26. fejezet

2018.04.10 07:02

Reggel a mobiltelefonja hangos csörömpölésére ébredt. Hirtelen azt sem tudta, hol van, és mit kell keresnie. Fényes nappal volt. Hirtelen felült az ágyában. A mobil a földre esett és el is hallgatott. Nem attól, hogy leesett. Stevenek nem volt elég türelme kivárni, amíg a nő felveszi a telefont. Lilly nagy keservesen lehajolt érte, majdnem tíz óra volt. „Elaludtam – állapította meg mosolyogva. – Tizenöt éve nem fordult velem ilyen elő. Steve biztosan sík ideg, hogy hol vagyok, és mi történt velem. Jobb lesz, ha felhívom.” – ám az csupán gondolat maradt, mert a bejárató ajtó dörömbölésére a csengő nyomkodására újra felkapta a fejét, és újra elejtette a mobilját. „Ez már a komédia kategória” – kászálódott ki az agyából. – Jól van! Jövök már! – szólt hangosan és a bejárati ajtóhoz ment.

– Mi van? Ég a ház? – tárta szélesre az ajtót, amin aztán szinte egyszerre tódult be Barbara, Lola Minsk és Steve.

– Jó reggelt! – csukta be utánuk az ajtót. – Mi bajotok van?

– Neked mi bajod van? – kérdezett vissza Steve, s amikor Lilly meglátta az arcát, hirtelen elszégyellte magát.

– Bocsássatok meg! Ti értem aggódtatok?

– Nem, ááá dehogy! – legyintette Barbara bosszúsan. – Csak a frászt hoztad ránk, hogy tízkor még nem vagy bent és a mobilodat sem veszed fel – erősen szarkasztikus volt a hangja.

– Steve egy órája ki-be jár a szobádba, hogy el ne mulassza, amikor megérkezel – tette hozzá Lola.

– Igazán, ne haragudjatok rám. Egyszerűen csak elaludtam, az éjjel sokáig voltam fenn. Felébredtem a telefonra, de elejtettem, aztán mire lemásztam érte, addigra a bejárati csengőt nyomtátok, a nagy igyekezetemben újra csak a földre került a mobilom – magyarázta Lilly, de már a többiek is nevettek. – Gyertek, erre a nagy izgalomra főzök nektek egy finom kávét – azzal úgy, ahogyan volt, pizsamásan, kivonult a konyhába. – Zavar benneteket a szerelésem? – fogta meg a pizsama nadrág két szárát, ahogyan a bohócok szokták a cirkuszban.

– Hagyd csak, kevesebb ruhában is láttunk már – legyintett Steve és helyet foglalt az egyik pult melletti maga széken.

– Én nem kérek kávét – szólt LolaLola. – Inkább egy pohár ásványvizet. Ha van.

– Van. Milyet?

– Menteset. Köszi – LolaLola is letelepedett, de ő inkább egy széket választott.

– És mit csináltál késő éjszakáig? – érdeklődött Barbara.

– Írtam.

– Nem dolgozol odabent eleget? – kérdezte Steve. – Adok még valami munkát akkor.

– Nem Steve, ez most valami más. Majd beszélünk róla, még most nem akarok…

– Hoppá! Itt valami titok lappang – súrolta össze a tenyerét LolaLola, aki nagyon szerette a titokzatos dolgokat. Minden érdekelte, ami annak tűnt, ám amint a végére járt a dolognak, akkor rendszerint elveszítette az érdeklődését a téma iránt.

– És még az is marad egy darabig, ha jól sejtem – jegyezte meg Barbara. – Lilly nem egy fecsegős típus – tette hozzásajnálkozva. Természetesen mindkét nőnek furdalta az oldalát a kíváncsiság. Majd elepedtek, hogy megtudják Lilly titkát, ám az asszony titok ügyben reménytelen esetnek bizonyult.

– Lillyhez képest a titkos rendőrség tagjai is csak kisfiúk – Steve ezzel jelezte a másik két nőnek, hogy valóban kár a fáradságért, mert amíg Lilly nem akarja elmondani, addig hiába is faggatóznak. Sőt, akkor még inkább bezárja azt a bizonyos kiskaput.

