34. fejezet

2018.06.15 06:50

 

– Szia, szívem – köszönt a lányának délelőtt a telefonba. – Éjjel megint dolgoztam. Átküldtem mailen. Részletes leírást adtam a tündérlányhoz.

– Oké, anya. Akkor ez megint azt jelenti, hogy alig aludtál valamit? – Lara nem szerette, hogy az anyja keveset alszik. Mindig attól félt, hogy újra kimerül a szervezete és kezdhetik elölről a téli tortúrákat. Két betegség egymás után, kinek hiányzik megint!

– Tény, hogy hajnalban feküdtem le, sőt már virradt, de most aludtam vagy hat órát. Tudom, nem sok, de nem aggódj miattam. Már bent vagyok a szerkesztőségben, itt is akad tennivalóm bőven – Lilly tisztában volt vele, mit gondol Lara, s a lelke mélyén igazat is adott neki, de a meseírási szokásain nem tudott változtatni. Nem is akart. Jól érezte magát így.

Érdekes módon azonban azon az éjszakán nem aludt valami jól. Sokat felébredt, s közben rossz érzések gyötörték. Úgy döntött a szerkesztőségi munka megvárja, kimegy a temetőbe.

Melegen sütött a nap, pedig még alig volt délelőtt tíz. Lilly egy kis szalmakalapot nyomott a fejébe, az mindig a kocsiban volt. Lassan bandukolt a sírkertben. Kicsit morbidnak tűnt, hogy a tavasz szépségén járt az esze, de hát a temetőben most nyíltak a tavaszi virágok, illat és színkavalkád borította holtak nyughelyét. A sírkert nyugalmát csak a csivitelő madarak hangja, a dongók zümmögése zavarta meg. Lilly egy pillanatra azt érezte, otthon van. Aztán megrázta magát. Egy temetőben mégsem lehet otthon! Rájött, mi hiányzik a szerettein kívül: a kert. A régi házban mindez megvolt, nem kellett sem az erdőbe, sem a temetőbe menni, hogy madárdalt hallhasson. A sírhoz ért. A fekete gránit, rajta a bronz betűk, s hátul a kaspóban egy pirosan pompázó verbéna. Lilly nagyon szerette ezt a virágot. Egynyári növény volt, s a legapróbb palántából is a cserépből szinte kiboruló, virágzó bokorrá lett. A lakása erkélyén is volt néhány ebből a növényből: fehér, piros, lila és rózsaszín. Megállt a fejfánál. Elmormogott egy imát, amelyet maga fogalmazott. Mindig a saját gondolatait foglalta az imákba, nem kölcsönzött egyik egyház imáinak tárházából sem. Azt gondolta, hogy az, akire tartozik, úgyis tudja, hogy neki szól. Elmormolta az imát, a vázába tette a fehér rózsákat, amit hozott. Még álldogált egy pár percig. Megnyugodott.

Éppen elindult, amikor szembetalálkozott Burt egyik kollégájával, Tony Müllerrel.

– Tony! – kiáltott fel meglepetten. – Mit keresel te itt?

– Azt hiszem azt, amit te: megnyugvást – felelt a férfi. Közelebb lépett, arcon csókolta Lillyt, s helyet keresett a csokornak, amit a kezében szorongatott.

– Fehér? – Lilly újra meglepődött.

– Burt a fehér virágokat szerette… – mondta csendesen a férfi. Beletette a csokrot a másik mellé a vázába. – Kár, hogy csak egy váza van – fordult az asszonyhoz.

– Én akartam így. Van kaspó és mécsestartó. Műanyagokat sem akartam a síron. Egyszerű legyen, ne hivalkodó. Ez volt a cél – nem magyarázkodott, csak mondta.

– Tudom, hogy banális kérdés és közhely, de hogy vagy? – a férfi a vászonnadrágja zsebébe süllyesztette a kezét.

– Néha magam sem tudom. Néha jól, néha nagyon rosszul. Hullámzik. Mindig van valami, ami még kiváltja a depressziós állapotokat. Mostanában már hamarabb túl vagyok rajtuk. Tudod, telik az idő. Ha megnyugvásra van szükségem, akkor kijövök ide.

– Fura, hogy eddig elkerültük egymást. Ide én is gyakrabban kijövök, mint amennyiszer a szüleim sírjához kimegyek. Sokat jelentett nekem Burt barátsága, s a mai napig nagyon hiányzik. Néha megakadok a munkában, akkor kijövök ide. Ha fehér virágokkal látnak a kollégáim, tudják, hogy hová megyek.

– Miért nem futottunk össze eddig? Én gyakran kijövök…

– Magamhoz képest én is, legalább kéthavonta egyszer. Télen voltam kevesebbet. Néha elüldögélek itt a padon. Olyan, mintha megoszthatnám vele, amit gondolok… Biztosan bolondnak tartasz, de én egy ilyen érzelgős fickó vagyok.

