekmény során az olvasó maga is a történet részévé válik, együtt nevet a manókkal és együtt sír az eltévedt vándorlegénnyel, miközben tudja, hogy a mese végén minden jóra fordul, a bátor elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig meglakol. Lilly szerint ez a mese szerepe, funkciója, célja.
Elolvasott mindent, amit talált a neten. Már tudta mit fog tenni, mi lesz a következő lépés. Leül és mesét ír. Előtte felállt, kinyújtóztatta a tagjait és hozzáfog. Teát készített újra. Aztán visszaült a géphez, kinyitott egy üres word dokumentumot és várt. Percekig ült, nézte a kinyitott üres lapot. Nem történt semmi. Egyetlen gondolat, egyetlen mondat nem tolult az agyába. Lilly tapasztalatból tudta, ha valami nem megy, nem kell erőltetni, mert abból semmi jó nem sülhet ki. Lecsukta a laptop tetejét és a teával a kezében a nappaliba ment. Kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, bekapcsolta a tévét. El kellett terelnie a gondolatait. Nem sikerült. Nézte a tévét, de nem látta, gőze nem volt arról, milyen műsor megy a tévében. Próbálta koncentrálni a figyelmét, de az sem ment. Feladta. Kikapcsolta a tévét, és hagyta, hogy ellepjék a fejét a gondolatok. Gondolatok helyett az érzés jött…

Ott voltak megint. Megjelentek a tűzben, kiváltak belőle, Lilly mellett lebegtek, hogy aztán újra eltűnjenek, úgy ahogyan jöttek, hirtelen. A tűzben egy kagyló rajzolódott ki, amit éppen megtalált egy fiatal lány. Majd tündérek jöttek, aztán egy fekete varázsló, majd lobbant egyet a kandalló lángja, s minden apró lény eltűnt a semmiben. Éjfél lett mire az asszony ágyba bújt. Sokáig várta a jelenést, de nem jött újra. Éjszaka úgy aludt, ahogyan talán még sohasem. Kipihenten és tettre készen ébredt. Mióta a lakásban lakott még sohasem ébredt fel így. Önmagához képest vidám hangulatban ment dolgozni, még az sem tudta elkedvetleníteni, hogy este egyetlen sort sem tudott magából kipréselni. Az idő sem szomorította el, pedig igencsak lelógott az eső lába megint.

A zajos reggeli kávézás után a szobájában vonult. Elővette a tegnap félrerakott anyagokat és módszeresen áttanulmányozta mindet. Kiválogatta a fotókat. Írt néhány mailt. Aztán szólt Steve-nek, hogy aznapra befejezte. Nem a lakásába ment, hanem Larához. Korán volt még, Lara bent volt a munkahelyén. Lilly csak egyszer járt ott, akkor, amikor Lara az előző helyéről átköltözött. Pár hónapja.

Tíz perces séta után megérkezett a két utcával odébb lévő stúdióba.

– Anya! – Lara meglepődött. – Valami nagyon fontos dolog lehet, ha képes voltál a munkahelyemre eljönni! – ölelte meg az anyját.

– A mesék hoztak ide – mondta talányosan.

Lara arcáról tudta, hogy azt a hatást érte el, amit várt. Lara elképedve nézett rá. Ebben a nézésben benne volt az is: „Jól vagy, anya?”

– Jól vagyok – válaszolt a ki nem mondott kérdésre Lilly. – Akkor is a mesék hoztak ide – ismételte meg.

– Azt hiszem, ez némi magyarázatra szorul…

– Szeretted a meséket Lara? Én úgy emlékszem igen – az asztalra támaszkodott, szemben a lányával.

– Szerettem, anya. De hogy jön ez most ide? – Lara még mindig nem értette a dolgot. Nem látta az összefüggéseket.

– Milyen meséket szerettél? – Lilly csak kérdezett.

A lány belátta: jobb, ha válaszol, mert addig úgysem tudhat meg semmit.

– Jól tudod, hogy a tündéres-boszorkás meséket imádtam. Még rajzoltam is hozzájuk…

– Igaz! – ismerte el Lilly. – Megvannak még azok a rajzok?

– Meg. Itt vannak az asztalomon. Most éppen mesefigurákat rajzolok, bár ezek modern meséhez készülnek – mutatta meg a rajzasztalon heverő papírlapokat.

– Meséket fogok írni – jelentette ki Lilly. Lara pedig meghökkent. Nem szólt, várta a folytatást.

– Azt még nem tudom, hogyan, de írni fogok.

– Honnan jött az ötlet? – Lara kíváncsi volt.

– Ha én azt elmondom neked, depressziós vagy hülye, képzelgős tyúknak fogsz tartani, akinek az elméjét mindenféle zagyvaságok zavarták meg. De azt hiszem, vállalnom kell a kockázatot, mert el kell mondanom valakinek, mi történik körülöttem, még akkor is, ha utána valóban sült bolondnak tartasz. Inkább te tarts sült bolondnak, mint mások – leült a Lara asztalával szemben lévő székre. – Most fogom elmondani.

