.jpg?ph=8b00ed66c6)
27. fejezet
Jól aludt. És még időben fel is ébredt. Egyáltalán nem érezte magát fáradtnak, pedig csupán négy órát aludt. Kávéval a kezében a nappali ablakához ballagott. Összehúzta magán a köntöst, kilépett a teraszra. Kicsit csípős volt a reggel, ám a nap lassacskán előbújt a felhők mögül, s bár meleget már nem sokat adott, mégis a nap szép őszi napnak ígérkezett. Lilly nem áltatta magát, tudta, hogy az őszi napsütés csalóka. Az ablakból szemlélve meleget mutat, ha az ember kiteszi a lábát a meleg lakásból, azonnal ráébred a szomorú valóságra, hogy bizony még sincs meleg. És a nyár elmúlt.
„Ez így nem lesz jó! – csóválta a fejét azon gondolkozva, mit kellene tennie, hogy ne éjféltájban kezdjen el mesét írni, hanem mondjuk, amikor hazamegy. – Talán időben kellene hazajönnöm?” – aztán elvetette a gondolatot. Évek óta nem járt időben haza. Nem esett ki sosem a kezéből a toll pontban négy órakor.
Ráérősen összeszedte magát, lezuhanyozott, keresett egy kényelmes szoknyát, egy inget, hozzá egy kardigánt, a szokásosnál vastagabb harisnyát és egy laposabb cipőt húzott. Most ehhez volt kedve. Reggelizett, s közben felhívta Larát.
– Szia, Kicsim. Beszélnem kell veled. Mikor érsz rá? – szólt bele a telefonba.
– Anyaaaa! Nem tudsz aludni? – Lara hangja álmosan csengett. Kicsit távolabbról morgást hallott, Pault is felkeltette. – Miről van szó? Ég a ház?
– Óóó, dehogy! Bocsáss meg, nem gondoltam, hogy még alusztok.
– Anya, reggel hét óra van! Elnézted az órát?
Lilly ránézett a faliórára.
– Tényleg elnéztem. Ne haragudjatok. Keress majd, ha magadhoz tértél. Puszi – már nem hallotta mit mondott Lara, mert közben kinyomta a telefont.
„Na, még csak ez hiányzik! Későn fekszem, és még korán is kelek. Mi a csoda van velem?” – pedig ha alaposan belegondolt, még csak két napja, azaz éjszakája volt ilyen zűrös.
A szerkesztőségben minden a szokásos módon zajlott. Zsivaly, kávé illat, tolongás, hangos nevetések, aztán csönd. Mindenki a dolgát intézte. Lilly anyagokat válogatott. A gondolat teremtő erejével foglalkozott az egyik írás. Jó anyag volt. Az asszony sok könyvet olvasott a témában, emlékezett az egyik nagy durranásra, a Titok című könyvre, és arra is, hogy a mondanivalóját mennyire elcsépelte a média. Pedig, ha a dolog mélyére ástak volna, valóban érdekes utalásokat találhattak volna a vonzás törvényének tudatos alkalmazásáról már a suméroknál is. Most, az előtte lévő cikkben hasonló dolgokat látott viszont, érdekes, figyelemfelkeltő és elgondolkodtató megfogalmazásban. Határozottan tetszett neki az írás. Eldöntötte, hogy a cikket a szerző portréjával jelenteti meg, és még keres hozzá illusztrációkat is. Persze, ez közel sem volt olyan egyszerű, mint hitte. Mindjárt a szerző neve gondot okozott. Csak annyi volt a cikk alá írva, hogy „Baltasar”. Kutatott a címlistában, a szerzők listájában, mégsem találta meg, ki ír ezen a néven. Közölt már tőle cikket, de ott is csak ennyi állt: Baltasar.
– Steve! – szólt át a belső vonalon. – Ki az a Baltasar?
– Hogy-hogy ki? Egyik szerzőnk – a férfi nem értette a kérdést.
– Tudom, de mi az igazi neve? Portrét akarok róla megjelentetni az anyagához. Kiváló az anyag…
– Nem, nem, róla nem jelenik meg portré. Ez a kifejezett kérése volt. És a neve sem jelenik meg, legalább is az ezotériával, spiritualitással kapcsolatos anyagoknál semmiképpen.
– Miért? Ki ő? – Csattant fel Lilly. Nem értette mire ez a nagy titkolózás.
– Adam Bartlett.
– Óóóó! – a meglepetés hangjait ma már másodjára engedte ki a torkán Lilly. Most azonban nagyon meglepődött. – Akkor már értem. Több cikkét is közöltük már az én rovatomban. Értem már miért ennyire jók. Rendben, akkor keresek valamilyen illusztrációkat az anyaghoz. Nem lesz könnyű.
