.jpg?ph=8b00ed66c6)
30. fejezet
– Anya! Mit látsz? – Lara már ott állt mellette egy ideje és figyelte, amint anyja a kandalló tüzét bámulja, és vidáman mosolyog.
– Valami nagyon szépet! – válaszolt önkéntelenül. – Táncolnak, ünnepelnek, náluk is karácsony van… és a fenyő is velük énekel – aztán szépen sorjában elmondta mit lát, hall és érez, Lara pedig hallgatta, s egyre jobban csodálkozott. Lilly egyszer sem akadt meg a mondanivalójában, nem kereste a szavakat, nem nézett rá. Csak beszélt, beszélt és beszélt. Csaknem fél órán át.
– Anya! Jól vagy? – kérdezte Lara nagyon óvatosan.
– Jól – jött a rövid válasz. – Most bizonyára bolondnak tartasz. Pedig láttam – erősítette meg, bár valójában érezte, Lara nem kételkedik a szavaiban.
– Anya, láttam, ahogyan nézted a tüzet. Tudtam, látsz valamit. Hiszek neked. Akkor én most lerajzolom a körtáncot és a fenyőt. Mondd el, kik voltak a fenyő körül – kérte.
Lilly pedig elmesélte kiket látott, milyen ruhákat viseltek. Lara fél éjszakán át rajzolt. Éjfél lett, mire a rajzot Lilly elé tette.
– Pontosan ezt láttam! – kiáltott fel az asszony izgatottan. – Gyönyörű, nem?
– Írsz róla?
– Nem tudom. Biztosan találok majd mesét, amibe beleillik.
Aznap éjszaka Lilly azzal a kobolddal álmodott, amelyet korábban már Lara lerajzolt, és Bakatának nevezte el. Az asszony hajnalban felébredt és meg is írta a mesét Bakatáról, a gonosz koboldról.
Aztán mire Lara felébredt már újra az igazak álmát aludta. A lánya nem is értette miért alszik még délelőtt tizenegykor is.
– Kérsz kávét, anya? – kukkantott ne anyja hálószobájába kezében egy tálcával, amelyen frissen főzött kávé gőzölgött, kísérőnek pedig finom kakaós kalács és baracklekvár csábította evésre az álmosan felnéző édesanyját.
– Hány óra van? – kukucskált ki a takaró alól.
– Tizenegy. Nem szoktál ilyen sokáig aludni… Történt valami?
– Hajnalban mesét írtam, aztán visszadőltem az ágyba. Végül is nem sietünk sehová… Kávé? – ült fel beleszaglászva a levegőbe. – És kalács? Mennyei!
Lara felmászott az ágyra, a tálcát óvatosan kettejük közé tette. A szomorúságba egy kis boldogságot csempésztek. Anya és lánya együtt kávézott karácsony második napjának reggelén, azaz délelőttjén. Ezen aztán jót nevettek.
– Mit írtál? – kérdezte a lány egy darabka kalácsot majszolgatva.
– Arról a koboldról írtam, amelyiket első alkalommal rajzoltál le. A kis gonosz…
– Megmutatod?
– Még nem. Majd, ha rendbe raktam őket és persze, ha több is lesz belőlük. Nem aggódj, te leszel az első, akinek oda adom – nyugtatta meg a lányt, ami ugyan nem sokat használt, mert Lara nagyon-nagyon kíváncsi volt arra, milyen meséket írt az édesanyja. Ezekből persze azt is megtudhatta volna, milyen látomásai vannak az anyjának. Sajnos, mindkettőre várnia kellett.
A karácsony utáni időszak nyugalomban telt el. Az év utolsó estéjét Lilly a barátaival töltötte. Előkerült Monica és Marlen is a párjával. Elvitték vacsorázni, aztán Lilly lakásában beszélgettek egy nagyot. Lara Paullal és barátaival töltötte az év utolsó éjszakáját.
Lilly az újév reggelén egyedül volt a lakásában, azaz mégsem, hiszen ott voltak körülötte azok a kicsiny mágikus lények. Igaz, reggel egyet sem látott, de érezte, hogy ott vannak. Érzett mást is, valamit, amit nem tudott megmagyarázni, de tudta, hogy az nem jó. Járt-kelt a lakásban, kereste azt a valamit. Nem találta.
Délután előkerült Lara és Paul. Újévet köszönteni jöttek több más barátjukkal együtt. Átjött Steve és Lola, Barbara és Paul Vaskovich is. Késő estig beszélgettek.