És aztán elkezdte onnan a történetet, amikor először ment be abba a lakásba, és először fogta el a különös érzés, hogy a teljesen üres lakásban nincs egyedül. Elmesélte Amélia történetét, amelyet az idősebb Vaskovich fivértől hallott, s beszélt a kandalló tüzében látott figurákról, a kagylót megtaláló leányról, a fekete mágusról.

– A legszörnyűbb viszont az volt a dologban, hogy amikor leültem a laptopom elé, egyetlen sort, egyetlen betűt sem tudtam leírni… – fejezte be az elbeszélést.

Lara nem tudom megszólalni. Mindaz, amit hallott maga volt egy mese. A tudata azt mondta: baromság, az anyja csak képzelődik és lehet, valóban beteg. A szíve, a lelke viszont azt mondta: mindez lehetséges, miért is ne. Apa hitt a csodákban, akkor ő miért ne hihetne.

– Anya, le tudsz nekem írni egy figurát, hogy lerajzoljam? Egy különöset… – kérte Lara.

Lilly elmosolyodott.

– A tudatod nem hisz nekem, de a szíved igen. Rendben. Kobold. Alacsony figura, olyan törpeféle. Ez éppen egy vékonyka, a feje nem is kerek, nem is ovális, a pofacsontja kiáll, hosszúkás, keskeny orra van… A fülei is hosszúkásak, a végük kicsit kunkori, haja égővörös, olyan, mint egy agyonhasznált kefe szőre… A bőre inkább zöldes, mintsem a mienkhez hasonló. Nem csupasz, olyan kis apró szőrök borítják az egész testét, nem zavaró, ettől csak aranyos. A szeme mélyen ül, huncutsággal teli, szája keskeny, kaján vigyor az arcán. Igazából csak vidám… Válla keskeny, a karja és a lába vékony és szőrös. Rövid ujjú sötétkék kabátkát, nyakában piros lelógó masnit, sötétkék és zöld kockás nadrágot visel. Csak a térdéig ér, ja, nincs cipője, ugyanúgy mint a hobbitoknak, de nem olyan nagy és szőrös a lába… A zsebéből egy furulyaféle lóg ki. Nem tudom, mi az, hangszer. Néha előveszi és játszik rajta. Vékonyka, de kellemes hangja va… Az egész kobold inkább hasonlít egy vásott kiskölökre és egy örökké bohókás, mások orra alá borsot törő kismanóra… – Lilly felidézte, amit látott, Lara pedig lázasan rajzolt.

Pár perc múlva Lara megfordította a rajztömbjét. Lilly a szája elé kapta a kezét meglepetésében. A lapról éppen a szemébe vigyorgott a kis pimasz kobold. Mintha meg is mozdult volna. Lilly hátrahőkölt. Aztán rájött, hogy mégsem. Vagy igen? Nos, ezt már nem merte elmondani Larának.

– Mintha csak a látomásom elevenedett volna meg. Ő volt az – az asszony a kezébe vette a rajtömböt és hosszasan bámulta a figurát.

– Anya, azt hiszem, nincs akadálya a meseírásnak. Olyan élethűen írtad le nekem a kobold alakját, hogy vissza tudtam teljesen adni. Kár, hogy nem láttad a saját arcodat, amikor a rajzot megmutattam – Larának nem volt szüksége több bizonyítékra arról, amit az anyja mondott neki. Minden szavát elhitte.

– Akkor most hazamegyek. Látlak a hétvégén benneteket? – állt fel.

– Nem tudom, ha jobb lenne egy kicsit az idő, felmennénk a hegyekbe. Meglátjuk. Ha nem megyünk el, akkor meglátogatunk – Lara két cuppanós puszit nyomott az anyja arcára, megölelte. – Itt hagyod nekem? – mutatott a rajzra.

– Bakatát? Persze. Azért vigyázz vele! Néha tényleg olyan, mint egy vásott kölök – nevetett az anyja.

– Bakata? Így hívják a koboldot? – kérdezett vissza Lara.

– Igen – bólintott az asszony.

Lilly elgondolkodva jött ki Lara irodájából. Magával ragadta a figura, elvitte a képzeletét. Nem emlékezett rá, hogy hogyan jutott el a lakásáig, csak arra eszmélt, hogy az ajtó előtt áll és nem tud bemenni. Persze, mert a kulcsról megfeledkezett. Gyorsan előkereste a táskájából.

Bent megint elfogta a különös érzés.