– Velem ebédelsz? Lola nincs itthon…
– Szóval, ha ló nincs, a szamár is jó? – mondta Lilly tettetett felháborodással.
– Ne haragudj, tudom, hogy egy kicsit elhanyagoltalak. Pótolnám, amit lehet, de tudod, a szerelem nagy úr!
– Oké, veled ebédelek és elmondok egy hétpecsétes titkot is – az asszony úgy döntött, megbízik Steve-ben és beszél neki a mesékkel kapcsolatos késztetéseiről, de semmiképpen nem említi a különös látomásait.
– Akkor a szokásos időben…– Steve letette a telefont.
Lilly újra elővette a cikket. Mennyire nem gondolta arról az emberről, hogy ilyen témák is érdeklik. Sőt a cikkből következtetve nemhogy érdekli a dolog, de ért is hozzá egy kicsit. Az utalások, az idézetek, a hivatkozások, mind-mind az témával kapcsolatos olvasottságra utalnak. Nahát! Okoz még meglepetéseket Adam Bartlett. Lilly nem is sejtette mennyire igaza van.
Adam Bartlett a téren kóválygott azon a délelőttön, amikor Lilly a cikkét olvasta. Keresett valamit, újabb témát, újabb emberi sorsot. Egyelőre azonban úgy tűnt az időjárás elriasztja még a tér állandó látogatóit is. A férfi egy ideig a kávézó előtt álldogált, egy koldust figyelt. Nem látta még a koldust. Újnak tűnt. A kolduló nő kántáló hangon kéregetett. Mindenkit megszólított, aki csak egy méternyire közel elhaladt mellette. Meleg ételre, italra, szállásra kéregetett. Sokan megsajnálták. Adtak. Adam azonban észrevett valamit, amit az elhaladók, a koldul asszonyt felületesen megbámulók nem vettek észre. A nő arcát elmaszkírozták. Több ráncot festettek rá, mint amennyi az arcán valaha is lehetett volna. Idősnek látszott, de a szeme egészen másról árulkodott. Tovább figyelve a koldust Adam rájött, hogy a mozdulatai sem öregesek. Egészen könnyen mozgott, s ahogyan a dobozt tartotta a járókelők elé, abban a mozdulatban volt valami kecsesség. Átverés. Ez a nő nem koldus. Lassan elindult felé. A nő, amint meglátta elkezdte:
– Drága uram, a nap ragyogja be az életedet, az istenek mosolyogjanak le rád! Adakozz egy pár centet a szegény asszonynak! Négy napja alig ettem pár falatot, csak egy pár centet adj, egy meleg levesre, egy meleg italra… – a nő a szeme sarkából a férfit nézte. – Ha kell, jósolok is neked érte. Tudok kártyát vetni, tenyérből jósolni. Add csak a kezed… – s már nyúlt is a férfi kezéért, ám Adam gyorsabb volt. Elkapta a kezét, ám utána már bánta is, hiszen a másik kéz tapintása sok mindent elárulhatott volna. Így is látta, amit kellett.
– Te, mit fizetsz nekem, ha nem mondom meg az utcán járó-kelő embereknek, hogy nem is vagy igazi koldus? – egyenesen az álkoldus asszony szemébe nézett. Telitalálat. Riadalmat látott.
– Jaj, te szép szál ember, hát hogy mondhatsz ilyet rám. Látod a szakadt ruhámat, a mosdatlan arcomat, ennyi az összes vagyonom, amit ebben az agyonkopott szatyorban látsz… Csak egy pár centet vess nekem…
– Lehet, hogy a ruhád kopott, szakadt, de a szemed és a sminked másról árulkodik… Szóval…– Adam nekitámaszkodott a falnak. Várt.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a nő egészen kellemes hangon. – Nem bánnám, ha megtartanád magadnak a felfedezésedet és hagynád, hogy tegyem a dolgom.
– Mi a dolgod? – szegezte neki a kérdést a férfi. – Gondolom, nem ebből élsz, ahhoz túlságosan választékosan beszélsz, és különben is kilóg a rendes ruhád a rongyok alól.
– Negyedéves szociológus hallgató vagyok, és egyfajta felmérést végzek. Viselkedéskutatással foglalkozom. Azt figyelem, hogyan reagálnak az emberek egy koldusra. Megfigyelés.
– És? Megy?