Amikor elmentek Lillyt újra hatalmába kerítette az a rossz érzés. Nézte a kandalló tüzét, nem látott semmit. Azaz látott egy boszorkát, aki egy üst fölé hajolva főzött valamit, s közben mormolt. Háttal állt neki, nem láthatta, mit csinál. Annál inkább furcsa volt számára, hogy az üstben fortyogó valaminek viszont érezte a szagát. Nem volt kellemetlen. Gyógynövények főzetének illatát vélte érezni. Lilly nem értette. Ennél többre azonban hiába várt azon az estén.
Reggel nem igazán ébredt jól. Kinn a farkasordító hideg január, bent pedig 39 fokos láz és bedagadt torok.
– A fene vigye el! Hol a csodában szedtem én ezt össze? – méltatlankodott Lilly a saját állapota ellen. – Dolgoznom kellene, erre képtelen leszek – Aztán arra gondolt, jobb, ha ágyban marad, mert Madlena úgyis mindjárt megérkezik, majd ő kihívja az orvost, és beszól Steve-nek is.
Madlena hamar meg is érkezett. Döbbenten látta meg Lillyt az ágyban fekve lázrózsákkal az arcán, mint egy kisgyereket. Azonnal intézkedett. Öt percen belül már úton volt az orvos, Steve és Lara is.
– Tüsszős mandula-gyulladás, a rosszabbik fajtából, mindkét oldalon. Magas láz, nyelési nehézségek, kellemetlen érzet a torokban, fejben, és legalább hat injekció és két hét fekvés – csukta össze táskáját az orvos.
– Neeeem! – Lilly ha nem szégyellte volna, biztosan el is sírja magát. – Neeem akarom!
– Akarja, nem akarja, Lilly, ez van. Nincs választása – tárta szét a karját a doktor, jelezve, nem tehet semmit. – Ez most komoly. Tudom, hogy évtizedek óta nem volt beteg, pláne meg lázas nem. Leszámítva a múltkorit. Most ezt is sikerült összeszednie. Pihenjen! – azzal otthagyta.
– Hozok teát! – mondta Madlena útban a konyha felé.
– Ezt nem hiszem el! – csapott maga mellé az ágyra Lilly. – Minek kellett ennek most előjönnie? Alig néhány hete voltam beteg. Áááááá! – nem tudott mit mondani. Elege lett.
Lilly újabb egy két hétre kénytelen volt nélkülözni a szerkesztőségi zűrzavart, ugyanis ágyhoz volt kötve. Madlena a lehető legszigorúbb ápolónőnek bizonyult, nem hagyta felkelni, és meg kellett ennie mindent, amit az asszony főzött. Lilly már utálta a teát, a kekszet, a pirítóst, s minden olyasmit, aminek a nyelése nehézséget okozott neki. S mindezek mellett egy hétig folyamatosan injekciókat kapott.
Egyik délután Lara korábban eljött a munkából, mert Madlenának el kellett mennie.
– Hogy vagy ma? – lépett be az ajtón a lány. Lekabátolt, megszabadult a csizmájától, s pirospozsgás arccal lépett be a nappaliba, ahová Madlena nappalra elszállásolta az anyját.
– Hogy lehetek? – Lilly kicsit morózus volt. – Pocsékul – nézett a lányára. – A tüszős mandula-gyulladás gyerekkori betegség, nem a negyveneseké – méltatlankodott. – Én meg itt fekszem az ágyban, s nincs annyi erőm, hogy felkeljek, még mindig magas a lázam. Ugyanott tartok, mint pár héttel ezelőtt.
– Nyugodj már meg, anya! Ha türelmetlen vagy, attól nem leszel jobban. Hol vannak most azok a csodakönyvek, amelyek türelemre intenek? – telepedett le mellé Lara.
– Most azokhoz sincs kedvem – legyintett szomorúan Lilly. – Megint csak a hülye tévét bámulom. Na, jó, néha átjön Barbara és Steve is.
– És a mesék?
– Nem írtam, nem volt hozzá lelkierőm, és a tünemények sem jelentek meg. Biztosan ők is tudják, hogy beteg vagyok…
– Majd jönnek, ne izgulj! – vigasztalta a lány.