– Oké – mondta hangosan. – Mindjárt jövök. Aztán elmondhatjátok, amit akartok – kiment a konyhába, teát készített, s közben azt gondolta: „Tiszta bolond vagyok, hogy beszélek hozzájuk! Mintha értenék! Jézusom! Mi történik velem? Tényleg depressziós lennék? Vagy már skizofrén? Ha ez így megy, dilidokihoz kell mennem!” – közben az elkészített teával bevonult a dolgozó szobába, leült a laptop elé, s türelmetlenül várta, hogy a masina magához térjen. Word dokumentum…

És az elméjéből előbuggyantak a szavak. Jöttek, jöttek és jöttek…

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy sziget. Ez a sziget valahol az Óperenciás-tenger közepén terült el. Különleges sziget volt ez: éltek itt pillangó szárnyú tündérek, szép boszorkányok és vasorrú bábák, egyfejű és gonosz sárkányok, szorgos kis törpék, sőt bolondozós kedvű koboldok és kis hegyes fülű manók is. Békében éltek egymással és az emberekkel.

Az emberek leginkább a sziget északi sarkában éltek. A sík területeken földet műveltek, a lankás hegyoldalakon szépen szóló szőlőt termesztettek, az Óperenciás- tenger partján élők pedig halászatból éltek. Az egyik kis halászfaluban alig lakott húsz-harminc család. Apáról fiúra szállt itt a halászmesterség. A halászok a tengert járták, a hálószövők pedig erős hálókat fontak, hogy minél nagyobb hallal térhessenek haza a halászok.

A tavasz bontogatta szárnyait. Virágba borultak a fák, apró virágok ezrei bújtak ki a földből, s illatukkal elbódították még a madarakat is. A kicsiny falucskát egyik oldalon a dombok vették körül, másik oldalon a tenger mosta a határait. Olyannyira, hogy a legutolsó ház éppen a parton állt. Brian lakott itt, az öreg halász, aki egyedül nevelte lányát, Rebeccát, aki lassacskán eladósorba jutott. A lány kedvessége, okossága és szépsége mindenkinek feltűnt. Nap, mint nap szorgosan segített öregapjának, ám nem jutottak egyről a kettőre. Ha az öreg kiment a tengerre, olyan volt, mintha a halak kinevették volna: feltűntek a háló környékén, de messzire elkerülték azt. Azóta volt ez így, mióta az öreg Brian felesége eltávozott az élők sorából. Az öreg másik asszonyt is hozott a hegyekből, de az sem bírta sokáig a szegénységet, belehalt a sok munkába. Rebecca szomorúan figyelte apja kínlódását, de nem tudott neki segíteni…

 

Még mielőtt végiggondolta volna rájött, hogy ez bizony nem koboldos mese lesz, hanem valami más. Lilly nem törte a fejét a mondatokon, nem gondolkozott, nem formálta, alakította a mondatokat, írta őket. Csak úgy jöttek. Nem volt ideje arra sem keresni a választ, hogy honnan is jönnek. 

 

A lány minden reggel bement a faluba. Egyszerű vászonruhájában, hosszú fekete göndör hajával és meleg barna szemével, sudár termetével igazi szépség lett. Nem is állta meg senki a faluban, hogy ne szóljon egy-két kedves szót hozzá. Hol a takács mondott szépeket, hol a pék dicsérte meg titokzatosan csillogó szemét. Még a piaci kofáknak is elakadt a szavuk, valahányszor arra járt.

Egyik reggel, a szokásos körútján véletlenül meghallotta, miről beszéltek a pletykás asszonyok, meg néhány ráérő férfi.

– Bizony, bizony, én mondom, valaki átkot szórt az öreg Brianre. Ezért nem tud még egy aprócska halat sem kifogni – magyarázott az egyik asszony.

– Én is hallottam – tódította egy másik.

– Biztosan a hegyekből hozott asszony átka ez – fonta tovább a gondolatot egy fiatal szolgáló. – Nem szívelte azt a szegény lányt, csak mutatta, hogy szereti, pedig olyan szép az lány, akár egy tündér.

– Ugyan, menjen már! – torkolta le a patikus felesége. – A tündérek mind szőkék, meg kék szeműek, ennek pedig ébenfekete haja van, szép őzike szeme – tudálékoskodott az asszony. – Én már láttam tündért. Pillangó szárnyakon repült és gyönyörűen énekelt – jelentette ki büszkén.

– Akkor vajon boszorkány? – találgatott az uraságék terebélyes szolgálója egy zöldséges kosárral a kezében. – De az is lehet, hogy maga a hegyi asszony volt az, s megátkozta őket mielőtt elment. Ezért biztosan a pokolra jutott. Ekkor látta meg a lányt. – Sssss – pisszegett, de addigra már Rebecca elsétált mellettük, s csaknem az egész beszélgetésnek fültanúja volt.

Éppen hazafelé tartott már. Ezek után megszaporázta lépteit, hogy minél gyorsabban beszámolhasson apjának a történtekről.

– Hadd el lányom, szóbeszéd – legyintett az öreg, s belemélyedt a háló fonásába.