– Szerencsére még eddig senkinek sem jutott eszébe, hogy egy koldust figyeljen, mint neked. Láttam. A legtöbb ember méla undorral megy el mellettem, attól félve, hogy valami ragályos kórt terjesztek, de legalább is egy több hetes hulláéval vetekszik a szagom – a nő igyekezett mindezt olyan halkan mondani, hogy csak Adam hallhassa, s közben neki az arcizma sem rándulhatott. Szándéka szerint még két-három napot akart ott eltölteni koldusként.
– Üzletet ajánlok – jelentette be Adam.
– Milyen üzletet? Akarod bevételem felét? – ránézett volna, hogy lássa a szemében a villanást, ám nem tehette.
– Ugyan, dehogy! Minek nézel te engem? Újságíró vagyok. Itt a névjegyem. Ha végeztél, hívj fel, szívesen készítenék veled egy interjút erről a kis kutatásról. Nagyon érdekel a téma – cselesen, szinte észrevétlenül adta át a nőnek a névjegyét.
– Adam Bartlett – olvasta a nő. – Tudom ki vagy. Rendben. A jövő héten kereslek. Addig is, ha lehet, kerülj el. Kérlek! – tette hozzá.
– Rendben – Adamnek eszébe sem jutott, hogy a nő számát elkérje, vagy valami közelebbit tudjon meg róla. Tudta, fel fogja hívni, már csak a hírverés miatt is.
Szépen, lassan ballagott tovább, remélve, hogy senkinek nem jutott eszébe, hogy tüzetesebben megnézze a kéregető nőt. Időközben megéhezett és a Corner’s felé vette az útját.
Lilly és Steve is a Corner’s felé tartott. Egy időben értek oda.
– Szia, Steve! – Adam kezet fogott Steve-vel, Lillynek pedig biccentett. – Ebédelni jöttök?
– Szia, hogy vagy? Igen ebédelni akarunk. Itt szoktunk – mondta Steve.
– Köszi, jól vagyok. Lesz egy jó témám a jövő héten, majd kereslek. Jó étvágyat! – azzal el is ment a másik irányba és letelepedett az étterem egyik távolabbi sarkába. Az étterem népszerű hely volt, ilyenkor ebédtájban különösen sokan voltak.
Lilly felfedezte a lányát és Pault.
– Várj, Steve! Köszönök a lányomnak – egy percre ott hagyta a férfit. – Szervusztok, kedveseim. Ne haragudjatok a reggeliért. Tényleg korán keltem.
– Nem ülsz le, anya? – kérdezte Lara egy Cézár salátát eszegetve.
– Nem. Köszi, Steve-vel ebédelek. Este gyertek át hozzám egy könnyű vacsorára. Megbeszélünk mindent.
– Titokzatos vagy, tudod!? – Lara ezt kérdésnek és megállapításnak is szánta.
– Tudom, de este minden titkomra fény derül – mosolygott Lilly. – Várlak benneteket!
Aztán úgy adódott, hogy Lilly Steve-nek mégsem említette meg a meséket, a különös figurákat és egyéb látomásokat. Ebéd közben Barlettről váltottak néhány szót, majd Lola és Steve kapcsolatát tárgyalták ki.
– Nem rossz neked, hogy ilyen dolgokról beszélünk akkor, amikor te egyedül vagy? – kérdezte Steve.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy maradéktalanul jól érzem magam. Nem vagyok jól tőle, de tudom kezelni, ha erre vagy kíváncsi. Nehezen telik ez az év, de telik és közeleg az egyéves évforduló. Félek is tőle rendesen. Tudod, nagyon sokáig, hónapokon át azt hittem egy rossz álom az egész, ami velem történt, s majd felébredek és ott lesz Burt és Rob azon nevetgélve, hogy milyen hiszékeny is vagyok. Ahogy telik az idő és egyre több mindent élünk meg egyedül, úgy válik számomra egyre egyértelműbbé, hogy soha többé nem jön vissza egyik sem, soha többé nem lesz olyan az életem, az életünk, amilyen volt…
– Mintha néha kicsit jobban lennél – jegyezte meg óvatosan Steve. – A munkába való temetkezés sokat segített, s talán az is, hogy elköltöztél a közös házból.
– Valószínűleg mindkettő. Még Lara külön költözése sem viselt meg annyira, mint vártam. Talán azért, mert közben ott volt az én lakásom, amit fel kellett újítani. Nem értem rá a magam bajával foglalkozni. Volt más, fontosabb. Csak néha azt érzem, hiányzik valami belőlem: oda van az egyik felem. Még mindig iszonyatosan hiányoznak. Burt a vidámságával, Rob a lazaságával, a humoros beszólásaival… Larának is nagyon hiányoznak. Látom. Soha nem járunk együtt a temetőbe, de mindig látom, mikor járt ott a lányom, mert olyankor friss tulipánok vannak a síron.
