33. fejezet

2018.05.30 19:21

A szobába érve lehuppant a gépe elé. Két kattintással már át is küldte a meséket Steve-nek. Aztán nekilátott a napi munkájának. Átnézte a maileket. Talált egy anyagot. Baltasar néven írták alá. Nem az ő rovatába tartozott, a szerkesztőségi mappából küldték át hozzá. Belenézett. Adam Bartlett anyagai voltak, az elvonókúra borzalmairól szóltak. Ezt is továbbította Steve-nek. „Szerintem ez neked szól. Bartlett anyaga, az elvonóról. Nem is tudtam, hogy újra itthon van. Akkor már nem iszik?” L.

„De, iszik. Itthon van, de azért mert otthagyta az egészet. Nem volt türelme kivárni a sikert. Tegnap láttam a téren. Az anyagait azért közlöm, mert jók, a végeredményt meg úgyis mindenki kitalálja” S. – jött a válasz.

„Na, ebből sem lesz akkor prédikációs pap” – gondolta Lilly. Nem is foglalkozott tovább a témával, belemélyedt a legújabb őrületbe, a lúgosításról szóló anyagba. Nem is vette észre az idő múlását, csak akkor döbbent rá, hogy már elmúlt dél, amikor Steve ott toporgott a szobája előtt. 

– Éhes vagyok! – szólt be az asszonyhoz. – Lefogyok és Lola nem fog szeretni – nyafogott Steve.

– Jaj, neeee! – Kapta fel a táskáját Lilly. – Szerintem teljesen mindegy mit csinálsz, Lola akkor is odáig van érted és vissza.

– Én is érte.

 

– Jut eszembe! Hol van? Nem láttam pár napja.

– Hazament az édesanyjához pár napja, hétfőn, pénteken jön haza. Beteg lett a mamája, elkapta a vírust, amit téged kétszer is kiütött, rá kellett néznie, mert a bátyja nincs itthon. De mindennap többször is beszélünk telefonon. Javul az állapota a mamának. Lola onnan is dolgozik.

– Tudom, láttam az anyagát, csak őt magát nem láttam még a héten. Hová megyünk?

– Corner’s – mondta magától értetődően Steve. – Ott még beszélgetni is lehet.

Az utcára érve Lilly meglepődött. Kellemes tavaszi meleg volt kint. Lengedezett egy kis szellő, de alig lehetett érezni.

– Éppen mondtam a lányomnak és Monica barátnőmnek a múlt héten, hogy annyit voltam göthös, hogy észre sem vettem, hogy közben kitavaszodott.

– Ezt az időszakot tényleg jól kifogtad. Hagytad magad lepusztulni – rótta Steve. 

– Tudom, tudom – bólogatott az asszony.

– Viszont, amit csináltál az kiváló. Jól szórakoztam a meséken. Mindet elolvastam, mert nem tudtam abbahagyni. Honnan veszed ezeket az ötleteket? Lara rajzaival kiváló mesekönyv lesz belőle, amolyan régimódi. S nekem már van is ötletem, hogy hogyan lenne nagyon szép. Kicsit költségesebb, de szerintem megéri. Vevő vagyok rá, mint kiadó – Steve nem ömlengett, tényeket közölt, ahogyan szokott. Ám ezek a tények jóleső érzésként járták át Lillynek minden porcikáját.

– Köszönöm. Milyen ötleted van? – az asszony kíváncsi volt, mert neki még ezzel kapcsolatban semmilyen ötlete nem támadt.

– Amolyan varázskönyv formátum. Igazi, régies mesekönyv, sárgás papíron, vaskos kötésben, elegánsan, szépen…

– És persze, ettől aztán jó drágán is – nevetett Lilly.