Rebeccát azonban nem hagyta nyugodni a dolog. Elvégezte a házimunkát, levette fejéről a kendőt, rakoncátlan fürtjeit szabadon engedte, s kisétált az Óperenciás-tenger partjára. Kisebb lányka korában, ha bántotta valami, mindig lement a sziklákig. Üldögélt kis ideig, elmésélte a haboknak bánatát, a tenger morajlott, tarajos hullámokat vetett, hol haragos zöldre váltott, hol kristálytisztán csillogott, mintha megértette volna a lány szavait. Rebecca nézte egy darabig a mélykék vizet, aztán megnyugodva hazaballagott. Tanácstalan volt, apjától nem kapott választ semmire, a tengertől pedig hiába várta azt.

Későre járt már, mire elindult vissza a házba. A sziklákon átlépdelve észrevette, hogy a vízben valami egészen fényesen villant. Előbb azt gondolta, talán csak egy kődarab, amelyre rásütött a nap utolsó gyenge sugara. Az egyik szikla oldalán, a víz alatt aprócska csillogó fényű kagylóról verődött vissza a fénysugár. A lány cseppet sem gondolkozott, belenyúlt a vízbe, kiemelte a kagylót. Ilyet még sohasem látott: az arany, az ezüst, a rózsaszín árnyalatai villantak fel a kerekded, csaknem sima fedelű kagylón. Rebecca elragadtatással, ám kicsit félve bámulta a csinos kis „jószágot”. Apjának is látnia kell ezt a csodát. Lelkendezve futott haza.

– Papa, papa! – rohant a ház mögé a lány – Nézd, mit találtam! – kapta elő a zsebéből a csodás kagylót. Az öreg meredten bámult a fényes tengeri jószágra. Ettől félt egész eddigi életében.

– Nem, nem, az nem lehet – rázta a fejét. – Biztosan csak véletlen, nem akarom, hogy úgy legyen – motyogott, de inkább csak magának.

– Mi nem lehet? – kérdezett vissza a lány rosszat sejtve. – Papa, mi ez?

– Semmi, semmi – próbálta az öreg terelni a szót. – Csak egy különlegesen fényes kagyló. Elakadt a szavam, mert még sohasem láttam ilyet azelőtt – de azért nem nyúlt érte, hogy közelebbről is megnézze. Többet tudott róla, mint szeretett volna.

– Itt van, vedd el – nyújtotta felé a lány.

– Nem, nem! – hárította az öreg. – Ez a tied, te találtad. Simogasd csak, szerencsét hoz. – Neked szerencsét édes lányom, nekem pedig fájdalmat –, de ezt már nem mondta hangosan, csak gondolta, fájdalommal a szívében.

– Jó, akkor én még nézegetem egy kicsit – s letelepedett az apja melletti farönkre.

Egy darabig nézegette a kagylót, de látta, hogy az öreg a hálókkal kínlódik.

– Segítek neked – mutatott a kupac hálóra – hamarabb készen leszünk.

Zsebébe süllyesztette a kagylót, kibogozott egy hálót, s nekilátott a foltozásnak. Alig húzott egyet-kettőt a nagy tűvel, a hálóról eltűnt a lyuk. Nem is vette észre, milyen hamar végeztek a hálókkal. Mint ahogyan azt sem vette észre, hogy édesapja már jó ideje csak bámulja, mit csinál a lánya. Nem szólt semmit.

– No, ezzel megvolnánk – állt fel a lány. – Megyek vacsorát készíteni.

 

Lilly nem gondolta végig miről fog szólni a mese. Nem készített vázlatot, nem tervezte el előre az eseményeket. Olyan volt, mintha azok maguktól történnének, mintha a mese magától tudná merre kell mennie…

 

Az öreg Brian nem szólt a lánynak. Magában eldöntötte, hogy bizonyosságot szerez. Tudnia kell valóban arról a bizonyos kagylóról van-e szó, vagy csak az érzékei csalták meg.

– Rebecca – lépett a házba kis idő múlva. – Most, hogy megfoltoztuk a hálókat, talán újra ki kellene mennünk a vízre, hogy kipróbáljuk őket. Talán most nem kerül el a szerencse. Lenne kedved velem halászni?