– Elcsépelt mondás, de még mindig igaz: az idő oldja majd fel a fájdalmat és az űrt. Tudom, közhely, de akkor is igaz – Steve még soha nem veszített el senkijét. Nem volt kit, így nem tudhatta milyen érzés a szívet tépő mérhetetlen fájdalom.
Ebéd után Lilly a délutánt a cikkek egyeztetésével töltötte. Hamar befejezte, a hivatalos munkaidőn túl csupán félórát maradt. Aztán hazament.
Amint belépett az ajtón megérezte. Ott voltak ismét körülötte. Tudta, írnia kell. Vacsorára jön Lara és Paul. Nem érdekelte. Ledobálta a cuccait, kilépett a cipőjéből, begyújtotta a kandallóba készített fát és már ment is a gépért. A nappaliban telepedett le. Hallgatta a tűz pattogását, s közben alig várta, hogy magához térjen a laptopja. Azt érezte, hogy ott tudja folyatatni a mesét, ahol tegnap abbahagyta. Igaza volt. Még csak el sem olvasta, amit addig írt, egyszerűen jöttek a szavak.
Javin bűvös kardról álmodott, ám halandó lévén többször kell újra kovácsolnia, míg a pihekönnyű, borotvaéles kard könnyen szeli az Eget, a Földet, sőt a vén diófát is. A falu biztatja és segít neki
Javin hazaballagott a sötétségben. Háza a falu hegyek felőli szélén állt, közel az erdőhöz, hogy mindig legyen elegendő fa a kovácskemence fűtéséhez. Egyedül lakott a házban. Szüleit réges-rég elveszítette, úgymond a falu nevelte fel. Jószívű, kedves gyerek volt, szerette mindenki. Felnőttként is jóravaló, dolgos és jóképű legény lett belőle. Hatalmas ereje ellenére a szíve mindig érzékeny maradt. Mindenkihez volt egy-két jó szava. A gyerekek szívesen lődörögtek a kovácsműhely körül, így aztán mindig akadt valaki, aki táplálta a kemence tüzét. A lányok is versengtek a kegyeiért, de Javin még nem választott feleséget magának. Nem talált olyat, akinek csak a puszta látásától is felforrósodott volna a szíve tájéka.
A pitymallat már ébren találta. Felmérte fakészletét, aztán vállára vette a kétkezes baltát, nekivágott a hegyoldalnak. Erős, vastag és kemény fát akart vágni, olyat, amelyik sokáig izzik. Magasan járt a nap, mire megtalálta, amit keresett. Kivágta, felaprította. Visszaballagott a faluba, hogy szóljon Kevinnek, hogy szekerével hozza le a fát. Ám amikor háza közelébe ért, látta, hogy az udvaron egy gondosan összerakott, friss farakás áll.
– Nagy boszorkány vagy te, Yale anyó! – kacagott fel, s fejcsóválva ballagott be a házba. Meleg étel várta a tűzhelyen. Az asztalon pedig sajt és lágy kenyér, egy flaska jóféle vörös borral. Ilyen bizony ritkán esett meg vele, általában magának készítette az ételt. „Ez is a fehér boszorka műve” – gondolta, és jóízűen belakmározta a vacsorát. Ivott egy pohárkával a zamatos borból is. Szempillái hamarosan elnehezültek, lefeküdt s reggelig meg sem moccant.
Hosszú, pihentető álom szállta meg. Álmában fegyvert kovácsolt… Lépésről lépésre haladt a munkával. Hét nap, hét éjszaka verte a vasat, de a nyolcadik napon mindig eltörött. A harmadik próbálkozásánál azonban másként történt… Éppen itt szakadt vége az álomnak. Javin ez első kakaskukorékolásra felébredt. Felöltözött, tüzet rakott a kovácskemencébe, közben megtervezte a kardot, ahogyan az álmában látta: hosszú pengével, díszes markolattal. Úgy gondolta, a nagysága ellenére a kardnak könnyűnek kell lennie. Vajon mit kell tennie, hogy valóban könnyű is legyen a vasból készült fegyver? Töprengett egy ideig, majd úgy gondolta, munka közben kitalálja, vagy megfejti ezt a talányt is.
A napot kovácsolással töltötte, sőt az aztán következő hatot is. A forró vasat addig verte, ütötte, kovácsolta, míg az el nem érte a kívánt formát. Akárhogy dolgozott rajta, a fegyver nehéz maradt. Közben híre ment a faluban, mire készül a kovács. Odasereglettek a népek. A gyerekek egymásnak adták a farönköket a kemencénél, az asszonyok ételt hoztak, a férfiak pedig tanácsokkal látták el a kovácsot.
