.jpg?ph=8b00ed66c6)
28. fejezet
Már éppen folytatta volna, amikor megszólalt bejárati ajtó csengője. „Ki lehet az?” – villant át Lilly agyán. Aztán eszébe jutott. „Jaj, megfeledkeztem a vacsoráról! Lara és Paul az!”
Ők voltak. Mosolyogva álltak az ajtóban arra várva, hogy anyja végre beengedje őket.
– Anya?! – lepődött meg Lara, amint az anyja ajtót nyitott. – Rosszkor jöttünk? Történt valami? – kémlelt be a házba.
– Nem, dehogy, gyertek csak. Csupán annyi történt, hogy megfeledkeztem a vacsoráról – nevetett Lilly. – Írtam és eltelt az idő. Nem vettem észre.
– Akkor bizonyára erről akarsz velem beszélni – jött rá Lara.
– Igen, erről lesz szó. De ha már vacsorázni hívtalak benneteket, akkor előbb lássuk a vacsit. Mit szólnátok egy kis kínai kajához?
– Jó lesz – bólintott Paul.
– Nekem is – mondta Lara, miközben bevonult a nappaliba.
Lilly pedig azzal a lendülettel, amivel beengedte őket fogta a mobiltelefonját és felhívta azt a kínai kifőzdét, ahol házhoz szállítást is vállalnak. Annyi félét rendelt, hogy egy egész hadseregnek elég lett volna.
– Anya, nem költöztünk be hozzád egy hétre, csak vacsira jöttünk – nevetett Lara, amikor anyja letette a telefont.
– Gondoltam, ha már megfeledkeztem a házias ételekről és a flancos terítékről, legalább lakjatok jól – Lilly a laptopja mellé telepedett.
– Dolgoztál? – Lara felrakta a lábát, kényelmesen elterpeszkedett Paul ölében.
– Igen is meg nem is – Lilly rébuszokban akart előbb beszélni, de aztán meggondolta magát. – Elkezdtem meséket írni – várta a hatást.
– Azt, amiről beszéltünk, abból? – Lara felült. Paul pedig nem nagyon értette miről folyik a beszélgetés. Volt egy olyan érzése, hogy valahol lemaradt.
– Igen, egy készen van, egy másikat éppen most írtam. Abba feledkeztem annyira bele.
– Megmutatod?
– Még nem, ha nem baj. Ez is had legyen kész, akkor elolvashatod mindkettőt, sőt, rajzolhatsz is hozzá képeket, illusztrációkat. Azt szeretném, ha sok kép lenne hozzá. Tudod, a vizulaizáció miatt.
– Még most is jönnek a képek? – Lara különösnek találta anyja látomásait. Előbb csak azt hitte szimplán képzelődik, hogy ez a depresszió egyfajta megnyilvánulása. Azon sem csodálkozott volna, hiszen jól tudta, hogy az erős külső milyen belsőt, milyen lelkivilágot takar.
– Jönnek, de most már nem csak este, hanem nap közben is, és olykor éjjel is. A héten egyszer jócskán belealudtam a munkaidőbe. Steve, Lola és Barbara felvertek, mert nem tudták mi bajom van – kuncogott az asszony, bár akkor ő is nagyon megilletődött a többiek aggodalmán.
– Azokat írod le?
– Csak egy alapötletet ad, a történetet már magam alakítom. Talán csak a szereplőket sugallja. Aztán mindig tudom, hogyan kezdjem el és hogyan folytassam…
– Látod őket? – Lara kíváncsi volt.
– Persze, ugyanúgy, mint a múltkor, amikor meséltem neked és lerajzoltad a koboldot. Most a kovácsról tudnék mesélni. Jópofa fickó…
Csengettek. Megérkezett a kifutófiú a kínai vacsorával.
– Na, gyertek, itt a vacsora. Éhen ne haljatok nekem – Lilly megterített. A műanyag edényeket nem szerette, sosem evett belőlük. A hozatott ételeket is mindig tányérra rakta.