Másnap a nap első sugara már a vízen találta a szegényes kis bárkát. Csendesen dolgoztak tengeri magányukban. Sem a sirályok, sem az albatroszok nem repdestek még a tenger felett. Kivetették a hálót, rögzítették és vártak. Még igazán fel sem kelt a nap, az öreg Brian hálójában száz számra nyüzsögtek a halak. Rebecca hangosan kacagott örömében, csengő nevetése betöltötte az Óperenciás-tengert. Brian halász már közel sem örült ennyire. Ez már a második jel volt, sőt, majdnem bizonyosság. A parton nagy üdvrivalgással fogadták a visszatérő halászt. Ennyi halat talán egész életében, összesen nem fogott az öreg Brian. Eladták az egészet a piacon. Aznap a falu népe, sőt, távolabbi falvak lakói is friss halat ettek. A halért kapott aranypénzből Rebecca új ruhát kapott. Szép kéket, lágyan hullósat, selymeset. A lány királylánynak érezte magát. A pénz másik feléből Brian halász deszkát, szeget, és más szükséges holmikat vásárolt, hogy végre felújíthassa a házát és az öreg bárkát. Már útban voltak hazafelé, amikor Malcolm, a tetőfedő szomszédjuk legkisebb fia jajgatva, kiáltozva rohant feléjük. Segítséget akart, sürgősen. Zihálva hadarta el, hogy az apja éppen a háztetőt javította, de megcsúszott a deszkákon, lesett, éppen a hátára és most nem mozdul. Rebecca megsimogatta a síró gyerek fejét.

– Segítünk, mutasd, hol van! – szólt a fiúra. A gyerek szaladt, a lány pedig utána.

Egy kicsiny faluban hamar híre megy az örömnek is, bajnak is. Így aztán a falu apraja-nagyja a nyomukba szegődött. Mindenki segíteni akart, vagy inkább csak látni a szerencsétlenül járt embert. Malcolm az udvar közepén feküdt, mellette sírbókolt a felesége. Rebecca eddig sem bírta a tehetetlen jajveszékelést. Arrébb tessékelte az asszonyt. Remélte, hogy tud segíteni. Sokat tudott a betegségekről és a gyógyfüvekről is, mert gyakran segített a gyógyfüves asszonynak. Malcolm mellé térdelt. Fejét, kezét tapogatta, életjeleket keresett. Halványakat talált. Amint megérintette a férfi kezét, zsebében a kagyló azonnal izzani kezdett. Érezte, amint az energia a saját testében szétárad, s kezén keresztül a férfibe áramlik. Forró, ködszerű, kézzel foghatatlan fénynyaláb, amelynek segítségével Malcom életereje egyre jobban visszatért. Ahogyan a férfi erőre kapott, úgy gyengült Rebecca. Fényesség vette körül őket, a távolban mennyei fuvolaszó csendült. A földöntúli jelenségnek az vetett véget, hogy Malcolm magához tért.

– Ejnye, de megütöttem a hátam – tápászkodott fel a derék mester.

– De meg ám! – mondta a felesége. – Ha nincs a tündéri Rebecca, már régen alulról szagolta volna kend az ibolyát – támogatta imbolygó urát. Ám a kimondott szavaktól maga is megrettent. – Tündéri Rebecca! – ismételte hangosabban. – Tündér, ez a lány valóban egy tündér! – kiáltotta a többiek felé. Malcolm csak ekkor vette észre, hogy portáján tolong szinte az egész falu.

– Mit keresnek itt kendek? Nincs jobb dolguk, mint a szegény tetőfedőt kigúnyolni? – kérdezte mérgesen. – Menjenek innen dolgukra! – próbálta elküldeni a népeket, hanem azok nem mozdultak. Rebeccát bámulták tátott szájjal. A kagyló izzó fénye, bámulatos csillogása, földöntúli ereje Rebeccába szállt. Szebb lett, mint valaha. Ébenfekete haja szétterült a vállán, szeméből ezernyi csillag fénye sugárzott, arca ragyogott. Lassan nyúlt a zsebébe, kivette a kagylót, tenyerébe tette.

– Tündérkagyló, tündérkagyló – hallatszott innen-onnan. Az idősebbek tudták, mit is jelent az a tündérkagyló. Világos lett mindenki számára: Rebecca igazi tündér lett.

– Apám, – fordult a lány az öreg felé – te tudod, mit jelent ez a tündérkagyló, mondd hát el – kérte a lány.

Csend telepedett a tetőfedő udvarára. A falu népe a magyarázatot várta.

– Hát jó, ha annyira akarod. A te boldogságod, az én szomorúságom. Elmondom a tündérkagyló történetét, de akkor elveszítelek, mert megtalálnak azok, akikhez tartozol. Halljátok hát a történetem…