A nyolcadik napon – ahogyan megálmodta – készen lett a kard. Mire az utolsót ütötte rajta, megjelent Yale anyó is.
– No, mutasd, mire jutottál! – mondta a kovácsnak. – Suhints egyet az Ég felé, egyet a Föld felé, aztán csapd ki azt a nagy diófát! – mutatott az udvar végében álló több száz éves fára. Javin pedig megtette. Suhintott vele az Ég felé, szinte érezte, ahogyan hasítja a levegőt. Ám amint a föld felé suhintott vele, hosszában azonnal kettéhasadt.
– Gyengébb ez még a Föld erejénél, kovácsolj másikat! Szíved-lelked benne legyen! – tanácsolta az anyós, ahogyan az már lenni szokott, hirtelen kámforrá változott. Javint, bár megálmodta, mégis elszomorította a kettéhasadt kard. Pihent egy kicsit, hogy aztán álmát újra felidézve, másnap újult erővel vághasson bele a munkába. Tudta, hogy még egyszer kudarcot fog vallani. De folytatja a munkát, mert csakis így léphet tovább.
A kovács ereje, a kemence melege és a Hold bűvölete alkotja meg a kardot, amely végre szeli az Eget, a Földet, s még a vén diófa is kidől erejétől. Javin készen áll az útra, segítség nélkül, egyedül vág neki.
A következő napon az első kakasszóra ébredt. Fát keresett az erdőben, nagyobbat, keményebbet, mint előzőleg. Azon már nem is csodálkozott, hogy a fa előbb otthon volt, mint ő maga. Szépen, gúlába rakva várta, hogy éghessen. Javin ételt is talált a konyhában. Evett, ivott, el is aludt. Ezen az éjszakán nem voltak újabb álmai. Frissen, pihenten látott a munkához. Hét nap, hét éjjel kovácsolt egyfolytában. Verte az üllőt, formálta a kardot. A vas alakult, pengéje vékonyodott, markolata díszesedett. A nyolcadik nap reggelén Yale anyó utasításait követte. A kard szelte az Eget, mint a vajat, vágta a Földet, mint a húst, a vén diófa törzséről azonban kicsorbulva lepattant, majd kettétörött. Javin álmai azonban nem szóltak arról, hogyan lesz tovább. Yale sem mondott semmit, köddé vált. A kovács másnap reggel, immár harmadszor vágott neki a hegynek. Ormán hatalmas fenyőt talált. Teteje az Eget verdeste, keménységét a Nap adta, szívósságát a Holdnak köszönhette. Három napon át vágta, nyeste, darabolta a fát a kovács. Harmadik nap éppen holdtöltére lett készen. A fa hegyét, a legutolsó darabot az Ég felé emelte, a Holdhoz beszélt.
– No, ezzel is megvolnánk. Látod, komám! – mutatta a Holdnak a fa hegyét. A fényesen csillogó égitest mintha mosolyt küldött volna a derék kovácsnak. Milliónyi aprócska csillogó porszemmel borította be a fenyő utolsó darabját. Javin a kezében vitte haza a fadarabot, fénye világította meg az utat. Ahogyan az már lenni szokott, a felaprított fa ott tornyosult az udvar közepén. A konyhában jóféle kolbász, ízes szalonna, sajt és lágy kenyér várta, a tűzhelyen kávé illatozott. A kovács evett, ivott, de egy percet sem pihenve kezébe vette a kalapácsot. A kemencében már izzott a parázs, a gyerekek várták, s amint az első kalapácsütés felhangzott, a falu népe is lassacskán odasereglett. Javin beszélgetett velük munka közben, néha még énekelgetett is. A gyerekek táplálták a tüzet. Utolsónak a holdcsillámmal bevont fa került a tűzre. Soha olyan izzó parazsa még nem volt a kemencének, soha olyan erőt még nem érzett a kovács. Javin hevítette a vasat, verte, formálta. A nyolcadik nap reggelén csillogó, pihekönnyű karddal állt az udvar közepén. Yale anyót várta. A vén boszorka nem késlekedett.
– Lássuk, mit dolgoztál! Tedd, amit korábban is! – szólt az anyó. A kard pedig szelte ez Eget, mint a vajat, vágta a Földet, mint a húst és bizony a vén diófa is hatalmas robajjal zuhant az udvar közepére.
– Ez már jó! – dicsérte a matróna. – Járj szerencsével! Ha kellek, csak annyit mondj: Anyó gyere! – azzal el is tűnt. Javin egy darabig szótlanul bámulta a helyet, ahol egy szempillantással azelőtt még az anyó állt. Csak hűlt helyét látta. Aztán visszafordult a többiek felé, hogy ők is láthassák a csodakardot. Megrőkönyödve vette észre, hogy a vén diófa úgy áll a helyén, mint a cövek.