Jóízűen megvacsoráztak, s közben beavatták a még mindig értetlenül szemlélődő Pault, miről is van szó. A férfi a számok embere lévén kevésbé hitt a nem racionális dolgokban, úgy is mondhatnánk semennyire. Tudta, hogy Lillynek van ilyenfajta vonzódása, s azt is tudta, hogy munkája során sokféle dologgal találkozik. Azt pedig egyáltalán nem tartotta lehetetlennek, hogy Lilly képes legyen ilyesmit meglátni, érezni, s aztán le is írni. Nagyon intuitív személyiségnek tartotta a barátnője édesanyját, s ezzel együtt nagyon szerette. Sokat elgondolkozott már azon, hogy ha egyszer feleségül veszi Larát, mindenkinek olyan anyóst kíván, amilyen neki lesz. Tudta, hogy Lilly kiváló anyós lesz.
Míg ők vacsoráztak Adam Bartlett egy kocsmában üldögélt. Nyitva volt ugyan a laptop előtte, de már nem látta a betűket, semmit sem látott. Részeg volt. A gép mellett egy pohár, a pohár mellett egy üres Skocth-os üveg. Az egészet megitta. Holott írni akart. A nőről, akit délután leleplezett. Abból nem lett semmi, mert időközben felhívta a volt felesége és alpári hangon veszekedve kiabálta, hogy nem kapta meg a tartásdíjat. Adam hiába próbált az asszonnyal szót érteni, hogy csak átutalási gondok lehetnek, valami malőr a bankban, mert van a számláján pénz, és különben sem szokott soha késni vele. A bank egyébként is automatikusan leveszi és átutalja az összeget. Mivel ez nem sikerült, mert a nő egyszerűen lecsapta rá a telefont, Adam úgy döntött megérdemel egy italt. Az egy italból egy egész üveg lett, a vége pedig az, hogy Adam Bartlett tökrészegen üldögélt egy kricsniben, ahol a kutya sem törődött vele. Éjjel egykor kirángatták, kezébe nyomták a laptopját és kirakták az utcára. Záróra volt.
Szánalmas volt, ahogyan kinézett. Csapzott hajjal, semmibe révedező szemekkel, nadrágján italfoltokkal. Kabátja ziláltan lógott rajta, fél válláról lecsüngött. Gépét a hóna alá szorítva botorkált a sötétben a főutca felé.
Lilly nem tudott még ágyba bújni, amikor Lara és Paul elment. Elpakolta a vacsora maradványait, aztán a kandalló mellett keresett egy kényelmes helyet. Csak üldögélni akart egy kicsit. Mégis az ölébe vette a laptopot, belenézett, mit is írt utoljára. És még mielőtt arra gondolt volna, hogy nem ír most, a keze már a billentyűkön matatott. Megindult a folyam újra…
Elfogyott a bozót, most lakatok állták útját. A kapu ugyan kitárta a tündérvilágot, ám benn csak egy vén matróna várt rájuk. Okos kérdésekre, okos választ kaphat Javin, ha a hattyúkat kicsalogatja a vízből.
Javin pihent reggelig, aztán újult erővel nekiesett a kövér indáknak. Pihekönnyű kardjával szabta, vágta a vastag növénykarokat. Már egészen széles alagutat vágott, de a kaput még csak nem is látta. Hét nap, hét éjjel dolgozott szakadatlan, mígnem a nyolcadik nap reggelén meglátta a kétembernyi magas, kétszárnyú, erős tölgyfa kaput, amelyen öt öles, rozsdás lakat lógott.
– Megint egy talány. Öt lakat. Vajon hogyan nyithatom ki őket? – tanakodott. Feszegette őket kézzel, ütötte a kardjával, hasztalan. Tapogatta a lakatokat, hátha rájön a nyitjukra. Minden lakatot külön-külön megforgatott. Sem együttesen, sem külön-külön nem sikerült kinyitni a lakatokat. Hátát nekivetve a kapunak, gondolkodóba esett. Lássatok csudát, amint a háta a két kereszthevedernek feszült, a lakatok maguktól lepattantak, s az ajtó hangos csikorgással kitárult.
