36. fejezet

2018.07.07 06:38

Késő délután lett mire visszament a szerkesztőségbe. Beült egy kicsit Stevehez, elmesélte az ebéd részleteit és válaszolgatott Steve kérdéseire.

– Lesz belőle valami? – szegezte az asszonynak a kérdést.

– Te aztán nem vagy szívbajos! – csattant fel a nő. – Miket nem kérdezel tőlem!

– Szóval, ha ennyire felkapod a vizet egy ártatlan kérdésen, akkor megfordult a fejedben, hogy akár lehetne is belőle valami…– látva az asszony arcát, Steve tudta, hogy igaza van.

– Te is tudod, hogy Tony mennyire jóvágású fickó. Kinek ne jutna eszébe valami vele kapcsolatban. Naná, hogy átvillant az agyamon, lassan két éve, hogy nem történt semmi velem, már úgy fizikálisan. Talán éppen ideje lenne.

– Nem is mondta senki, hogy önmegtartóztató életet élj. A saját szabályaidat te alkottad meg – mondta a férfi.

– Igen tudom, mint ahogyan azt is, hogy a saját szabályaimat csakis én rúghatom fel. Érik bennem a gondolat.

– Akkor hajrá! Mikor találkozol vele?

– Szombaton délután. Értem jön és megmutatja a házát, amit magának épített – Lilly néha kételkedett benne, hogy helyesen tette-e, hogy beleegyezett abba a látogatásba. Mindez látszott az arcán.

– Jól döntöttél, ne legyenek kétségeid. Ismeritek egymást elég régóta, és lehet, hogy ebből még valami jó sülhet ki. Ne hagyd elmenni a lehetőséget magad mellett!

– Bagoly mondja…! – Lilly arra utalt, hogy bizony Steve is majdnem hagyta elmenni Lorát.

– Tudom, igazad van, de olyan jó másnak, kéretlenül tanácsot adni – nevetett a férfi.

– Majd meglátjuk! Én nem tervezek előre semmit. Hagyom, hogy történjenek velem a dolgok. Erre már ezer éve nem volt példa – Lilly lassan összeszedte magát, elköszönt Steve-től és hazaballagott.

Még mindig nagyon meleg volt. A nő örült, hogy végre a saját lakásában van, és egy kicsit elengedheti magát. Főzött egy kávét, lerogyott a kanapéra és csak úgy üldögélni akart egy kicsit. Hiába itta meg a kávét, elnyomta az álom. Nagyon régóta nem aludt már el saját kanapéján, s nagyon régóta nem ragadták magával a múlt képei.

Álmában Burttel sétált Párizsban, a Szajna parton, kávéztak egy aprócska kávéház teraszán, bámulták a franciák nyüzsgő életét, hétköznapi eleganciáját. Aztán hirtelen Velencében találta magát egy vaporetton kapaszkodva, éppen a belváros felé haladva. A Rialtónál szálltak ki a vízibuszból, gyalog vágtak neki a városnak. Szűk sikátorok, egymást követő kisboltok, árusok sokasága és tömeg, tömeg mindenhol. A követező képben már a piacon találta magát. Élvezettel mustrálta a velencei piac sokszínűségét, olykor találgatva, mit is látnak, mert akadtak olyan gyümölcsök, zöldségek, amelyeket akkoriban még nem is látott. Újabb képben London utcáit rótták. Esett az eső, de nem bánták. Burt mindenképpen élvezni akarta az angol éghajlatot. Moszkvában csikorgott a hó talpuk alatt. Lilly megfogadta, hogy soha többé nem utazik Moszkvába télen, és hogy Burtnek legalább még egyszer meg kell születnie, hogy oda elmenjen vele. Vajon leszületett már újra? – villant a kérdés az agyának mélyén. Nem találta a választ, de remélte, igen, remélte Burt újra megtalálta élete értelmét. Aztán Tony arca kúszott a szeme elé. Nem értette, mit keres itt ez a férfi. Látta őket beszélgetni egy üveg ital társaságában egy kocsma teraszán. Akkoriban kíváncsi volt, miről is dumálhatnak. Újabb kép villant be: Tonyval egy terepjáróban ült és ismerős hegyek között suhantak a tájat bámulva, nevetgélve, beszélgetve….  