Aztán a családról beszélgettek. Lilly megemlítette, hogy Martin és Léna is járt nála, sőt a szülei is felhívták, az édesanyja vigasztalásképpen történeteket mesélt arról, hogy milyen volt, amikor gyerekkorában szenvedett ettől a betegségtől. Lilly keserűen állapította meg, hogy semmi különbség nincs a harminc év előtti és a mostani állapota között. Az időjárás is jó téma lett, hiszen napok óta csikorgó hideg volt. Az asszony csak a nappali ablakából kukkanthatott ki, sokat nem ácsoroghatott az ablak előtt, mert Madlena legtöbbször visszaparancsolta az ágyba, estefelé pedig már Lillynek nem volt sok kedve ott ácsorogni.
– Olyan, mint egy őrmester! – mosolygott Lilly. – A világon semmit sem enged. Persze, be kell vallanom, hogy jó, hogy itt van, mert amilyen idióta vagyok sokszor, még ilyen állapotban is elmentem volna dolgozni.
– Így jártál…
– Mi van Paullal? Hazajött már? – időközben ugyanis Paul a fővárosba utazott egy konferenciára, de Lilly elveszítette a fonalat, hogy mikor, hol van, és mikor jön haza
– Anya, az a múlt héten volt. Most éppen egy megbeszélésen ül, de majd jön értem. Mit hozzak neked? – állt fel a lány, hogy egy teát készítsen magának.
– Valamit inni. Csak teát ne! – kiabált a lány után.
Narancslevet kapott.
Este nyolckor megérkezett Paul. Még egy kicsit beszélgettek, a férfi alaposan megrakta a kandallót, jó melegben hagyták ott Lillyt.
Az asszony egy ideig bámulta a tüzet, ahogyan szokta. Aztán elszunyókált, legalább is azt hitte, hogy álmodik, amikor egy vidám sárkány jelent meg előtte. Két feje volt csupán. Leült a mezőn szemlélte a virágokat, füveket. Aztán mintha szomorú lett volna. A nő nem értette miért. Később értette meg. Hajnalban, amikor felébredt. Valami szokatlan érzés felébresztette.
Az ágyban maradt, ölébe vette a laptopját és írni kezdett.
Sárkányvér
Szégyenszemre kétfejű sárkány születik a sárkánykirály udvarában, kalpagos és szemüveges, de életre való
Valahol a Kék Hegyek ormán túl, a Feneketlen-tó közelében, a Nagy Rét szomszédságában ütöttek tanyát sok száz évvel ezelőtt a sárkányok, a mesevilág legnagyobb, s olykor a legádázabb lakói. Röptüket, suhogó szárnyuk csapásait, tűzgolyókat okádó torkukat, hátborzongató ordításukat már az emberek is megszokták. Évszázadok óta hozzátartoztak a mindennapjaikhoz.
Történt egyszer, hogy a sárkányok királyának született három fia. Kettőnek hét feje volt, ám a harmadiknak – szegénynek – csupán két feje nőtt. Hiába volt nagy teste, szárnya, tűzokádó torka, bizony nem tekintették sárkánynak. Ebben az országban az igazi sárkány a háromfejűnél kezdődött.
A másik két fiú azonnal kedvence lett a famíliának. A kétfejű a Pally nevet kapta, s a kutya sem törődött vele. Pallynak nem jutott ünneplés, finom falatokat sem kapott. Úgy nőtt fel, hogy folyton kigúnyolták, csúfolták, olykor verték is. Míg a két testvérét megtanították minden sárkánytudományra, addig Pallynak az öreg tudós, Tavré birodalma maradt. Ő volt az egyetlen, aki szóba állt vele, sőt nevelte, tanítgatta. Tavré ember létére köztiszteletnek örvendett a sárkánykirály udvarában. Ő tanította a sárkányokat az emberek szokásaira. Pally szinte vele nőtt fel. Mindkét fejével hallgatta történeteit, figyelte mozdulatait. Igyekezett ellesni tőle az ember legapróbb rezzenéseit is.
– Az emberek nem okádnak tüzet – tanította Tavré. Így Pally sem kísérletezett vele. Nem beszélt csúnyán, nem bosszantotta az embereket, nem rabolt hercegnőket és nem kaszabolt lovagokat sem. Tavré sokszor biztatta, hogy menjen és éljen végre sárkány módra.
– Minek? – kérdezte a kétfejű kalpagos feje. – Úgyis csak kinevetnének még az emberek is. Ugyan ki félne egy kétfejűtől?