– Gyere, Timiron, bemegyünk – hívta a táltost.
Amint beléptek, Javinnak, sőt még Timironnak is szeme szája tátva maradt a nagy csodálkozástól. A kastély udvarán vidáman sütött a nap. A zöldellő fák között illatos, tarka virágok nőttek, madarak hangjától zengett a környék. A kívülről kőrengetegnek tűnő építmény belül valóságos tündérpalota volt, tornyokkal, hatalmas ablakokkal, apró kiszögelésekkel, meghitt teraszokkal, rózsákkal borított filagóriákkal. A kastélyt park övezte. Távolabb, a fák között, tó vize kéklett, amelyen kecses hattyúk úszkáltak.
– Ki vagy te, idegen, aki átlépted az elvarázsolt tündérkastély kapuját? – kérdezte egy öreg matróna, aki hangos csoszogással érkezett a kert felől.
– Javin vagyok, a kovács. Jöttem a titkot megfejteni, a talányt feloldani – jelentette ki merészen.
– És nem félsz tőlem? – kérdezte a vénség.
– Már miért félnék, öreganyám? Ha bántani akartál volna, már megtetted volna.
– Bátor beszéd, kovács. De vajon az eszed is olyan jól vág-e mint a kardod, meg a nyelved? Ha nem jársz sikerrel, élve nem jutsz ki palotából többet! No, kösd a lovad az istállóba, aztán gyere a konyhába – intett a távolabbi épület felé, aztán kinyitotta a készárnyú ajtót, amely a palotába vezetett. Hosszú folyosókon kanyargózva jutottak a konyhába vezetett. Javin követte a vénséget, Timiron egymaga is igen jól elboldogult.
– Öreganyám, egyedül élsz ebben a palotában? – próbált beszédbe elegyedni a matrónával Javin.
– Igen is, meg nem is – felelte amaz sejtelmesen. Nem beszélt többet. A férfi elé rakta az ételt, s szótlanul tüsténkedett a konyhában, míg Javin falatozott.
– Megmutatom a szobát, ahol elalhatsz. Ma éjjel aludj, holnap reggel elmondom, mi a dolgod – mondta a matróna. Majd gyertyát vett a kezébe. Fényes termeken, csillogó folyosókon vezette át a kovácsot. A legutolsó ajtónál állt meg.
– Ez lesz a hálóhelyed. Aludd ki magad, holnap feladatok várnak rád! – azzal Javin kezébe nyomta a gyertyát, ő maga pedig szinte beleolvadt a folyosó halványan derengő falába.
Javin nem töprengett a vénség különösségén, sőt jóformán már semmin sem. Megszokta, hogy ember számára olykor hihetetlen dolgok történnek vele. Kardját azért a keze ügyébe tette. Pillanatok alatt elaludt. Soha olyan sokáig nem aludt még. Magasan járt a Nap, mire felébredt. Bolyongott egy ideig a folyosók és termek között, mire megtalálta a konyhát.
– Jó reggelt, öreganyám! – köszönt illedelmesen.
– Neked is fiam! – a matróna étellel kínálta a férfit, aztán kivezette a kis tó partjára.
– A titkot több mint háromszáz esztendővel ezelőtt Lamalcan, a tündérek fejedelme zárta be ide. Akkor, amikor a legkisebbik lányát elveszítette. Te kiderítheted, mi történt vele. Ebben a tóban minden délben megfürdik három fekete hattyú. Egyiknek korona van a fején. El kell őt fognod, s ha ez sikerül, akkor talán válaszol egyetlen kérdésedre. Vigyázz, mit kérdezel!