–Valamikor ifjú voltam és bohó. Ebben a faluba töltöttem életem nagy részét, ezért aztán egyszer úgy döntöttem világot látok. Hiába kérlelt apán, hogy maradjak a bárka és a halászháló mellett, engem a vérem másfelé hajtott. Nekünk a világot az a sziget jelenti, mert hát az Óperenciás-tengeren emberfia nem tud átkelni, még varázslatokkal is nagyon nehéz. Bebarangoltam a szigetet. Nem csupán emberek lakják. Háromnapi járóföldre innen véget ér az emberlakta vidék. A koboldok országában sok érdekességgel találkoztam. Akadnak közöttük kis növésűek és nagyok, kedvesek és rosszak. Egy biztos, szeretnek énekelni, mulatozni és nagyon szeretik a búzasört. Egy kifőzdében szolgáltam egy ideig. A sörtől aztán jókedve derülnek, s hajnalig ropják a táncot. Amolyan világ lustái, inkább csak az asszonyok dolgoznak. Az egy év letelte után a szomszéd országban folytattam az utam. Törpék lakták. Házakat építettünk a kisemberekkel, de ott nem maradtam sokáig, mert nekem viszont nem tudtunk házat építeni. A legöregebb fák is sokkal kisebbek voltak, mint én. Nyugatra indultam. Hétnapi keserves gyaloglás után a boszorkányok földjére érkeztem. Nehogy azt higgyétek, hogy ott csak vasorrú bábák élnek. Legtöbbjük még szép is. Én éppen egy vasorrúnál szolgáltam. Volt egy mindent tudó kecskéje, ám volt egy nagy hibája, szeretett csatangolni. Rá kellett vigyáznom szinte éjjel nappal. Az egy év letelte után a boszorka a sziget közepe felé irányított. Három éjjel és három nap bandukoltam a lankás vidéken. Aztán hét napon át vadonban, hegyen-völgyön át. A cipőm elszakadt, a ruhámat megtépázták az erdő fái, mire megérkeztem a tündérek birodalmába. Csoda világ. Mindig tavasz van. Bódító virágok illata töltötte meg a levegőt. Csodás paloták, apró házak lepték el a tájat. A tündérek sem egyforma népek: akadnak közöttük kicsik, nagyok, tündérszárnyon repdesők, két lábon járók, vidámak és szomorúak is. A legnagyobb palota kertésze mellett kaptam munkát. Mondanom sem kell, hogy a legtöbb munkát egyszerű varázslattal végezték el. A kastélyban maga, a tündérek fejedelme lakott, akinek volt egy csodaszép lánya, Magnolia. Gyakorta lejárt a kertbe virágért, rózsákat kért, levendulát, néha kamillát, máskor csak beszélgetni jött. Érdekelte az emberek világa. Beleszerettem abba a lányba, szerencsére Magnolia is megszeretett engem. Az édesapja éktelen haragra gerjedt, semmiképpen nem akarta, hogy lánya egy szerencsétlen földi halandó felesége legyen. Ám a szerelem erősebb volt minden atyai szigornál. Elszöktünk. Bár ne tettük volna, akkor még most is élne Magnolia. Abban a hiszemben, hogy csakis boldogok lehetünk elindultunk az én földem felé, az emberek közé.

Repültünk a gondolattal, a szelek szárnyán, de csak Tündérföld határáig. Amint átrepültök a határt Magnoliának nem volt többé tündér ereje. Földi halandóvá lett. ­­Ezzel fizetett szerelmünkért. Több hónapig tartott az út hazáig. Apám időközben meghalt, csak a parti házat hagyta rám. Tündérből lett feleségemnek és nekem két kezünk után kellett megélnünk. Hamarosan megszületett a lányunk, Rebecca. Csak annak örülhettem, hogy a lányom halandónak született, ember lett. A feleségem Magnolia viszont nem élte túl a szülést. Itt maradtam egyes-egyedül egy csecsemővel. A lányom szépen cseperedett, hosszú idő telt el, míg új feleséget hoztam a házhoz, olyat, aki jól bánt Rebeccával és velem is, de mit sem sejtett a lányom származásáról. Őt is eltemettem, nem bírta a nélkülözést, a sok nehéz munkát. Mára nem maradt más kincsem, csak a lányom, aki napokban töltötte be 18. életévét, s aznap találta a kagylót a tengerparton. Mikor megláttam a kagyló fényét, azonnal tudtam, hogy elveszítettem a lányomat. Visszaütött a tündérvér. Rebecca tündérré lett, s minden hatalmat megkapott, amivel a feleségem, Magnolia, tündérként még bírt. Ismeri a gyógyító füveket, varázslatokat, az éltetető energiákat. S most elveszítem, mert tündérként nem maradhat a házamban. Érte jönnek a tündérek.

– Jól beszélsz halandó! Eljöttem az unokámért, hogy elfoglalhassa méltó helyét a tündérek között. De neked, Brian halászmester, köszönöm, amit érte tettél, felnevelted, jó emberré tetted. Most rajtunk a sor. Ezért hát megengedem, hogy évente egyszer eljöhessen hozzád – csendült egy szigorú hang. A falu népe meghökkenve fordult a hang irányába. Az udvar másik végében éppen akkor lépett ki táltos hintójából Lamalcan, a tündérek fejedelme.

