4. fejezet

2018.01.05 10:31

Aznap is esett a hó. Hatalmas, lassú pelyhekben, tiszteletet adva az elhunytaknak és a gyászolóknak. Csodaszép téli nap lehetett volna, azonban a temetőt fekete tömeg lepte el. A fehér hó és a fekete gyászoló tömeg éles kontrasztot hozott az élő és a halott világ között: a fehér a tisztaságot, a földöntúli életet, a fekete az elmúlást, a halált, a ridegséget hozta ezen a napon Lillynek és lányának.

Burt egyszer azt mondta a halálról: „Minek féltek tőle? Nem más az, csupán egy pillanatnyi villanás, aztán elnyel a puha fehérség, ahonnan nincs vissza út.” Lillynek eszébe jutott többször is ez a gondolat. Vajon ennyit érzett csupán? Az asszony ezt remélte, hogy így volt.

Lilly és Lara egymást átkarolva álltak a dupla sírhant mellett. Számukra a két legcsodálatosabb férfit temették. Apát és fivért, férjet és gyermeket. Lehet ennél borzalmasabb dolog a világon? Számukra nem lehetett. Ez volt maga a borzalom, a legfájdalmasabb kín, amit ember csak átélhet. Elveszíteni azokat, akiket a legjobban szeretnek a világon… Értelmetlenül.  

Köröttük ugyan hatalmas tömeg állt, ám mit sem érzékeltek belőle. Látták a két koporsót, hallották a tiszteletes ércesen zengő hangját, hallották a kántor énekét, de a szemük nem látott semmit, csak a mérhetetlen tátongó űrt, amely a lelküket mardosta. Hallották a keményre fagyott föld tompa puffanását, s érezték, hogy valami véglegesen lezárult az életükben. Lilly fehér rózsákat dobott a sírba, Lara sárga tulipánokat. Aztán csak álltak, álltak, s észre sem vették, hogy már csupán csak ketten állnak ott egymást átkarolva, néma búcsút rebegve szeretteiknek.

Sokáig tartott, mire Lilly úgy érezte meg tud mozdulni, el tud indulni az üres és csendes házba, az otthonukba, hogy megbékéljen az őt és lányát ért kegyetlen csapással. Nem volt könnyű megtenni az első lépést. A szülők és Martin, néhány közeli barát a tisztes távolból figyelte a két nőt. Vártak rájuk. Martin és Léna nagyon aggódott értük. Lilly már most is csak árnyéka volt önmagának.

 

Nagyon csöndes napok következtek. Keveset beszéltek. Lara a szobájában töltötte a nap jelentős részét, Lilly pedig a nappaliban. Még a dolgozó szobájába is alig-alig ment be. Néha ránézett a levelezésére, aztán sietve kikapcsolta a gépet. Az első napokban nagyon sok időt töltött azzal, hogy a fényképeket nézegette. Sokmilliónyi boldog perc jutott eszébe, de a boldog percek felidézése mindig hangos, szívet tépő zokogásba torkollott. Nagyon sokat gondolkozott, napokat töltött az emlékeivel, egy-egy felvillanó mosolygós nappal. Szinte újraélte fia megszületésétől eltelt időt. Fájt, hogy hosszú idő után sem láthatta, nem ölelhette magához, nem hallgathatta áhítattal, amit mesél. Nem ölelhette a férjét, nem simíthatta meg a hátát, ahogyan a férfi szerette, nem beszélgethetett vele fél éjszakát az ágyban fekve. Olyan sok minden kimaradt, amit még együtt szerettek volna véghezvinni.

Kimaradtak életének fontos szakaszai: nem látta felnőtt férfivá érni a fiát, nem látta nagyapaként a férjét. Elviselhetetlen gondolatok kergették egymást a fejében, és az agya után nyomorították a szívét, lelkét.

Lilly sokat fogyott. A gyönyörű vállig érő, göndör barna haja csapzottan lógott a nyakába, fényét vesztett szeme alatt jókora lilakarikák éktelenkedtek. Keveset evett, keveset aludt, és keveset beszélt. Feketében járt, már amikor kiment a házból. Úgy érezte, soha nem fogja levetni, soha nem visel majd mást. A fekete, amit korábban csak divatból hordott most rátelepedett, nyomasztotta, bezárta. Képtelen volt szabadulni, tulajdonképpen nem is akart, számára ez volt a gyász.

A december még tartogatott számukra szenvedést. Eljött a karácsony, amit korábban imádtak. Lázasan készülődtek minden alkalommal. Előbb azért, mert kicsik voltak a gyerekek, nekik akartak örömet szerezni sok-sok meglepetéssel. Aztán amikor nagyobbak lettek, ők is részt vettek a készülődésben, s már az volt a fontos, hogy mindenki együtt legyen. Hatalmas fát állítottak a nappaliban, míg Lilly a konyhában készülődött az ünnepi vacsorához, addig a férje, lánya és a fia azon vitáztak, ki tegye fel a csúcsdíszt. Egy ideig apa nyerte a csatákat, aztán Rob, mert ő lett a legmagasabb. A vita eldőlt, s attól kezdve már csak nevetés, vidámság hallatszott ki a konyhába. Lilly olykor-olykor benézett, lássa mi is a vidámság oka.

Ez a karácsony nagyon más volt, mint a többi. Csendes. Tudták ugyan, hogy karácsony van, de egyiküket sem érdekelte. Nem vettek fát, Lilly nem készült semmivel, nem vettek ajándékokat. Egyszerűen azt várták, hogy elmúljon az a két nap. Az ünnep estéjén ketten vacsoráztak az ebédlő asztalnál. Lilly az egész házat telerakta gyertyákkal, lámpát sem gyújtottak. Az asszony készített egy egyszerű vacsorát, amit szinte szótlanul fogyasztottak el. – Ez így nem mehet tovább, anya – jegyezte meg Lara csendesen.

– Tudom – nézett rá Lilly, szeme sarkában könnyek csillogtak. – Nagyon nehéz.

– Nekem is, de nem szabad tönkre tenni magunkat.

– Ezzel is tisztában vagyok. Csak engedd, hogy én a magam módján gyászoljak, a magam módján adjam meg a tiszteletet annak a csaknem félévszázadnak, amit az apáddal töltöttem, és annak a tizenhat évnek is, amit abban a boldog tudatban töltöttem, hogy a csodás lányom mellett van egy csodás fiam is – már nem csak csillogtak azok a könnyek, hanem patakként folytak le az arcán.

Lara felállt, odalépett anyjához, szorosan átölelte. Együtt sírtak megint.