– Csakis! – ölelte át Steve az asszony vállát. – Azért alaposan megleptél. Tudom, hogy jól írsz, de sosem gondoltam, hogy meseírásra adod a fejed. Írjál, kell még vagy két mese a kötethez, elég hosszúak a mesék, az illusztrációkkal pedig tovább nő a terjedelem. Lara rajzolja meg, aztán közösen megszerkesztjük. Már alig várom! – lelkesedett a férfi. – Jut eszembe! Karácsonyra jó lenne kiadni. Addig még van uszkve négy -öt hónapod. Szerkesztés, tördelés, nyomdai munkák, november végén ki kell jönnie a nyomdából a kész könyvnek. Ez öt mese eddig. Meglátjuk…

– A meséket egy éjszaka, maximum kettő alatt megírom. Aztán még csiszolgatom egy kicsit, de egy hét alatt teljesen készen van egy. Larának kicsit több idő kell – Lilly közben számolt. – Megpróbálhatjuk, de előbb beszélnem kell a lányommal.

– Ok. Azt mondtad, hogy már készített illusztrációkat.

– Igen, néhány meséhez vannak kész rajzok, de nem tudom, hogy azok elegendőek-e vagy sem.

– Megnézem azokat is, aztán megbeszéljük.

Közben megérkeztek az étteremhez. Alig voltak. Ellenben a teret nem figyelték, mert éppen nagy beszélgetésbe melegedtek. A tér tele volt emberekkel, sokan ott fogyasztották el az ebédre hozott szendvicsüket. A jó idő kicsalogatott mindenkit az aktahalmazok mellől.

 

Adam Bartlett is a téren üldögélt az egyik padon. Kicsit hosszúra nőtt haját minduntalan a szemébe fújta a tavaszi szellő. A férfi farmert viselt, inget, piros pulóverét lazán a vállára dobta. Mellette egy félig megevett szendvics, egy üveg ásványvíz és az ölében a laptop. Írt. Ám nem holmi újságcikket, egészen mást. Önéletrajzot, motivációs levelet, ilyesmiket. Állásokat pályázott meg, rájött, hogy a tengő-lengő életmódból bizony a napi betevő wiskey-re sem telik. És akkor még a rezsiről nem is beszéltünk. Bár az igazság az, hogy ez Adam Bartlettet nem igazán érdekelte. Ajánlottak neki egy szerkesztői állást, ám ehhez a fővárosba kellett költöznie. Nem bánta, ki akart szakadni ebből a közegből, ahol annyi megaláztatás, méltatlanság, alaptalan vád, piszkálódás érte. Valljuk be, azért mindezek érdekében ő maga is elég sokat tett.

Ivott. Az elvonókúra nem volt sikeres, bár koránt sem ivott annyit, mint korábban. Nem bírta a klinikát. Túl sok és túl merev szabályok szerint kellett élnie a mindennapjait. Régen elszokott már a szabályoktól, a maga alkotta korlátokat sem tudta betartani, a mások által hozottakat pláne. Így aztán kemény három hónap után, s kevéssel a cél előtt, feladta.

Adam április közepén megkapta az állást, és egy héten belül el is költözött. Senki sem vette észre, hogy elment.

 

Lilly még aznap este megbeszélte a munkákat Larával. A lány bevállalta a feszített munkatempót. Munka után leült a rajzasztalához, és sorra papírra vetette anyja látomásait. Élvezték a munkát, anya és lánya is. Lilly újabb meséket írt, egyre jobbakat, furmányosakat, szépeket, szívet-lelket melengetőket. Összegyűlt egy kötetre való, tizenkét mese, alig egy hónap alatt. Lara pedig csak rajzolt és rajzolt. Paul elég gyakran megjegyezte, hogy rá már nem is marad ideje a lánynak. Egyszer az epés megjegyzésekből még Lilly is kapott, nem vette a szívére.

– Ne aggódj, hamarosan visszakapod a lányom. Már csak egy mese van, aztán a válogatás kezdődik. Az már szerkesztői munka, nem feltétlenül kell Larának végig ott lennie – próbálta nyugtatni.

Mintha Paul érezte volna, hogy nem annyira igaz az, amivel őt Lilly ámítani próbálja. Ismerte a lányt, tudta, hogy úgysem hagyná, hogy az édesanyja egyedül csinálja végig.

– Majd meglátjuk! – mosolygott kétkedve az orra alatt.

Igaza lett.