Ezért inkább a mezőket járta, a hegyek fái között bolyongott. Egyik feje, a szemüveges lassan megtanulta a gyógyfüvek nevét, hangjukról felismerte a madarakat, a másik, a kalpagos, kérgükről megnevezte a fákat, ismerte a bogarakat, az erdő állatait. Tavré megtanította a gyógyító főzetek, bájitalok készítésére is. Pally könnyedén tanult, s rövid idő alatt alaposan kiismerte Tavré mester boszorkánykonyháját. Olykor még a vén tudóst is ámultba ejtette.
– Annyi ész szorult abban a két fejedbe, hogy a többinek a hét fejébe, összesen nincs annyi – dicsérete tréfásan Tavré. Pally pedig egyre többet tudott. Naponta kisétált a rétre, friss növényeket szedett.
Pally sárkány egyik feje sem okád tüzet, nem öldököl, többre becsüli a tudományokat és a jó szívet
Növénygyűjtő körútjai alkalmával nemegyszer találkozott egy lánnyal.
– Nézd ott egy lány – biccentett a kalpagos fej a mező irányába.
– Nahát, nagyon szép – bámulta a szemüveges fej is. – De nézd csak vékonyka, s fájdalmas szomorúság látszik a szeméből.
– Vajon mi baja lehet? Elhagyta a kedvese? Vagy elzavarták otthonról? – találgatott a kalpagos.
– Nem hinném. Ez sokkal több annál. Félelemmel telt bánat – mondta a szemüveges.
Pally két fejével eleinte csak messziről figyelte. Látta, milyen nehézkesen mozog, mintha szaggató kín gyötörné minden egyes lépésnél és hajlásnál. Látta az is, hogy a lány gyógyfüveket gyűjt, ám valószínűleg nem használta őket. A szomorú Dorsana is észrevette a kétfejű sárkányt, s titkon abban reménykedett, egy szép napon majd elrabolja. Még az is jobb lett volna, mint Varva bába, a vén, gonosz boszorkány szolgálójának lenni. De bárhogyan is kívánta volna Dorsana, a sárkánynak – egyik fejének sem – esze ágában sem volt bántani őt. Pally egyre közelebb merészkedett ugyan hozzá, míg egy napon vette a bátorságot is, hogy megszólítsa:
– Szervusz, széplány! Ne félj tőlem! Nem akarlak bántani – mondta a két fej egyszerre. – A nevem Pally. Miért ilyen szomorú a szemed? – kérdezte kedvesen a kalpagos.
Dorsana szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Egy sárkány, aki kedves, sőt figyelmes is.
– Szervusz Sárkány! Dorsana vagyok. Miért kérdezel ilyeneket tőlem? –csodálkozott rá a lány.
– Tudod, már hetek óta figyellek. Itt vagy a mezőn, gyógynövényeket gyűjtesz, de egyre bánatosabb, szomorúbb a szemed, egyre jobban gyengülsz. Szívesen segítenék neked, ha nem bánod – ajánlotta a másik feje.
Dorsana nem győzött csodálkozni a sárkányon.
– Nem azért ólálkodsz itt, hogy elrabolj? – hitetlenkedett még mindig a lány.
– Már miért tenném? –méltatlankodott a két fej. – Éppúgy gyógyfüveket gyűjtök, mint te, csak te sokkal több mérgezőt szedsz le, mint én – mondta a sárkány, s mancsával megigazította a szemüvegét.
– Gyógyfüveket szedsz sárkány létedre? Ez nagyon érdekes. Ilyet még nem láttam.
– Nézz csak rám! Kettő fejem van csak, egy olyan országban, ahol az ötfejűnél kezdődik az igazi sárkány. Nemigen szeretnek otthon. Tavréval, a tudós emberrel vagyok egész álló nap. Gyógyító teákat, főzeteket és kenőcsöket készítek. Értek hozzá. Rajtad is segítenének a főzeteim, mert ahogyan látom, napról napra sápadtabb vagy és fogysz – ajánlkozott Pally szemüveges feje, a másik pedig buzgón bólogatott. Olyan kedvesen nézett a lányra négy szemével, hogy annak felderült a kedve. Dorsana letelepedett a sárkány mellé. Bizalmat ébresztett benne a kedves, behemót sárkány. Beszélni kezdett.
