.jpg?ph=8b00ed66c6)
41. fejezet
Dolgoztak. Lilly átadta a rajzokat Steve-nek, a meséket is. Elkészült a második könyv anyaga is. Steve azt mondta, hogy egyszerre adják ki a kettőt. Nagyot szól majd a könyvpiacon. Azt azonban ő sem gondolta, hogy ekkorát.
A könyvek szeptember elején jöttek ki. A Tündérkagyló és a Varázstükör meséi című köteteket megjelenésük után pár héttel már nem lehetett kapni. Steve nem értette. Lilly sem.
– Ezt azért nem gondoltam volna! – hívta fel az asszonyt szeptember végén egy hűvös ősz reggelen.
– Én sem, Steve, én sem! – nevetett az asszony. Boldog volt. Megjelent két mesekönyve, amit úgy elkapkodtak, mintha ott sem lettek volna a könyvesboltok polcain. – Lara is nagyon boldog. Olyan gyönyörűek lettek a könyvek! – lelkendezett.
– Ugye mondtam, hogy a régies stílus nagyon bejön! – Steve is lelkes volt még mindig és hihetetlen volt számára ez az egész. – Csak azt sajnálom, hogy elveszítelek…
– Steve, nem veszítesz el! Dolgozom! – Lilly erősködött, de maga is érezte, hogy ez sokáig nem fogja bírni. A meseírással eltöltött éjszakák, a nappali munka, egyre több erejét emésztette fel. Eleddig még nem hibázott, de nem is szerette volna megérni, hogy valamit elront a munkájában. Steve is érezte Lilly hezitálását, tudta, hogy mire számíthat.
– Ne mondj semmit! Tudom, mit csinálsz! Tudom, hogy hónapok óta nem bírod magad kialudni… Tisztában vagyok vele, hogy elmész, csak idő kérdése…
– Igazad van, egyelőre nem tudtam megtenni. Lassan beérik bennem is a gondolat, hogy lépnem kell, mert ez így nem jó – Lilly hangján érződött a megkönnyebbülés. Sokat gondolkodott rajta, hogyan is vezesse elő Steve-nek a mondandóját, most fellélegzett, Steve valóban a barátja, mert tudja, mit érez és hogyan. Steve lát és ért, és ez mindennél fontosabb volt Lilly számára.
– Mit gondolsz, mennyi idő, amíg betanítasz valakit a helyedre? – Steve eléggé gyakorlatiasan gondolkodott.
– Azt hiszem két hét, ha rám bízod a választást… lehet, hogy nem éppen a legjobb fényt vet rád, ha barátnődet fogom választani, de rá gondoltam. Lola széles látókörű, ismer mindenkit, akit kell, és kiválóan tudja feldolgozni az anyagokat – mondta Lilly, várva Steve reakcióit.
Steve nem lepődött meg.
– Tudod, bármennyire is gyengéd szálak fűznek hozzá, azért én is reálisan látom a dolgokat. Sejtettem, hogy ő lesz a jelölted…
– Azt gondolom, hogy a többiek kiválóak a maguk helyén, de ez a munka Lolának való – bólintott Lilly.
– Akkor még van veled két hetem?
– Igen, így is mondhatjuk… de továbbra is itt leszek a házban, ha szükséged lesz rám, és éppen nincs kivel ebédelned. Bár azt hiszem, most egy kicsit majd többet lehetsz Lolával, akár vele is ebédelhetsz…
– Csörög a mobilod… – szólt közbe Steve, mert látta, hogy Lilly ugyan valószínűleg hallja, de vajmi keveset törődik vele. – Vedd már fel!
– Nem a lányom – nézett a zajos telefonra. – Majd visszahívom… ezt a számot nem is ismerem… felveszem.
A vonal végén Thomas Mayer kellemes baritonja szólalt meg.
– Azt hittem, már fel sem veszi…– mondta a férfi.
– Valóban fel sem akartam venni, de mivel ismeretlen volt a szám, felvettem. Éppen egy beszélgetésben vagyok benne a főnökömmel… tudunk később beszélni? – kérdezte az asszony.
– Mikor hívjam vissza?
– Ha végeztem, hívom én… elmentem a számát – azzal le is tette. – Thomas Mayer volt az. Vajon mit akar? – jegyezte meg Stevenek
– Szerinted? – Steve sokatmondó pillantásból Lilly kitalálhatta mit is akarhat tőle a férfi.
– Nem hinném, Tonyval voltam. Talán nem szimpatikus neki, hogy pár hetet együtt töltöttem azzal a kriplivel – nevetett Lilly.
– No, gondold végig, hogy legyen, készíts tervet, mivel és hogyan kezdtek, aztán ha valóban el akarsz menni, akkor mihamarabb kezdjetek hozzá. Bár nekem az is nagyon jó, ha minél későbben kezditek – mondta a férfi.
– Steve, a hétfői értekezleten be kell jelentened, hogy elmegyek, úgyhogy csak két nap haladékot kaptál, plusz a hétvégét – Lilly tisztában volt vele, hogy Steve többre számított.
Alighogy a férfi kilépett a szobájából az asszony visszahívta Thomas Mayert.
A férfi kávézni hívta az asszonyt még aznap délutánra. Lillyben nagyobb volt a kíváncsiság, mint az ellenérzés a férfival szemben, így elfogadta a meghívást.