A tavasz munkával telt. Lilly írt, Lara rajzolt, Paul pedig vagy a tévét bámulta, vagy focizni ment a haverokkal. Néha már horgászni is el tudták csalni, pedig utálta az effajta tevékenységet: „tömény és haszontalan semmittevésnek tartotta”. Ám túl sok választása nem volt. Akadt még egy ugyan, ha végképp nem tudta elfoglalni magát, főzhetett vacsorát a két nőnek.

Május végére elkészültek a mesék, és nagyjából a rajzok is készen voltak. Lara a jelenetek kidolgozására szánt több időt, a figurák megrajzolása sokkal könnyebben ment, hiszen Lillynek szinte naponta voltak látomása, szinte naponta ismert meg újabb és újabb szereplőket. Szerencsére, mindig csak otthon történek vele ilyen esetek.

Egyik este éppen a teraszon üldögélt. A laptopot a kisasztalra tette, dolgozni akart, de belefeledkezett az alatta elterülő tér nyüzsgésébe, kora nyáresti zsongásába. Nézte az embereket, hallgatta a zsivajon átszűrődő szófoszlányokat, mondat töredékeket. Érteni nem értette, mit beszélnek az emberek, de az arcukon, a viselkedésükön, gesztusaikon látni lehetett az örömöt vagy a szomorúságot. Már jó ideje figyelte a tömeget, közben a nap lassan lebukott, félhomály borította a teret. Ebben a félhomályban egyszer csak különös fény lebbent a szökőkút körül. „Vajon csak én láttam – morfondírozott Lilly. – Biztosan, mert senki sem mozdul…” Ahogyan ezt kigondolta, újra lebbent a sejtelmes, opálos fehér fénycsóva. Pár pillanatig elidőzött, aztán újra szertefoszlott. Lilly erősen figyelt. Látni akarta újra. Ám míg ő a teret kémlelte, addig a sejtelmes fényt okozó valami körötte libegett. Akkor kapta fel a fejét, amikor közvetlenül saját maga mellett látta felvillanni a fényt. „Nahát!” – kiáltott fel meglepetésében. A pöttöm lény éppen a keze feje fölött libegett. „Egy tündérlány!” – Lilly kitartotta a tenyerét, a lány mintha ráröppent volna, de az asszony semmit sem érzett. Mintha ott sem lett volna. A tündérlány leheletnyi finomságú, puha fénycsóvát küldött az asszony felé. Lilly már nem csak látta a furcsa fényt, hanem érezte is a puhaságot, a lágyságot, amit a fény hozott. „Nekem?” – kérdezte meghatódottan. A tündérlány válaszképpen ragyogó mosolyt küldött felé, felemelte a kezét s csillagokból glóriát hintett az asszony feje köré. Lillynek könnyek gyűltek a szemébe. A ködfátyolon át alig látta, hogy a tündérke belefújt a sípjába, s egy szemvillanás alatt mesefigurák sokasága lepte el a balkont. Lilly azt sem tudta merre nézzen. Ott tolongtak körülötte, s az volt az érzése, hogy mindegyik mutatni akar valamit. A táltos repült a szelek szárnyán, a banya mérget főzött az üstben, a jótündér elvett életeket adott vissza, a varázsló hol könyvet, hol kincset teremtett, a sárkány tüzet fújt, a királyfi hadakozott. Aztán. mint egy vidám csapat, abbahagytak mindent és Lilly körbefogva vidám táncba kezdtek. Lilly füle nem hallotta az éneket, de a lágy dallamot érzékelte minden porcikájával. Belefeledkezett a táncba, a hol vidám, hol melankólikus dallamokba. Közben besötétedett. Az erkélyen már csak Lilly laptopjának kijelzője világított. Az asszony óvatosan körbepillantott. Vajon látta valaki? Vagy most éppen mindenki őt bámulja a téren? Nem, semmi ilyesmi nem történt. Senki sem látta mi zajlott az emeleti ház erkélyén. Nem is láthattak mást, csak egy vidám mosolyú nőt, aki valami rózsaszín ködfátyolon át bámulja a téren sétáló, kószáló embereket.

Aznap éjjel Lilly újabb mesét írt. Hajnal lett mire befejezte, úgy dőlt be az ágyába, mint egy zsák. De megjegyzett minden apró részletet a tündérlány ruhájából