Így aztán a kellemes délelőtti kávézás után Lilly összeszedte magát, bement a szerkesztőségbe, s ha már késő délelőtt érkezett késő este távozott. Aznap Barbara, Lola és Steve többször is benéztek hozzá. Nem ment velük ebédelni, még kávézni is csupán egyszer ment ki. Egész nap dolgozott.

– Menj már haza! – szólt be a szobájába Steve este nyolckor. – Otthon a kis kandallód mellett még dolgozhatsz, de nem hajt a tatár!

– Megyek, Steve, csak azt még befejezem! – emelte fel az előtte lévő paksamétát. Egy pránásokról szóló cikket olvasott éppen.

– Reggel is törjünk rád?

– Nem, dehogy, majd beállítom az órát. Ha mégsem sikerül felkelnem, ne aggódjatok miattam, előkerülök – Stevet útjára engedte, ő pedig még beletemetkezett a cikkbe.

Nem tudott sokáig figyelni. Érezte, hogy elkalandoznak a gondolatai, az esti mese tájain járt. Visszaráncigálta magát a valóságba, s próbált figyelni a cikkre, de pár perc múlva újra a z Óperenciás tenger partján üldögélt és hallgatta a tündéreket.

– Feladom! – állt fel. Nyújtózott egy nagyot, összeszedte a holmiját, de a kabátot csak magára terítette. Nem kell messze mennie, nem öltözik fel. Hideg volt kinn. Őszi idő. Pedig, hogy reménykedett még egy kis napsütésben. Hazaballagott. A lakása ajtajára egy üzenetet tűztek: „Vacsora 8-kor a Corner’s-ben. Lara” Lilly az órájára nézett. Negyed kilenc, akkor még ezért nem csörgött a telefonja. Belefért a „türelmi időbe.”  

– Úton vagyok – szólt bele a telefonba, amikor Lara felvette.

– Éppen most hozták ki az ételt, igyekezz, mert elhűl…

– Nekem is rendeltetek?

– Igen, siess!

– És, ha még később értem volna haza? – kérdezte.

– Akkor Paul duplán vacsorázott volna – nevetett a lánya.

Jó hangulatban telt a vacsora. Lilly észre sem vette, hogy milyen éhes. Az utolsó falatig megette a vacsorát. Még Larának sem mondott semmit a meséről. Nem akarta elmondani, talán, ha többet is írt már. Azt sem tudta, fog-e egyáltalán újat írni, s azt hogy mikor, szintén nem tudta.

Tényleg késő lett mire hazaért. Tíz óra. Belépett a lakásba. Csend volt és üresség. Legalább is Lilly ezt érezte. Nincs itt senki és semmi. Nem volt sem delej, sem furcsaság, nem látott egyetlen aprócska teremtett lelket sem. „Akkor ma nem maradok fent sokáig. Holnap időben tudok dolgozni menni” – nyugtázta. Arról, hogy mégsem úgy alakult az este további része, ahogyan ő gondolta, már nem ő tehetett.

Hűvösnek érezte a nappalit. Begyújtotta a kandallóba bekészített fát. Ezt a takarítónő minden nap megcsinálta, mire ő hazaért. Csak a gyújtós kanócát kellett meggyújtani és már lobogott is a tűz. Utána elment zuhanyozni. Zuhanyzás után még rövid ideig a kandalló előtt akart üldögélni, felmelegedni, s azon gondolkozni, mi is történt előző este. Eltökélt szándéka volt, hogy rendezi a gondolatait. Nem így történt. Alighogy a kanapéra telepedett azt érezte, menten elalszik. Mintha az álommanó hirtelen dupla adag álomport szórt volna szét a szobában. Lilly pillái elnehezültek, s hiába próbálta nyitva tartani a szemét, az mindúttalan lecsukódott. Egy pillanatra elszunyókált a kanapén. Legalább is azt hitte. Aztán rájött, hogy mégsem, elméjét apró lények, izmos legények, hatalmas fák lepték el. A mese szőtte magát. Jött a kovácsfiú, az egyszerű földi halandó, akinek ereje világokat mozgatott meg megint.

Lilly a dolgozó szobába ment. Leült a gép elé és írni kezdett.