– Mikor indulsz? – lépett ki a tömegből Kevin, a patikus fia.
– Három nap múlva, – de mintha még érezte volna, hogy Kevin akar valamit, hozzátette: Magam megyek.
– Ha segítség kell, csak szólj! – mondták többen is, ám a patikus fián kívül nemigen akadt más, aki szívesen társa lett volna e veszélyes vállalkozásban. Az emberek többsége félt.
Jószívű ember a kovács, segít a bajba jutott egérkének, aki megmenekül, s maga is segítséget ígér. Javin bemerészkedik a zsiványok erdejébe, de kaszabolás helyett kellemes meglepetésben lesz része.
Javin kora reggel indult. A falu népe a világért sem hagyta volna búcsú nélkül elmenni a bátor legényt. Így hát jókor reggel ott tolongtak Javin udvarán. Minden jót kívántak neki. Akadt, aki útravalót is hozott: finom házi pogácsát, hamuban sütve, zsíros kolbászt, jól megfüstölve, puha, fehér kenyeret, szalonnát és egy flaska bort is. A kovács mindent a zsákjába süllyesztett. Kardját a hátára vette, „Istenhozzádot” mondott a falu lakóinak, és elindult toronyiránt, a titokzatos kastély fel.
Lassan elhagyta a falu határát, ismeretlen vidéken vezetett az út. Erdők, mezők, dombok, lankás ligetek váltották egymást. A nap egészen magasan járt már, mikor Javin megállt egy rövid időre, hogy pihenjen keveset az árnyékban és egyen is valamicskét. Keresgélni kellett egy olyan helyet, ahol nem ért derékig a fű. A fák között egy kis tisztást talált. Kényelmesen letelepedett és elemózsiás batyujából eszegetni kezdett. Jóízűen falatozott, amikor furcsa hangra lett figyelmes. Valaki egészen vékonyka hangon próbálta magára felhívni a figyelmet. Cincogva beszélt, mint egy kisegér.
– Idegen, segíts, kérlek! – hallotta a cincogó hangot.
Javin hiába meresztgette a szemét, nem látta a hangocska gazdáját.
– Hol vagy? – kérdezte a férfi.
– Itt lenn, a fa tövében – irányította a cincogó hang.
– Még mindig nem látlak. Hol vagy? – mondta újra Javin, s felállt, hogy körbenézzen.
– Gyere közelebb és hajolj le. Picike vagyok – kérte a hang gazdája.
Javin közelebb lépett a középső fához. Ahogyan lenézett a fa tövébe, egy ezüstösen csillogó bundájú kisegeret látott. Az egérke nem bírt megmoccanni, mert aprócska farkán egy nehéz faág feküdt.
– Te vagy az? – hajolt le Javin. – Te szólítottál meg?
– Igen, segítenél? – de mire a kisegér kimondta a kérést, addigra Javin már le is emelte a farkincájáról a gallyat.
– Leköteleztél – mondta az ezüstegér, s gyorsan felszaladt Javin karján. A férfi vállára telepedett. – Két napja törött le a faág. Vesztemre éppen itt pihentem meg.
– Akkor biztosan éhes is lehetsz. Gyere, falatozz velem – invitálta a férfi szívesen az egérkét.
- Köszönettel elfogadom, valóban éhes vagyok.
A kisegér az elemózsiás batyu mellé telepedett, a férfi pedig apró szalonnadarabkákat és pogácsát tett elé. Ettek is, ittak is. Közben pedig az ezüst bundájú egér kifaggatta Javint. A kovács szépen, sorjában elmesélte a kisegérnek, mire készül.
– Mennem kell – mondta egy idő után az egér. – Jó tett helyébe, jót várj! Ha bármikor úgy érezed, én tudok neked segíteni, csak hívj. Itt egy kis ezüstvessző, ha kellek, csak suhints vele a levegőbe, azonnal ott leszek, bárhol is légy – tette a kovács kezébe a parányi vesszőcskét.