– Nem gondolok semmi ilyesmit, csak szokatlan ez egy férfitól. Ti, pasik, mind olyan erősnek, olyan rettenthetetlennek látszotok… – jegyezte meg Lilly.

– Akkor úgy tűnik, én vagyok a kivétel. A macsós külső érzelgős lelket takar – mosolygott Tony.

– Magadra hagylak – indult Lilly. Úgy gondolta, talán a férfi még maradna.

– Veled megyek. Meghívhatlak egy kávéra, ebédre valamikor a napokban? – kérdezte a férfi.

– Köszönöm, elfogadom, mikor?

– Mikor érsz rá? – kérdezett vissza Tony.

– Ez így nem jó kérdés, mert azt válaszolom rá, hogy nagyon sok az elfoglaltságom. Gyakorlatilag soha nem érek rá, de mindenre szakítok időt – mosolygott az asszony is.

– Akkor holnap délben, 12-kor a Coner’s-ben?

– Rendben. Akkor holnap. Viszlát, Tony – Lilly elindult az autója felé, Tony kissé lemaradva ballagott utána.

Lilly épp csak beült a kicsijába, megszólalt a mobilja.

– Hol vagy kedveském? – Steve volt az, s szokása szerint eszébe sem jutott köszönni. Valahogy a telefonáláskor azt mindig elfelejtette.

– A temetőben, Steve. Megyek már! – Lilly hangja csöndes volt, így Steve is visszafogta viccelődős kedvét.

– Maradj, ha szeretnél. Nem sürgős, csak nem láttalak. Nem vagy jól? – aggodalom csengett a szavaiban.

– Jól vagyok, de úgy éreztem ki kell jönnöm. Nem aludtam valami jól. Gondoltam, ez megnyugtat. Nem is hinnéd kivel találkoztam! – várt egy kicsit aztán kibökte – Tony Müllerrel, Burt egyik régi kollégájával. Ott volt a temetőben a sírnál, virágot hozott.

– Ezen te mit csodálkozol? Tony és Burt nagyon jól kijöttek egymással…

– Tudom, csak valahogy vele sosem találkoztunk olyan sokat, mint más barátaival…– Lilly úgy érezte, a férfi csak felnagyítja a Burt és közte lévő barátságot.

– Tudod, vannak a családi barátok és vannak az igazi barátok. Tony ilyen volt Burtnek. Nem az volt a cél, hogy veletek és az ő családjával együtt jöjjetek össze, hanem a férfiak barátsága volt fontos. A közösen megivott sörök, a közösen megbámult lányok, az apró titkok, úgy, mint nálatok. nőknél. Csak mi, pasik ezt nem verjük olyan nagy dobra…

– Hogy te miket mondasz! – az asszony érezte, hogy igaza lehet Stevenek.

– Na, gyere be és megbeszéljük. Csak azért a sebességre vigyázz!

– Itt nem lehet száguldozni, ne aggódj! – nyugtatta Lilly. – Még beszaladok a szüleimhez. Egy óra múlva bent vagyok.

Lilly otthon mindent rendben talált. Az édesanyja kertészkedett, az apja pedig folyton ott lábatlankodott, ahol nem kellene. Ennek aztán a mama hangot is adott. Lilly tudta, hogy otthon így „születnek” a perpatvarok. Ivott egy teát, s miután látta, hogy mindketten jól vannak még a „vihar” előtt el is köszönt.

Dél is elmúlt mire beért a szerkesztőségbe. Egyenesen Steve szobájába ment.

– Na, milyen a fickó? – fordult felé Steve a számítógépétől.

– Hogy-hogy milyen a fickó? – huppant le Lilly az egyetlen szabad székre.

– Te nő! Tony Müller nem rossz pasas! Jóvágású, jóképű, tehetős! Mi kell egyéb manapság?

– Először is nem vagyok csitri, akinek ezek a dolgok számítanak. Én is csinos, szép arcú és tehetős nő vagyok, szóval erre nem bukom, és persze a nős pasikra sem. Tony Müller pedig nagyon nős – vágott vissza a nő.

– Nem, nem, kicsim. Lemaradtál Tony Müllert illetően. Elvált, még tavaly. A felesége elhagyta egy másik pasi miatt, és vitte a lányait is. Elköltöztek a csatornán túlra, a ködös Albionba. A nő ott kapott állást, a pasinak meg nem volt nehéz munkát találnia, különösen úgy, hogy sebész – ontotta Steve az információkat.

– Erről tényleg lemaradtam – vallotta be az asszony.