 

Javin kinyilvánítja, hogy ő bizony hajlandó utána járni a messzeségbe vesző kastély titkának. Yale anyó, a jóságos boszorka, hosszú évek óta tudja a titkot, de eddig még nem akadt Javinhoz hasonló bátor legényre.

 

   A zordon hegyeken túl, a sötét erdőkön által, valahol a Smaragd-hegy oldalában állott egy nagy kastély. Kibogozhatatlan bozót vette körül. Ember fia át nem jutott rajta, nem akadt utazó, aki akár egy mérföldre is megközelítette volna. Még a levegő királyai, a szirti sasok is messze elkerülték a környéket. Hosszú évszázadok óta homály fedte a kastély titkát.

   A Smaragd-hegy lábától jó néhány mérföldre volt egy kis falucska. A kis települést keleten a hófödte hegyek védték, nyugaton a zsiványok lakta Fekete erdő határolta, északon pedig a Végtelen Zöldvíz mosta a határait. Viszont a falu déli oldalán csak dombok emelkedtek, a falubeliek nem kis örömére. A dombok tetejéről kitárult szinte az egész vidéket. Éppen rá lehetett látni a Smaragd-hegy lábánál álló titokzatos palotára.

   A kicsiny település apraja-nagyja gyakran múlatta az időt az egyik domb tetején lévő fennsíkon. Bámulták a messzeséget, próbálták megfejteni a távoli kastély titkát. Olykor képtelenebbnél képtelenebb történetekkel álltak elő.

– Biztosan boszorkányok lakják! – suttogta a tudálékos hírében álló takács.

– Nincs ott bizony egyetlen boszorka sem. Nagyapámtól hallottam, hogy egy gonosz sárkány telepedett oda. Egy szerencsétlen kétfejű, akit kitagadtak – szólt a molnár.

– Menjen már kend inkább a malmába! Mit beszél itt bolondokat? – torkolta le a felesége. – Nincs ott semmiféle sárkány.

   Silver apó szerint koboldok költöztek be a palotába. Gonoszak. Azért nőtt a sűrű bozót is, hogy ne zavarhassa őket senki a gonosz varázslatokban.

– Mit nem mond?! – csattant fel a patikus felesége. – A koboldok nem is tudnak varázsolni, csak eltűnni, meg a sört vedelni álló nap! – kiabált az asszony, hogy az egész domb visszhangzott belé.

– No, min vitáznak már megint kendek? – kérdezte Javin, a falu kovácsa, miközben letelepedett a pad utolsó szabad helyére.

– Csak a szokásos – legyintett Kevin, a patikus fia. – Már megint a titkok palotája a téma. Próbálják megfejteni a talányt.

– Innét azt nem lehet! – jelentette ki a kovács. – Oda kell menni, meg kell nézni, és megtudni mi van odabent.

– Te megtennéd? – szegezte Javinnak a kérdést a patikus fia.

– Miért is ne! – pattant fel hetykén a kovács.

Csodálkozó kiáltások hangzottak mindenütt.

– Aztán, hogyan kezdenél neki? – kíváncsiskodott a halász.

– Még kigondolom. Hosszú az út, akármi is történhet közben. Ezen a szigeten minden megesik – felelte Javin kitérően.

– Úgy bizony – tipegett elő a sötétből Yale anyó. – Legjobb lenne egy táltos, ami még a gondolatnál is sebesebben repül. Ám ilyen csak a tündéreknek van, no meg a zsiványok fejedelmének. Az anyó ahogy jött, menni is készült, a kovács viszont útját állta.

– Honnan tudsz te ilyeneket, anyó? – szegezte a neki a kérdést. Az öregasszony ránézett a kovácsra. Tengerkék szemében huncutkás fények csillogtak, sejteni engedtek mélyebb titkokat is. Az anyó csak ennyit mondott: – Tudom, amit tudok! Aztán továbblépett, s egyszerűen eltűnt a kovács szeme elől.