Olyan hangosan csörgött a telefon, hogy azt már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Lilly feleszmélt, ám mielőtt felállt volna egy pillanatig elidőzött: vajon álmodta a dolgokat, vagy képzelte. Aztán, amint a kezébe vette a hangosan ricsajgó telefont, rájött, hogy álom volt. Csaknem két órát aludt.

Tony kereste.

– Bocsáss meg, elaludtam. A telefon csörgésére ébredtem fel – szólt bele az asszony, felismerve a férfi hangját.

– Csak meg akartam köszönni a mai beszélgetést. Sokat jelentett nekem – mondta férfi. Hamar elköszönt, nem akart semmit, csak a nő hangját hallani.

 

Tony Müller – az asszony elgondolkozott az estén, aztán a férfin. Olyan sok dolog került szóba, de vajon milyen az igazi Tony Müller. Vajon lesz alkalma megismerni az igazi Tonyt? Igazán azzal sem volt tisztában, hogy akarja-e. Végül is csaknem két év telt el azóta a fájdalmas éjszaka óta. Nem lehet mindig egyedül – győzködte magát, bár egyelőre még úgy érezte, hiába. Vajon mit gondolnak az én kis mesebeli lényeim? – felállt a kanapéról, körbenézett a szobában, nem érzett semmit. Pillanatra pánikot érzett. Elmentek? Nem, dehogy, megnyugodott, mert hirtelen ismerő érzés fogta el. Nem volt egyedül. És valóban nem. Táltosok lepték el a szobát. Mindegyik hátán egy-egy lovag ült büszkén és délcegen. Mintha csak arra akartak volna választ kapni, hogy vajon az ő lovagja, van-e ilyen délceg és erős, és állhatatos, mint ők. Lilly elmosolyodott, megértette a célzást. „Valóban nincs olyan a pasi, mint ti. Ő nem lovag, csak építész. Hogy érti-e a ti világotokat, az én világomat, az bizonyára kiderül majd – mivel az apró lények heves vágtába kezdtek körötte Lilly nevetve nézte őket. Ezt nem értette. Aztán tündérlányok tűntek fel, árvalányhajat szórtak szerte-szét, amelyek fényesen csillogva lebegtek a fényben. A lovagok jöttek, elkapták, összeszedték, aztán elvágtattak. Lilly már hangosan nevetett, hiszen valóságos viadalt látott maga körül. Mindezt aprócska meselények előadásában. – Szóval tegyem próbára én is! És mi van, ha elbukik? Csak azt ne mondjátok, hogy akkor le kell fejeznem – ahogyan ezt kimondta megjelent a tündérfejedelem, aki kiutasította az ügyetlen lovagot. – Értem, szóval száműznöm kell, ha nem felel meg – nevetett Lilly, ez mégis csak jobb megoldás, mint a lefejezés, mindenképpen humánusabb.

A figurák, amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen tűntek el. Lilly pedig ott maradt a kétségeivel Tony Müller és saját épelméjűségén merengve. „Ezt nem hiszem el! Mesefigurákkal beszélem meg a magánéltemet!” – két kézzel fogta meg a fejét, biztos akart lenni benne, hogy a helyén van. A helyén volt. De hogy belül mi kavargott benne, arra nem tudta a választ.