–  A fickó azóta csak az építészetnek él. Nem randizott senkivel, még egy árva modellel sem, nem keringenek róla pletykák, szóval semmi érdemleges…

– Akkor én vagyok az első nő, akit elhívott valahová. Holnap vele ebédelek.

– Hoppá! Igen, akkor te! Aztán csak semmi randevúzgatás! – fenyegette meg játékosan a férfi.

– Nagy kislány vagyok már, tudok vigyázni magamra! – nevetett az asszony.

Ezek után végre a munkára is sort kerítettek. Megbeszélték a következő szám tartalmát. Lilly kapott két újabb Balthasar írást, viszont magyarázatot csak annyit, hogy ez a két utolsó írás, amit ettől a szerzőtől megjelentetnek.

• Elköltözik?
• Igen. Állást kapott a fővárosban. Talán jobb is neki így.

Nevet nem mondtak. Mindketten jól tudták, kiről van szó.

Lilly a délutánt a szobájában töltötte. Nem egyedül, mert a kollégái folyton egymásnak adták a kilincset. Végül is Lilly öt órakor állt fel, inkább hazamegy, mert ebben a bolondok házában nem tud dolgozni. Otthon sem tudott maradni. Gondolta, sétál egyet a téren. El is indult, ám közben megcsörrent a telefonja. Lara volt az.

– Anyaaaaa! Muszáj velem jönnöd shoppingolni! Találtam egy cuki kis ruhát, neked is látnod kell!

– Most, Lara? Tudod te hány óra van? Mindjárt zárnak az üzletek!

– Dehogy, a bevásárlóközpontban van a bolt. Ott láttam ma délben. Gyere el velem. Paul nem akar! Azt mondta a vásárlás nem neki való – Lara nevetett. – Nem is bánom, mert, ha meglátja ruha árát talán még szívrohamot is kap.

– Nem bánom! Megyek! – egyezett bele az asszony.

Lara igyekezett, pár percen belül ott is volt, nehogy az anyja meggondolja magát. A délután egészen kellemesen telt. Még Lilly is vásárolt magának néhány darabot, pedig nem szerette az ilyen zajos bevásárlóközpontokat. A kisebb boltokat, butikokat jobban kedvelte. Ott a ruhapróba sem rohanás volt, hanem egy kellemes epizód a délutánban. Az ilyen helyeken viszont az eladók legtöbbször csak tessék-lássék foglalkoztak a vevővel. Larát cseppet sem zavarta. Célirányosan ment oda, ahol látta a holmit, amit kinézett magának. Persze, aztán elcsábult. Egymás után néztek be az üzletekbe, hátha találnak valami szépet. Lilly a kényelmes, puha anyagú holmikat szerette, Lara viszont jól érezte magát a merevebb darabokban is. A lényeg az, hogy ruhán soha nem vitatkoztak össze, egészen más volt az ízlésük. Lilly talált megának egy finomam szőtt vászon anyagú nadrágot, egy hasonló anyagból készült tunikát, és egy elöl nyitott cipőcskét is. Az ilyen kis közepes sarkú cipőket Lara nevezte el cipőcskének, egyetlen egyet sem tudott soha felhúzni az anyja lábbelijei közül. Larának szélesebb volt a lábfeje, a Lillyé viszont keskenyebb, hosszúkásabb. A méretük sem egyezett, a lány nagyobb cipőket hordott.

– Nem is gondoltam, hogy ezt élvezni fogom – Lilly kissé fáradtan ült le a sétáló utca kis cukrászdájának teraszán. – Szép dolgokat találtunk.

– Még csak olcsóbbak sem voltak, mint a te butikodban – Lara a táskákat nézegette, mert abból sosincs elég és éppen megfelelő. Ahhoz képest, hogy csupán egy barna rakott vászonruhát akart megvenni, két nadrággal, egy ruhával, két felsővel, s pár darab fehérneművel lett gazdagabb a ruhatára.

– Fagyit szeretnék, aztán hazamenni – sóhajtott az asszony.

– Inkább gyere hozzánk. Paul főzött vacsorát és szívesen látunk. Most beszéltem vele, azt mondta cipeljelek el hozzánk is.

Így aztán Lillynak egyelőre le kellett mondani a pihenésről, mert a vőjelölt vacsoráját mégsem hagyhatta ki.

Kellemes este volt. Vacsora után beszélgettek egy kicsit a világ dolgairól, Lilly meséiről, Lara rajzairól és persze Paul kiváló vacsorájáról. Tíz óra után Lilly úgy gondolta, jobb, ha lassan elindul hazafelé. Hiába ajánlották, hogy hazaviszik, inkább sétálni akart.

– Szép, kora nyári este van. Jót tesz nekem egy séta a mai nap után – köszönt el.