 

Megszakad a tündérvér, ha Lamalcan tündérkirály vére megszakad. A kislányként elrabolt legkisebb tündérlány még megmentheti a világot. Javin kardot kovácsol, hogy a titok nyitjára rátalálhasson

 

   Későre járt, a falubeliek lassan szedelőzködtek. Holnap új, dolgos nap kezdődik. Javin maradt még. Bámulta a csillagokat, mintha tőlük várna valamiféle segítséget. „Egy életem, egy halálom, megfejtem azt a titkot” – gondolta. Gondolatait azonban más is hallotta.

– Ezt kell tenned! – szólt egy hang a sötétben. Újra Yale anyó bukkant elő a feketeségből.

– Mit tudsz, anyó? Ki vagy te? – faggatta a férfi.

– Boszorkány vagyok, a Fehér Boszorkák Földjéről. Tudok egyet s mást, el is mondhatom, sokkal előbbre azonban nem jutsz vele – mondta az anyó, miközben letelepedett Javin mellé a fennsík egyetlen kőtömbjére.

Halkan beszélt, Javin is alig hallotta. Az anyó nem akarta mással is megosztani, amit tud.

– Több évszázada annak, hogy a tündérek fejedelme, Lamalcan, felépíttette azt a palotát. Feleségével, a szépséges Imolával beköltözött a kastélyba. A tündérek királynéja hét gyönyörűséges lánynak adott életet. Nevelte őket, okította a tündérségre, varázslatokra, bűbájra. Egy napon, éppen a legkisebb hercegnő tizedik születésnapján, szörnyű szélvihar kerekedett. Villámok százai cikáztak az égen, a mennydörgés hangjai pedig minden egyéb hangot elnyomtak. Így történhetett, hogy a nagy dübörgésben a legkisebb hercegnőt elragadta valami, s nem hallották meg kiáltásait. Az égiháború amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tovatűnt. De hiába keresték a kislányt hét napon és hét éjjen át, sehol sem akadtak a nyomára. A tündérek fejedelme minden varázslatot bevetett, segítségül hívta a szelet, az ég madarait, a föld állatait, sőt még a mindenható üveggömböt is napokig faggatták. Minden eredmény nélkül. A Mindentlátó Szembe is belenéztek. Hiába. Keresték a kislányt ég és föld felett, föld alatt, de mintha a mindenség nyelte volna el. Nyoma veszett. A fejedelem pedig úgy döntött, elhagyja a rossz emlékű kastélyt. A sziget középső fertályán telepedtek le. Ma az Tündérország. Amint az utolsó tündér is elhagyta a kastélyt, a folyondárok azonnal növekedésnek indultak. Hét nap alatt az indák körbe fonták a palotát. Nincs az a fegyver, amelyikkel szét lehetne vágni, s eddig bátor ember sem akadt, aki a nehéz feladatnak nekikezdene – fejezte be mondandóját az anyó.

– Én nekivágok, Yale. Segítesz vagy sem, én megyek. Kovácsolok én olyan kardot, amelyik vajként szeli majd a gonosz indákat – mondta a kovács, s kezével kardként csapkodott, mutatva, hogyan suhint majd a csodakarddal.

– Bátor legény vagy, Javin! Túl sok jóra azonban ne számíts! Ezer veszély leselkedik rád a hosszú úton. Lehet, hogy bejutsz, lehet, hogy nem. S mit teszel, ha csak egy a századok alatt lepusztult palotát találsz? – kérdezte az anyó.

– Akkor is látnom kell! Éjszakánként gyakorta ülök ezen a helyen. Fürkészem a messzeséget, bámulom a kastély homályba vesző tornyait. Valami belső érzés, valami kényszer hajt, hogy mennem kell. Mintha az a valami hívna, várna rám – vallott meg Javin legmélyebb gondolatait.

– Ha így van, akkor menj! Akkor dolgod van ott. Kovácsolj magadnak kardot. Szólj, ha készen vagy vele! – mondta az anyó, s mintha köd nyelte volna el, újra eltűnt.

 

Lilly sokáig verte a számítógép billentyűit. Aztán amikor meglátta a gép jobb sarkában a kijelzőn az éjjeli fél hármat, akkor rácsapott a gépre, elmentette, amit írt, és aludni ment. Valósággal bedőlt az ágyba. Egy szempillantás alatt el is aludt, de álmában tovább szőtte a mese fonalát.