– Ehhez még nekem is lesz egy-két szavam – toppantott mérgesen Rebecca. – Azt hiszitek, dönthettek felettem, a sorsom felől, anélkül, hogy engem meghallgatnátok. Hát nem, felnőttem! Apám – fordult az öreg Brian felé a lány – hogy tehetted, hogy ennyi évig elhallgattad az igazságot, miért nem mondtad el? És te – mondta a tündérkirálynak – aki nagyapámnak nevezed magad – hogyan adhattad vissza a tündérerőt, anélkül, hogy megkérdezted volna, akarom-e? Nem ti vagytok a mindenség urai, nem dönthettek felettem és helyettem – azzal életében először, tudatosan használva tündér erejét, port kavart maga körül, s egy szempillantás alatt eltűnt.

Napokig keresték. Minden erőt felhasználtak, de nem találták meg a lányt. Nem találták, mert Rebecca nem akarta, hogy rábukkanjanak.

 

Az asszony megtorpant. Mi lesz, ha nem találják? Mit akar ez a lány? Tündér, nem boszorka, aki erejét kihasználva másoknak árt. Aztán rátalált a folytatásra és mese címére is. Visszament a legelejére és a címsorba beírta: Tündérkagyló

 

 A tündérfejedelem az üreg halásszal a halászkunyhó előtt üldögélt, azon tanakodtak, mit is rontottak el. Tudván tudták mindketten, de nem akartak róla beszélni. Azon voltak, hogy Rebeccát kiengeszteljék.

– Tündér uram, használd újra az erődet, hátha előkerül az a lány – javasolta az öreg halász.

– Hasztalan – legyintett lemondóan Lamalcan király. – Rebeccának nagyobb hatalma van, mint nekem. Az anyjának is nagyobb volt.

– Akkor jussunk egyezségre – mondta Brian halász.

– Mire gondolsz? – kérdezte meglepetten a tündérkirály.

– Ha te, meg én egyezségre jutunk, ha már nem vitázunk azon, holt töltse az életét, akkor a lány is visszajön, meglásd!

– Nem bánom – egyezett bele Lamalcan.

– Legyen félévig veled a lányom, félévig pedig velem, itt a faluban. Te megtanítod mindenre, amit tündérként tudnia kell, velem pedig élhet tovább emberként.

– Hm, hm – a fejedelem gondolkodott egy kicsit – Hát jó, legyen így! De mi lesz akkor, ha itt tündérként akar majd élni, a birodalomban pedig emberként? – aggályoskodott a fejedelem.

– Hogyan jut ilyesmi az eszedbe, fejedelem? Én csak földi halandó vagyok, de ismerem a lányomat – csóválta a fejét az öreg halász.

– Bölcs vagy ember, legyen úgy, ahogy akarod – tárta szét kezét a fejedelem.

Mire az utolsó két szó elhagyta a tündér fejedelem száját, addigra Rebecca ott állt előttük.

– Jól döntöttetek. Te nagyapám, ne félj attól, hogy tündérhonban ember akarok majd lenni, s te se félj apám, itt a földön csak akkor használom majd tündér erőmet, ha jót tehetek vele – jelentette ki a lány, aztán újra otthagyta őket, de már csak a partra ballagott le. Senkinek nem mondta meg merre járt, hol volt három teljes napig. Most, hogy tündérhonba megy, elbúcsúzik kedvenc helyeitől, mert félévig nem láthatja azokat. Az Óperenciás-tenger volt az első.

A parton, a fehér sziklákon, ahol eddig ő üldögélt, egy fekete ruhás fiatalember álldogált. Fején hatalmas karimájú, csúcsos kalapot viselt, a lánynak úgy tűnt a vizet bámulja, de tévedett.

– Már vártalak – szólalt meg az idegen. Hangja kellemesen csengett a lány fülében.

– Ki vagy te? – kérdezte Rebecca megállva a parton, nem lépett közelebb.

– Varázsló vagyok a boszorkányok birodalmából, érted jöttem – fordult felé az idegen. Levette kalapját, fekete fürtös haját a szél szertefújta. Sötét szemében a tudás csillogott, s valami furcsa fény, amely a lánynak szólt. Bár a lánynak tetszett az idegen, az elmúlt napokban elege lett abból, hogy mindenki érte jön, mindenki őt akarja elvinni.

– És aztán mindek? – kérdezte csípőre tett kézzel, mérgesen.

– Hogy elvigyelek a boszorkányok földjére – mondta az idegen.  

– Nem megyek sehová – toppantott mérgesen a lány, egy hirtelen mozdulattal tengerbe taszította az idegent. Azaz csak taszította volna, ám az idegen kitért a mozdulat elől. Magasba szökkent, s éppen a lány mögött ereszkedett újra a sziklára.

– Egész életemben arra készültem, hogy egy olyan lányt vegyek feleségül, aki félig halandó, félig tündér. Nekem azt mondták, te vagy az. Éppen alkalmas feleség egy magamfajta varázslónak – fordította maga felé a lányt a varázsló.