A vénséges anyó magára hagyta Javint. A férfi pedig várt. Pontban délben három fenséges fekete hattyú ereszkedett a vízre. Nem törődtek Javinnal. Az ifjú kovács pedig azon törte éppen a fejét, hogyan csalogathatná ki a koronás hattyút a part közelébe. Közben a zsebében talált néhány pogácsát, amit eszegetni kezdett. Egy-egy darabot dobott a vízbe is. A hattyúk meglátták a morzsákat, s lassan össze is szedegették. Javin pedig egyre közelebb, közelebb csalta így őket. Amikor a koronás egészen közel úszott Javinhoz egy újabb morzsáért, a férfi hirtelen mozdulattal elkapta a szárnyát. Abban a minutában három, csúcsos süveget viselő, fekete ruhás, csodaszép boszorka állt előtte.
– Ügyes vagy halandó, megfogtál, hát kérdezz! – szólt a koronás boszorka.
– Gonosz varázslattal tűnt el a legkisebb tündérlány. Miért rabolták el? – tette fel az első kérdést a kovács.
– A gonosz varázslatot ismered. A lány a föld alatt élő varázslók birodalmába került. Felnőtt és férjhez adták. Malavin varázsló felesége lett. Hét lányt szült neki. Utódaival századokon át ugyanez történt. Már csupán egyetlen egyenes ági, tündérvéri leszármazottja van, de átok ül rajta. A koronás fekete boszorka épp csak befejezte a mondandóját, aztán hattyú képében elrepültek.
Elátkozott tündérlány él a palotában, vénasszony képében tölti napjait. Gonosz bűbáj álomport hint Javin szemébe, hogy ne láthassa meg a csodát. Hiába az ármány, Yale anyó holdpora ellen nincs varázslat.
Átok ül a leányon. Nem elég megtalálni, meg is kell törni az átkot. Ez járt a fejében Javinnak, amikor megjelent a matróna.
– Ma már nem tehetsz többet. Holnap reggel várlak a konyhában – mondta a vénség.
Javin a napot a kastély kertjében töltötte Timironnal. Lovagolt egy keveset, lecsutakolta a táltost, sőt még a fekete hattyúk esetét is megvitatták. Javin arról is beszélt a táltosnak, amit Yale anyótól hallott. Várták a holnapot.
Másnap reggel minden úgy történt, ahogyan előző nap, csak a fekete hattyúk helyett fehérek úszkáltak a tó vizén. A férfi hiába dobálta a morzsákat újra, a hattyúk rá sem hederítettek. Javin elővette a kis pálcát, amit az ezüstegértől kapott. A kisegér éppen a vállára érkezett.
– Tanácstalan vagy, ugye? – kérdezte azonnal.
– Bevallom, igen. Hogyan foghatnám meg a diadémos hattyút?
– Próbálkozz ezzel – nyújtott át a kisegér egy picurka sípot. Javin belefújt. A picinyke síp gyönyörűséges dallamot bocsátott ki. A zene hangjára a hattyúk felkapták fejüket, s odaúsztak, hogy még közelebbről hallhassák a csodazenét. A kovács elkapta a vezérhattyú szárnyát. Abban a pillanatban három meseszép tündérlány állt előtte.
– Tudom, miért vagy itt. Kérdezz idegen! – lépett közelebb a diadémos tündér.
– Milyen átok sújtja az elrabolt királylányt? – kérdezte.
– Lamalcan fejedelem vére nem megy tovább, ha a szépunokája ki nem szabadul. A lány csak éjjel jelenik meg tündér képében, nappal pedig csúfként tengeti életét. Egy halandó csókja oldhatja fel az átkot.
A három tündérséges hattyú tovaszállt.
A következő napon is úgy történt minden, mint előzőleg. Reggelinél az öregasszony elmondta, hogy éjfélig kell várnia trónteremben.
– Ne aludj el! Ha sikerül ébren maradnod, tégy belátásod szerint – mondta a csúf vénasszony, magára hagyva a férfit.