– Varva bábának, a gonosz boszorkánynak vagyok a szolgálója. Tündér voltam valaha, kislány koromban rabolt el, az erőmet, a tudásomat akarja. Azóta módszeresen veszi el, mindig többet és többet. Értek én is a gyógyfüvekhez, van holderőm, tudok szárnyalni a gondolattal – azaz mindez már csak voltam. Lassacskán már járni sem tudok, tehetetlen vagyok a szipirtyóval szemben.
– Nem tudsz magadnak gyógyító főzetet készíteni? Hogyan segíthetnék én neked? – tudakolta a kalpagos Pally. – Biztosan találunk megoldást!
– Van segítség a bajomra – bólintott a lány. – Olyan főzetet kell készíteni, amelytől a banya telihold idején legalább három napig alszik. Akkor feltöltődnék újra, s lenne annyi erőm, hogy szembe tudnék vele szállni. Hiába van telihold, egy-egy éjszaka nem elég arra, hogy visszaszerezzem a bűverőmet. Ez csupán arra elég, hogy még életben maradjak. Ám, ha egyetlen teliholdas éjszakán a banya bezár, s nem érhet el a hold ereje, akkor nekem végem – mesélt a lány szomorúan.
– Akkor miért nem főzted meg már a bájitalt? – nézett rá értetlenül a sárkány.
– Több oka is van. Nem tudok semmit elkészíteni, mert Varva bába lesi minden mozdulatomat. A legnagyobb baj az, hogy ezen a környéken nem terem a sárga kökörcsin, amely a banyának hosszú álmot, nekem pedig gyógyulást hozhat. Az az egyetlen virág, amelynek főzetétől a boszorka mély álomba merülhetne. Ugyanaz a főzet, ami neki ártalmas, nekem lassú kortyokban fogyasztva, az életet jelentheti – magyarázta a lány.
Pally a fejeit ingatta. Tudta melyik az a növény, s azt is, hogy a Nagy Kékhegy lábánál, az örvénylő-tó partján nő.
Nagy ára van a messzi tájakon növekedő sárga kökörcsinnek, Pallynak repülnie kell, bármennyire is fél kalpagos feje.
– Szívesen megszerezném neked, tudom is, hogy hol terem, de én nem tudok repülni, még sohasem próbáltam – csüggedt el saját szavaitól Pally. Még a szemüveges feje is lekonyult.
– Csak ez a bajod? Ezen te magad tudsz segíteni. Erősítő teát főzz magadnak és próbálj meg repülni – mondta a lány, miközben körbenézte a sárkányt. – Teljesen épnek és erősnek látszanak. Próbáld meg! – biztatta Dorsana.
– Gondolod, hogy megbír, ekkora testtel? – mutatott körbe magán Pally erősen tekergetve mind a két fejét. Dorsana megint mosolygott.
– A sárkányok mind ekkorák. Sőt a többieknek még a sok fejüket is cipelni kell – nevetett a lány.
– No legalább megnevetettelek – sóhajtott elégedetten kalpagos Pally. – Megpróbálom, de ugye, nem fogsz kinevetni, ha lepottyanok?
– Dehogy, dehogy, csak próbáld ki. Menni fog! – biztatta a lány. Fáradt teste izgalommal telt meg, odasétált a sárkányhoz, megsimogatta nagy zöld testét. Pally pedig, annak ellenére, hogy mindkét feje a búbjáig vörös lett, úgy érezte az erő szállta meg. Feltápászkodott, bátortalanul meglebbentette szárnyait. A széles szárnyak kinyíltak, s repülésre ösztökélték a sárkányt. Szemüveges Pally elképedve bámulta saját szárnyait, kalpagos pedig kijelentette:
– Magam sem gondoltam, hogy ekkorák! Lássuk, mit tudnak!
Újra megbillegtette szárnyait, s egy-két erőteljesebb csapás már a levegőbe is emelte. Könnyedén repült, nem is érezte testének súlyosságát. Dorsana elégedettem szemlélte.
– Ügyes vagy! Ugye mondtam, hogy menni fog – dicsérte meg a lány, amikor Pally szépen, lassan leereszkedett mellé.
– Még gyengék, hiszen sohasem használtam őket. Köszönöm, hogy bíztál bennem – simogatta meg a lány ébenfekete haját. – Szeretnék adni neked cserébe valamit. Holnap ugyanitt várlak, hozok neked valamit. Egész nap várni foglak. Most mennem kell, hogy készen legyek a főzettel. Vigyázz magadra! – köszönt el a lánytól, s megszokásból gyalog indult vissza Tavré házában. Aztán szemüveges fejével gondolt egyet, a levegőbe emelkedett, onnan integetett az egyre kisebbedő Dorsanának, aki mosolyogva vette észre a rémületet a kalpagos fej szemében.