Aznap este semmit sem írt. Leült ugyan a gépe mellé, de egyre csak Tony képe furakodott az agyába, képtelen volt mesét írni. Bármi mást is képtelen lett volna csinálni, így egy idő után feladta a próbálkozást, óvatosan lecsukta a gép tetejét és átment a nappaliba, letelepedett a tévé elé, s amíg csak talált a tévében helyszínelőket, addig azt nézte. Jöttek egymás után: Miami helyszínelők, majd jöttek a New York-iak, kettesével vetítették a részeket. Éjfél tájékán döntött úgy, hogy kivételesen lefekszik viszonylag emberi időben és hátha még aludni is tud. Újra csak Tony Müller körül jártak a gondolatai. Elaludt, de a férfi ott volt az álmában, vele volt mindenütt, amerre csak járt.

Reggel korán ébredt. Még fél hat sem volt, de a nap sugarai már kibújtak a horizonton, s igencsak meleg nyári napot ígértek. Kávét főzött, kiballagott az erkélyre. Csendes volt a város. Néhány korán kelő vágott át a téren munkába igyekezve. Lilly nézte őket. Őt nem látta senki, mert reggel korán az emberek nem bámészkodnak, különösen felfelé nem, így Lilly nyugodtan nézelődhetett. Leült a kedvenc székébe, lassan kortyolgatta a kávét, s közben Tony Müller járt az eszében. Már megint, vagy még mindig… „Mit akarok én ettől a férfitől? Akarok valamit? Jóképű, sármos, kedves, de igazán nem ismerem. Kellemes beszélgetőtárs, mindenről lehet vele beszélgetni.” – sorra vette, miért is jó vele lenni.  Eldöntötte, hogy Larával is megbeszéli a férfival kapcsolatos gondolatait.

Reggelit készített magának, komótosan elkészült, s reggel nyolckor már az irodájában ült.

– Na, mizújs? – lépett be a szobájába Steve.

– Nem vagy te egy kicsit nagyon kíváncsi? – szólalt meg Lilly, a mosoly ott bujkált a szűja szegletében.

– Rosszat szóltam? Csak azt akartam tudni, hogy vagy…– mentegetőzött Steve, közben a mindent tudók vigyorával bámulta Lillyt. Naná, hogy kíváncsi volt, azt is tudni szerette volna, mi jár Lilly fejében.

– Látom. Szóval tudni akarod mi történt? Röviden: ebédeltünk, beszélgettünk, kávéztunk, aztán elaludtam a nappalim kanapéján, egyedül, és az éjszakát is egyedül töltöttem…

– Jézusom! Azért jól vagy? – Steve nem akart hinni a fülének. – Ott vagy egy jó pasival, már bocs, hogy ilyet mondok, és nem történik semmi.

– Miért? Szerinted azonnal fel kellett volna vinnem a lakásomba és ágyba kellett volna vele dőlnöm? – Lilly maga sem hitte, hogy Steve ezt gondolja.

– Azt hiszem, igen. Jót tett volna neked. Mindenhogyan.

– Steve! Mit akarsz ezzel mondani? Kibírhatatlan vagyok? – pattant fel Lilly színésznős műfelháborodással.

– Nem, dehogy, ne érts félre!.... Csak olyan jó lenne már a régi Lilly.

– Steve, meg kell szoknod az újat, a régi már nem kerül elő soha! Elveszett – Lilly lehajtotta a fejét, de Steve így is tudta, hogy könnyek borították el a szemét.

– A másik vidám volt, életerős, vágyakozó és kitartó, sosem láttam mélabúsnak, tétovázónak és betegnek sem… Nem akarlak megbántani, tudod, hogy nagyon szeretlek, de engedd el végre azokat, akiknek el kellett menni. Éld az életed, legyél te, te! Ez még nem te vagy, bármennyire is akarod. Hiányzik belőled valami, amit nem tudok meghatározni, de az volt benned az igazi Lilly – Steve nagyon rég készült elmondani ezeket a mondatokat, valahogy sosem vitte rá a lélek. Most megtette. – Szeretünk Lilly. Adj még egy esélyt magadnak! – mondta, azzal csendesen kiment az asszony szobájából.