Javin Timironnal töltötte a délutánt, aztán aludt egy hosszút, de ez sem bizonyult elegendőnek. Késő este a trónterem ablakain keresztül a csillagokat bámulta. Kellemesnek találta a gyenge szellőt, amely lengedezett. A szellő lett a veszte. Álomport hintett a szemébe, s alig ütötte el az óra a tizenegyet, Javin édesdeden aludt a trónszék előtt. Éppen éjfélkor a trónterem ajtaja kitárult, fényesség töltötte be a termet. A kékes fényből egy gyönyörűséges leány bontakozott ki. Álmaiban már sokszor látta a férfit. Hiába szólongatta, hiába keltegette, Javin nem mozdult. Néhány perc múlva sötétség borult a teremre, s a vénséges anyó szomorúan csoszogott ki a teremből. Javin másnap éjjel is elaludt. Hermelin tündérlánynak már csak egyetlen éjszakája maradt, aztán örök vénségben és csúfságban éli majd az életét, a lenti világban. Lamalcan vérvonala megszakad, s viszálykodás dúl majd a tündérek között.
Javin végső kétségbe esésében Yale anyót hívta.
– Hívtál, jöttem – toppant be az anyó.
– Anyó, kérlek, segíts! Ébren kell maradnom, különben állandósul az átok.
– Tessék, itt egy kis holdpor. Rajzolj egy kört belőle, telepedj be a kör közepére. Ez a bűvös kör nem engedi közel hozzád az álompor-szellőt.
A kovács tette, amit az anyó mondott. S ragyoghattak szépen a csillagok, lengedezhetett a nyáresti szellő, a férfi ébren ült a trónteremben. Éjfélt ütött az óra. Nyílt a terem ajtaja. Szépséges fekete hajú lány állt a közepén.
– A nevem Hermelin. Lamalcan fejedelem utolsó vér szerinti leszármazottja vagyok – lépett közelebb. Javin pedig nem tétovázott tovább, megölelte, megcsókolta a lányt. A csók elemi ereje fénnyel töltötte meg a palotát. Megtört a gonosz varázs. Néhány pillanat alatt a kastély újra benépesült. Tündérek sokasága lepte el a palotát, mindenki látni akarta a halandót, aki feloldotta az átkot, megmentve ezzel a fejedelem szépunokáját és magát az egész tündérbirodalmat.
Lamalcan fejedelem boldogan adta áldását az ember és a tündérlány frigyére. Világra szóló lakodalmat csaptak, s máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Egy újabb mese. Három nap alatt a második, s egyáltalán nem rövidek. Az asszony elgondolkozott. Kinek is ír ő mesét? Magának? Másoknak? Gyerekeknek vagy felnőtteknek. Mindenkinek, aki szeret egy kicsit más világokban járni. Úgy tűnik, neki ez a kicsit misztikus, varázslatos világ jutott. Itt kell elkalauzolnia a halandókat, hogy más világokat is megismerhessenek. Tolkien jutott eszébe, a hobbitok és egyéb teremtmények. Aztán a kisvarázslók világa, Henry Potter és a többiek. Narniában járt egy gondolat erejéig. Mennyire szerette ezeket a meseszerű történeteket. Szívesen megnézett minden ilyen filmet, még a rajzfilmeket is. Robbal hányszor ültek reggel korán a tévé előtt, míg apa és lánya édesdeden aludtak, addig anya és fia bugyuta rajzfilmeket nézett a nappaliban. A Jack, a kalóz című rajzfilmnek ugyan köze nem volt a mesék világához, de imádták. A csíkos pólós patkány volt a fő kedvenc. Lilly szeme könnyekkel telt meg. Hónapok óta próbálta elhessenteni az emlékeket, most nem volt elég erős, legyőzték az ellenállását. A képek peregtek előtte, ő pedig hangosan zokogott, siratta az elszállt perceket.
Aznap éjjel a kanapén aludt. Összegömbölyödve, mint egy kis süni. Valamikor éjszaka magára húzta a plédet. Tudta, hogy a kanapén aludt el, de nem volt lelkiereje, hogy a hálószobáig elvánszorogjon. Ahányszor felébredt, újabb és újabb emlékek rohanták meg. S ő újra sírt, sírt, míg végül a sírás annyira kimerítette, hogy mély, álomba zuhant.