Javin maga sem időzött túl sokat. Messze volt a cél még, haladnia kellett. Ment mendegélt, hamarosan elérte a Fekete erdő sarkát. Nem félt ugyan semmitől, ám a rossz hírű erdőben nemigen akaródzott neki bemenni. Esteledett is, és Javinnak eszébe jutottak azok a szörnyűséges történetek, amiket a faluban hallott az erdő lakóiról. A sötét rengeteg zsiványai raboltak, öltek, kínozták az utazót, senkit nem kíméltek. Így egy magányos vándorra különösen nagy veszélyt jelentettek. A kovács letelepedett hát az erdő szélén azzal, hogy majd reggel bemerészkedik arra a keskeny sávra, ahol mindenképpen érintenie kell az erdőt. Egy hatalmas tölgy lehajló ágainak oltalmát választotta éjszakára. Megpróbált elaludni. Csupán rövid időre sikerült. Az éjszaka neszei miatt minduntalan felriadt. Hol a vaddisznók csörtetését, hol a baglyok huhogását, boszorkányok seprűjének surrogását, láncok csörgését hallotta. „Egy életem, egy halálom, bemegyek, ha már úgysem tudok aludni” – gondolta Javin, miközben felszedelőzködött. Nekivágott a vaksötét erdőnek. Itt-ott szemek villantak a sötétben, szárnyak rebbentek. Csak ment rendületlenül. Hanem a kardok pengéjének villanására már megtorpant.
– Ki van ott? – kérdezte erőteljes hangon, de bármerre nézett, nem látott tovább az orránál.
– Ki vagy te idegen, hogy háborgatni mered az erdő nyugalmát? – kérdezte egy hang, mintha a föld mélyéről szólt volna.
– Javin vagyok, a kovács a közeli faluból – felelte amaz.
– Hová tartasz, Javin, a kovács? Miért jöttél a Fekete erdőbe? – faggatta tovább a hang.
– Mutasd magad! Majd akkor elmondom, hová megyek – mondta merészen a kovács.
A sötétségből egy furcsa alak bontakozott ki. Fáklyák villantak. Nem volt egyedül. Az alak fején széles karimájú kalap, egészen a szemére húzva. Fél szemén kötés volt, más szinte nem is látszott az arcából. Kezében kardot tartott, egyik lábát pedig húzta. Falába volt. Odasántikált egészen Javin elé.
– Bagary vagyok, a zsiványok fejedelme. Nem félsz tőlem? – emelte fel fenyegetően a kardját.
– Miért félnék? – kérdezte hetykén Javin.
– Mert lekaszabollak, elveszem az aranyaidat és a holmidat – fenyegette Bagary, szája szegletében kis mosollyal.
– Dehogy teszed! – legyintette a kovács. – Ha ezt akartad volna – nézett körbe jelentőségteljesen –, megszólalni sem lett volna időm.
– Bátor legény vagy! – veregette meg a férfi vállát Bagary. – Gyere velem, a táborban tűz és meleg étel vár.
A kovács egy percig sem habozott. Követte a banditák vezérét, aki sokkalta inkább nézett ki egy hajótörött kalózkapitánynak, semmint a haramiák kérlelhetetlen vezérének. A táborban meglepetés érte. Nyomuk sem volt ott morcona rablóknak – férfiak, nők, gyerekek hada fogadta. A tűznél üldögélve Javint nem hagyta nyugton a kíváncsisága:
– Azt beszélik az egész szigeten, hogy ti öltök, raboltok, válogatás nélkül embereket kínoztok. Ám én itt nem látok semmi ilyet. Békés népeknek látszotok – fordult Bagaryhoz.
– Ezt hiszik az emberek, s míg ezt hiszik, addig nekünk nyugtunk van. A sárkányok elől menekültünk ide. Beköltöztek a falunkba, sanyargatták a népet. Ebbe az erdőbe viszont még ők sem jönnek be szívesen, ezért jöttünk mi ide – válaszolt a bandavezér.
– Mit akartak tőletek a sárkányok? Amúgy egészen békések szoktak lenni!
– Van egy táltos lovam, arra fájt a foguk. Timiron nem enged akárkit a hátára. Fújt, harapott, akit ért, még a csillagok is hullani kezdtek. A sárkányok meg dühükben, hogy egy lóval nem bírnak, felperzselték a falut. Nem volt túl sok választásunk – magyarázta a bandavezér, vagyis inkább a falu vezetője. Kortyolt egyet a zamatos borból, aztán folytatta: – Hírét keltettük rablásnak, öldöklésnek, így szerencsére mindenki messze elkerülte az erdőt. Hát te, merre tartasz, Javin, a kovács? – kíváncsiskodott Bagary.
– A titokzatos kastélyba megyek. Ha addig élek is, felfedem a titkát…
Akkor bizony még jó ideig kell menetelned. Nagyon messze van, talán többheti járóföldre is. Kanyargós az ösvény, sziklák állják utadat, hegyeket kell megmásznod, folyókon kell átkelned. Nem jutsz oda egykönnyen. Most aludj! Holnap reggelre kitalálom, hogyan segíthetnék rajtad.