A lány még szedett néhány csokor mérgező füvet, aztán visszaindult a bába házához. Tudta, soká maradt el, ezért a banya megbünteti. Jól sejtette. A csúf vénség a kunyhó előtt várta, piszkafával a kezében. Dorsananának nem volt ereje védekezni, a banya meg csak ütötte-verte, amíg a lány össze nem esett a sok ütlegeléstől. A legsötétebb kamrába zárta be, három teljes napra. A kamrán nem volt ablak, nem sütöttek be a csillagok, s a gyógyító holdsugarak sem érhették el a lányt.
Elgondolkodott. Honnan is jutnak eszébe a füvek. Éppen a közelmúltban jelentetett meg egy írást a gyógyító füvekről. Ő is olvasott hasonló könyveket, de csak kevés dolog maradt meg belőle a fejében. Azt nagyon jól tudta, milyen jótékony hatása van a csalánnak, a kamillának, a mezei zsurlónak, a cickafark fűnek, a citromfűnek. „Jé! Egész sokra emlékszem! – örült egy kicsit. – De biztosan nem vagyok normális, hogy hajnalban azon elmélkedek, milyen gyógyfüvekre emlékszem. Miért is nem iszom én kamillát? Legalább hamarabb meggyógyulna a torkom. Vajon van itthon kamilla?” – kimászott az ágyból, a konyhába ment, ahol az egyik szekrényben talált is néhány gyógyfüvet. Kamillát is. Készített egy bögrével magának. Lassú kortyokban fogyasztotta el, s határozottan az volt az érzése, jobban van a torka. E kis közjáték után visszabújt az ágyba és folytatta a mesét.
A sárkányvérrel kevert főzet erőt, életet ad, ha nappal isszák, új testet kaphatnak, ha éjjel is kortyolnak
Pally pedig a réten várta. Egész éjjel Tavré üstje mellett állt, erősítő italt kotyvasztott a lánynak. Kamillából, rózsaolajból, citromfűből, eperfavirágból, macskagyökérből, levendulából főzetet készített, amelybe cseppnyi sárkányvért kevert, hogy a lány ereje kitartson, míg ő visszaér a sárga kökörcsinnel. Ám hiába várta a lányt két nap, két éjjel egyfolytában. Nem jött. Pally sejtette, hogy bajba került. Bánatosan ment vissza Tavréhez.
– Mondd öreg, mitévő legyek! Segítenem kell rajta. El kell mennem Varva bába kunyhójához – mondta Tavrénak könyörögve mindkét feje.
Az öreg tudós óva intette ettől.
– Ne tedd, ha jót akarsz! Átkot szór rád a boszorka, s minden sárkányra, akit meglát. Várd meg a három napot, s ha utána sem kerül elő, akkor már hiába minden. Megkeresheted a házat, repdess felette, de oda ne menj, mert elveszejt! – Tavré tudta mit beszél. Látott már ilyet. A vén boszorkának nem egy sárkány elpusztítása száradt a lelkén.
Pally megfogadta öreg tanítója tanácsát. Szinte egész álló nap a rengeteget pásztázta a levegőből. Egyik feje jobb oldalon, a másik baloldalon fürkészte a vidéket. Gyakran leszállt a mezőre is, hátha éppen akkor ér oda Dorsana. De még a szemüveges feje sem észlelt semmit. Ám a lány a harmadik napon sem jött el.
– Holnap reggel újra kimegyek a mezőre, ha Dorsana nem lesz ott, felgyújtom a vén banya kunyhóját! – mérgelődött Pally, s mérgében két akkora tűzgolyót okádott, amekkorát még Tavré sem látott, pedig látott már egyet s mást életében.
– Ez aztán a sárkány beszéd! – nevetett a tudós férfi. Megveregette a sárkány hátát. – Menj a mezőre, vidd az italt, ha nincs ott a tündérlány, akkor a Föld Ura mentsen meg titeket a bába haragjától – bocsátotta útjára kedvencét.