– Ki vagy? – fürkészően vizsgálta a lányt. Nem látott bele a gondolataiba, az idegen bezárkózott előle.

– Margay vagyok, a boszorkányok földjéről – válaszolt a férfi, és ha te vagy Rebecca, akkor érted jöttem. Nagyapád régi adóssága ez.

– Margay! Hagyd őt békén! – hallották a tündérfejedelem dürgő hangját.

– Nem tehetem. Nekem ígérted! – emlékeztette Margay a fejedelmet.

– De csak, ha ő is akarja – adta meg magát a tündér.

– Miért kell nekem vele mennem? Mit tettél Nagyapa? – tudakolta Rebecca.

– Megmentette az életemet a sárkányok földjén, akkor könnyelműen azt, megígértem neki, övé lehet, amiről én nem tudok. Éppen te voltál az új jövevény, csak még nem tudtam rólad.

– Nagyapa, de hát nem mehetek el egy vadidegen varázslóval! – méltatlankodott a lány. – Nem ismerem őt, nem tudom, ártani akar- e vagy sem.

– Ezen könnyen segíthetünk. Veled maradok, bárhová menj. Vigyázok rád, megteszem, amire kérsz – jelentette ki Margay.

– Akkor most apámmal maradok még egy ideig. Rendbe kell hozni a halászkunyhót még a tél beállta előtt. Aztán a bárkán a sor. Ha tudsz nekünk segíteni, emberként, bűbáj nélkül dolgozni, akkor maradhatsz – szabta meg a feltételeket a lány. Margay mosolyogva mondott igent. Ismerte már a lányt. Varázsgömbje segítségével egy ideje figyelte minden mozdulatát. Tudta mennyire szelíd, kedves s jólelkű. A tündér erőtől pedig határozott lett. Tetszett a férfinak, úgy, ahogy volt. Minden feltételt elfogadott, csak, hogy vele maradhasson.

Lamalcan megígértette a lánnyal, hogy három hónap múlva ellátogat Tündérbirodalomba. Beszállt a táltos hintajába, s köddé vált a csendes nyári délutánon.

Hárman maradtak. Derűs napsütésben fogtak neki másnap a ház rendbe hozásának. Egész nap a kalapács hangjától és Rebecca nevetésétől volt hangos az udvar. Margay és Brian dolgoztak a tetőn, Rebecca pedig a piacra ment, ahogyan szokott. Az utcán mindenki megfordult a szépséges lány után. Kedvesen köszöntötték. Nem féltek tőle, nem mutogattak rá. Szerették a lányt tündérként is.

Margay pedig a három hónap alatt bebizonyította, hogy boszorkányként is érdemes Rebecca szerelmére. A kalapáccsal, deszkákkal, halászhálóval, sőt a bárkával varázslatok nélkül, emberként is jól elboldogult.

A harmadik hónap utolsó estéjén együtt sétáltak le a partra. Margay megállt a lány előtt, tiszteletteljesen meghajolt előtte, s kabátja belső zsebéből egy csodaszép csillogó szirmú margarétát húzott elő.

– Ez a tiéd – nyújtotta a lány felé.

– Mit kérsz cserébe? – kérdezte Rebecca, tudta ugyanis, hogy a varázsvirágnak nagy ára van. S azt is tudta, mit szeretne a férfi.

– A tiéd – nyújtotta a férfi felé mindkét kezét. – Holtomiglan, holtodiglan – suttogta.

– Úgy legyen! – mondta egy hang.

Margay és Rebecca mögött a parton állt az öreg Brian, mellette a Lamalcan, a tündérek fejedelme.

Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Folyt a bor a sziget egyik végétől a másikig. Mulattak a népek a törpéktől a koboldokig, a sárkányoktól az emberekig. Hét napig vigalomban élt a sziget apraja nagyja. Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak, bár a tündérek, boszorkák és más bűbájosok örök életűek. Rebecca és Margay házassága óta fogadják el az emberek, hogy a földön is vannak csodák nem csupán a mesékben.

 

Élete első meséje. Leírta. Fáradtan nyújtózott egyet, ránézett az órára. Éjjel egyet mutatott.

– Jól megdolgoztattatok! – nevetett. Egyedül volt a szobában. Körötte csend honolt, a város zaja is elült. – Írtam egy mesét – mondta magának. Jól esett kimondani. Átment a nappaliba, kinyitotta a nagy teraszajtót és magára kapva egy kardigánt kilépett a teraszra. Hűvös októbervégi éjszaka volt. Az asszony nem érezte a hideget, melegség járta át a szívét. Alkotott valamit, ami talán másoknak is tetszik majd, amit szívesen olvasnak. Még elképzelése sem volt arról, hogyan tovább. Ez csak egy mese. Majd holnap átgondolja. Lesz ideje bőven.

Aludni ment. Mélyen és pihentetően aludt, éppen úgy, ahogyan már sok-sok éve szeretett volna.