Macskaként mászott le a fáról, aztán táltosként folytatta útját Timiron, a híres paripa. Bozótot kaszabol a kovács, hiába, a kaput mégsem találja. Kisegerek cincogják el, merre van a bejárat.
Bagary megmutatta a férfi szálláshelyét. Egy külön álló kis kunyhóhoz vezette a kovácsot. Javin, amint letette a fejét, azonnal mély álomba zuhant. Frissen ébredt. Kibújt a kunyhóból, s kis híján földbe gyökerezett a lába. Ahol még az este kunyhók álltak, most csupán óriás, sötét fák nyújtogatták lombjaikat az ég felé. Tűznek, állatoknak, embereknek, semmi nyomuk, mintha sosem lettek volna ott. Csak egy fekete macska üldögélt lustán az egyik faágon.
– No, most aztán mitévő legyek? – vakargatta a fejét Javin tanácstalanul. Úgy döntött, teli hassal könnyebb döntéseket hozni. Leült falatozni az egyetlen kunyhó elé. A macska kíváncsian figyelte a fáról minden ténykedését. A férfi is észrevette az állatot.
– Éhes vagy, cicus? – szólt oda neki. – Gyere, jut neked is néhány falat. Igaz, nem tej, de hát másom nincs. Remélem, megelégszel egy kis kolbásszal is.
A macska leugrott a fáról, királynői tartással odasétált a férfihoz. Nagy kegyesen elfogadta a falatokat, amelyeket a férfi egy farönk szélére rakott neki. A mélyedésbe egy kevéske bort löttyintett.
– Vizem nincs, remélem, megelégszel a borral is.
– Köszönöm, édes gazdám! – mondta a macska emberi nyelven, s közben növekedni, változni kezdett. Javin előtt egy csodálatos, ébenfekete csődör állt. Timiron, a táltos.
– Jó tette helyébe, jót várj! Etettél, itattál, én meg elviszlek oda, ahová akarod. A sárkányok földjét szívesen kihagynám, ha nem bánod. Egy dologra vigyázz, kérlek! Szívesebben eszem zabot, mint kolbászt. A tejet sem szeretem, sőt a bort sem – mondta a táltos.
– Te vagy Bagary híres lova? – álmélkodott még mindig Javin. Ezzel segített hát neki Bagary.
– Én lennék. A nevem Timiron. Pattanj a hátamra, s én a szélnél is sebesebben elviszlek a titokzatos kastélyhoz – dobbantott a táltos.
A kovács felpattant a paripa hátára. Sebesebben szálltak, mint a gondolat. Timiron a bozót előtt tette le a férfit.
– Tovább nem mehetek. A bozóton nem repülhetek át. Varázsbozót ez, utánam nyúlna, lehúzna és elnyelne – magyarázta a ló.
– Egyet se félj, kedves paripám – Javin előkapta a kardot, s eszeveszett erővel kaszabolni kezdte a karvastagságnyi indákat. Egészen jól haladt, ám amikor egy pillanatra abbahagyta, a bozót azonnal újra növekedni kezdett. Így ment ez három nap és három éjjel. Javin vágta a bozótot, az pedig újra nőtt.
– Vajon mi lehet a baj? A kard vág, de az inda nem fogy, sőt sűrűsödik. Nem látok keresztül rajta. Lehet, hogy nem is a kapunál vágom? – morfondírozott Javin. Aztán hirtelen eszébe jutott a kis pálca, amit az ezüstegértől kapott. Suhintott egyet a levegőbe, s azon nyomban megjelent az ezüstbundájú egérke.
– Miben segíthetek neked, Javin? – cincogta a kisegér készségesen.
– Kedves ezüstegér, hiába kaszabolom a bozótot három napja, nem jutok semmire. Az indák még vastagabbra, még sűrűbbre nőnek. Gondoltam, talán ha a kapunál vágom az ösvényt, nem nő vissza. Segítenél nekem megtalálni a kaput?
– Hát csak ez a baj? Ezen könnyen segíthetünk! – mondta a kisegér, s méretéhez képest nagyot cincogott. Abban a pillanatban egerek ezrei lepték el a sűrű bozótot. Perceken belül az ezüstegér köré gyűltek. Az egyik aprócska, foltos bundájú egérke mutatta meg, hol a kapu. Javinnak és Timironnak még feljebb kellett mászni. Nem repülhettek a bozót fölé, csak a kisegér mutatta keskeny ösvényen jutottak fel egy kisebb tisztásra, ahol épphogy csak elfértek.
– Itt kezdj a bozót vágásának, bizonyosan szerencsével jársz! – szólt az egérke, s társaival együtt eltűnt, mint a kámfor.