Sebesen repült a mezőre. Várt egy órát, várt kettőt, már a harmadik óra is letelt, amikor Dorsana vánszorgó alakja jelent meg a rét szélénél. Pally repült felé, s még éppen idejében elkapta az összecsukló lányt. Óvatosan a földre fektette. Dorsana sápadt volt, mint a tökvirág, szeme beesett, szürkévé változott, alig lélegzett, már csak hálni járt belé a lélek.
– Bezárt egy ablaktalan sötét lyukba, egy fénytelen kamarába – motyogta a lány félig öntudatlanul.
– Ne beszélj! – kérte a sárkány szemüveges feje, a másik fejének pedig könnyek potyogtak a szeméből. Elővette az üvegcsét, s a főzetből néhány cseppet a lány szájába engedett. Az erős folyadék csípte-marta Dorsana torkát, de jótékony hatása hamarosan érezhető lett. Pally óránként csepegtetett a lány szájába a folyadékból, egészen addig, míg be nem esteledett. Dorsana talpra állt. Fehér volt az arca, a szeme sem csillogott, ében haja fénytelenül lógott a vállára, viszont képes volt járni és beszélni.
– Vissza kell mennem! Keresni fog, ha megint kések, s jaj nekünk, ha mindkettőnket itt talál! Ó, a kosaram! – nézette körbe a lány. – Nem szedtem füveket! – szeppent meg. Még mielőtt teljesen kétségbe esett volna, Pally letette elé a gyógyfüvekkel teli kosarat. – Köszönöm, Pally! – s köszönetképpen megsimogatta a sárkány hatalmas mancsait. Dorsana visszaindult Varva bába házához.
– Tarts ki! – kiáltott utána Pally. – Minden órában kortyolj egyet a főzetből, csak kérlek, sötétedéstől pirkadatig ne igyál belőle. Sárkányvér van a főzetben, nem akarom, hogy bajod essék – figyelmeztette a sárkány.
– Óvatos leszek – ígérte a lány, azzal eltűnt az erdő sarkánál.
Megvan a bűvös növény, kész a főzet is.
Varva bába életének egén sötét folt éktelenkedik
Pally pedig hazament Tavréhez. Készült a hosszú útra. A kora hajnali nap első sugara már a levegőben találta. Repült a madarakkal, repült a szelek szárnyán. Versenyre kelt a légáramlatokkal. Hét nap és hét éjjel szinte pihenő nélkül a szelte az eget. Átrepült az óriások földjén, a törpék birodalmán, a tündérek országán, az emberek falvai felett. A nyolcadik nap reggelén megpillantotta a Nagy Kékhegyek ködbe vesző ormait. Még három napot és három éjjelt töltött a levegőben. A Nagy Kékhegy lábánál, az Örvénylő-tó partján nőtt a sárga kökörcsin. Pally két napig csak aludt a tó partján. Aztán újabb két napot várt arra, hogy a Nap vékonyka sugarai áthatoljanak a nagy kékségen, s kinyíljon végre a virág. Harmadnap délben derengeni kezdett a kékség, oszlott a köd, a gyenge sugarak utat törtek maguknak. A fény egyre erősödött, a tópart pedig életre kelt. Virágok százai nyitották ki szépséges szirmukat. Pompázatos színorgia borította be a kietlen vidéket.
– Igyekezzünk! – sürgette kalpagos.
– Ne aggódj, elegendő virágot kell szednünk, hogy a főzet jó legyen. Nem jöhetek megint egy égész évig – nyugtatta meg a szemüveges, s okuláréjával a legszebb virágokat kereste.
– Igazad van! Dorsana nem bírna ki egy újabb évet, még a főzeteddel sem – bólogatott a kalpagos.
Pally egy aprócska vászonzsákba szedte a sárga kökörcsin virágait. Meg sem várta, míg a tünemény újra elenyészik a kékségben, azonnal útra kelt. Már számolatlanul repült napokon és éjeken át. Minél hamarabb vissza akart térni a lányhoz.
Aggódott, hogy már csupán emlék lesz a Dorsana, mire hazaér.
A vén tudós örömmel üdvözölte a hazaérkező sárkányt.
– Sikerrel jártál? – kérdezte, amint Pallynak földet ért a lába.
– Tessék, itt vannak a virágok – nyújtotta Tavrénak a vászonzsákocskát. Tavér megnézte a virágokat, amelyek a hosszú utazás ellenére frissek és üdék voltak.
– Gyere, hamar – hívta Pallyt. – A főzet már kész, csak a virág hiányzik belőle. Sötétedés előtt elkészült az ital, amely boszorkának méreg volt, Dorsanának pedig életadó elixír. Megvárták, míg feljön a Hold. Fénye a főzetre vetült, megfűszerezve azt bűvös holderővel.
Másnap Pally a réten várta a lányt. Helyette azonban egy fekete rémség tűnt fel a mező szélén.
- Mást vártál, sárkány? – kérdezte gonoszan. – Dorsana, sajnos, nem jöhetett. Nincs már ereje – kárálta a banya. – Halódik. Sorsa végre beteljesedik. Enyém lesz az ereje, s én erősebb leszek a legerősebb mágusnál – mennydörögte a banya. Sárkányátokra készült, ám ehelyett parázson sült banya lett belőle, mert még mielőtt bármit tehetett volna Pally ellen, a sárkány két óriási tűzgolyót okádott a boszorkára. A bába egyetlen szempillantás alatt hamuvá lett. Ám ez még korántsem volt elég ellene.
Dorsana nem tartotta be Pally intelmeit, szépséges tündérlányból, nagytestű sárkány lesz. Mégis jó, ha a vége jó
Egy időre megállította, így Pallynak volt ideje, ahogy szélsebesen a bába házához repüljön. Nehezen találta meg a kunyhót, leszállni sem tudott, csak miután felperzselte a ház körül az erdőt. Dühében tört-zúzott, mégsem találta Dorsanát. Mérgében lekapta a kunyhó tetejét, s abban az ablaktalan kamrában megtalálta az élettelenül heverő lányt. Gyengéden kiemelte, letette a kunyhó előtti tisztásra. Óvatosan a szájába cseppentett az elixírből, ha már a banyát nem tudta elaltatni vele, legalább Dorsanát keltse életre. Amint a lány szájához emelte az üvegcsét egy széles szárnyú varjú repült neki. Mindenáron ki akarta ütni a sárkány mancsából az üvegcsét. Dorsana lenyelte az első cseppet, a varjú pedig macskává változott. A lányt akarta megmarni, Pally viszont akkorát rúgott belé, hogy a macska nyekkenve ért földet a kunyhó előtt. A második csepp elixírtől nem csupán Dorsana kezdett éledezni, hanem az erdő is egyre világosabb lett. A lány torkán leguruló harmadik csepp főzet okozta a banya kimúlását. A macska újra varjúvá lett, majd egy velőtrázó sikoly kíséretében szertefoszlott a levegőben. Dorsanába lassan visszatért az élet.
– Köszönöm, amit értem tettél! – mondta a sárkánynak.
– Szívesen tettem tündérlány – simogatta meg Pally a lány fényesen csillogó ébenfekete haját. Amint a sárkány mancsa megérintette a lányt, az abban a pillanatban változni kezdett. A légiesen karcsú, szépséges tündérleány helyett, egy bájos, kétfejű sárkánylány állt Pally előtt.
– Hát ez hogyan történhetett? – csodálkozott Pally leesett az álla mind a két fejének.
– Sárkányvér folyik az ereimben, sárkány vagyok magam is. Megszegtem a parancsodat, éjjel is ittam az erőt adó folyadékodból – mondta lány két feje, az egyik piros, a másik rózsaszín koronácskát viselt. – Élek. Elfogadsz-e feleségednek, te kétfejű? – próbált egy lányos pukedlit vágni Pally előtt.
– Ásó, kapa meg a nagyharang – ölelte meg boldogan Pally. – Tündérként is nagyon szerettelek, sárkánylányként pedig te leszel a párom egy életre.
Meseországban az a hír járja, hogy a Sárkányföldet egy kétfejű, s tündérből lett hites párja irányítja. Nincs azóta leányrablás, királyfi-kaszabolás, nem ártanak az embereknek, s nem riogatják mesevilág lakóit sem. A sárkányok azt is megtanulták, hogy nem attól sárkány a sárkány, hogy hét feje van. A kétfejű is lehet okos és bölcs. Azóta is békében élnek, ha meg nem haltak.
„Tündérből sárkány, sárkányból tündér, ásó-kapa és a nagyharang! De szeretem ezeket a történeteket, mindig jó a vége.” – mosolygott Lilly a számítógép fölött. Aztán maga sem vette észre, hogyan is történt, de újra írni kezdett, s mire Madlena megérkezett már újra az igazak álmát aludta. Mesét írt a Tűzvarázslóról.