Fél hatkor találkoztak a téren. A férfi már ott állt, amikor Lilly leért. Neki nem kellett nagy távolságot megtennie.
– Kedvesem! Örülök, hogy látom! – üdvözölte a férfi és Lilly nagyon kellemesnek találta az üdvözlést, mosolyogva nyújtott kezet a férfinak.
– Azt hiszem, ideje, hogy hivatalosan is bemutatkozzunk egymásnak – mondta.
– Igen, talán nem árt, bár azt hiszem, kedves Lilly, maga már mindent tud rólam. Thomas Mayer vagyok – nyújtotta a férfi is a kezét.
– Lilly Kovalsky – mutatkozott be az asszony.
– Nos, kedves Lilly, hová menjünk? – a férfi rábízta a döntést.
– Van kedve itt kávézni valahol a téren, vagy valami csendesebb helyet keressünk? – kérdezett vissza Lilly.
– Egy csendesebb helynek jobban örülnék…– mondta a férfi, közben kigombolta a zakóját.
Lilly még csak most nézte meg igazán. Jól öltözött, elegáns férfi állt mellette, akinek arcélét csibészes mosoly törte meg, s rájött, hogy tulajdonképpen a kopaszságával sincs semmi baja. Azért azt bevallotta magának, hogy az általa elképzelt ideálisnak nevezhető férfiaktól jócskán eltért. Sőt Tony Müllerhez képest egyenesen csúnyának számított. Ennyi futott át az agyán, aztán már nem is foglalkozott vele.
– Akkor sétáljunk egy kicsit. A templom mögötti kis utca végén van egy csendes kis kávézó, amolyan békebeli hangulatú, kovácsoltvas székekkel…
– Franciás kis asztalokkal…. Dús lombú fákkal… a Memories, tudom, kedvelem azt a helyet. Magam is arra gondoltam, csak meg akartam hagyni önnek a választást – a férfi szinte befejezte a nő gondolatait. Lilly meg is lepődött. „Ez a fickó vagy nagyon szentimentális, vagy nagyon romantikus” – aztán a gondolat elhessent, mert elindultak a kávéházhoz
– Reméltem, hogy elfogadja a meghívásomat, olyan idétlen körülmények között találkoztunk – kezdte a férfi.
– A körülményeket illetően valóban nem volt egy szokványos helyzet – Lilly kicsit elhúzta a száját, jelezve, hogy nem szívesen emlékszik vissza arra a kellemetlen órára.
– Ami azt illeti, hallottam, hogy a szerkesztőségben is volt néhány emlékezetes perce…
– Óóó, tud róla? Tony berontott… és hát eléggé flusztráltan közölte velem, hogy hülye, prűd, liba vagyok – látta a férfin, hogy erről is tud.
– Éééés? Az? – kajánul vigyorgott. Jól állt neki.
– Nem hinném, csak bizonyos dolgokat szeretek bizonyos határokon belül tartani. Azt hiszem, ezt ott, akkor el is mondtam.
– Igen, tudom, emlékszem szinte minden szavára. És egyébként hogy van? – váltott témát a férfi.
– Köszönöm. Egészen jól. Tony Müller elfelejtve…
– És a meséi?
Lilly egészen meglepődött, szembe fordult a férfivel, ezzel megállásra kényszerítve azt.
– Honnan tud maga erről? Tégla van a szerkesztőségben?
– Kedvesem, Barbarával ezer éve ismerjük egymást, s csak megemlítettem neki, hogy találkoztunk és már dőlt is belőle a szó…
– Óóó, a pletykás némber! – kiáltott fel Lilly tettetett felháborodással. – No, majd holnap megtépem!
– Dehogy is tesz ilyet! Maga nem az a fajta!
– Valóban nem teszek, sőt még csak meg sem kérdezem, miért beszélt rólam. Nincsenek titkaim, így amit elmondanak az tudható rólam. Egyébként is jó barátok vagyunk. Nagyon kedvelem őt. Ő rendezte be a lakásomat…
– Nos, ahhoz valóban nagyon ért, az enyémet is ő csinálta…
– Ön nem házban lakik? – Lilly azt hitte hatalmas házban él, mintha Steve is ezt mondta volna.
– Pillanatnyilag nem. Két háztömb van közöttünk. Abban a régimódi házban lakom, aminek az aljában a parfüméria van. Az első emeletet foglalja el a lakásom. Nem olyan zajos, mint az öné.
– Már én is egészen megszoktam, pedig nagyon ágálltam ellene, hogy lakásba költözzek. Határozott elképzelésem volt arról, hogy milyen házban éljek. Aztán feladtam. Ez a jelenlegi megoldás nagyon ésszerűnek tűnt – magyarázta az asszony.
Annyira beszélgettek, hogy csaknem elsétáltak a kávéház mellett. Pedig elég nehéz volt nem észrevenni. Amikor pár lépéssel túlmentek a bejáraton, Thomas megfogta az asszony könyökét és nevetve visszafordította.
– Ide jöttünk, nem?
– Beszélgetni legalább tudunk – állapította meg Lilly.
– Nagyon úgy tűnik – a férfi udvariasan megvárta, míg leül, aztán ő maga is helyet foglalt.
A Memories-ban számtalan féle kávékülönlegességet szolgáltak fel. Lilly egy jeges kávét kért vanília fagylalttal, a férfi viszont egy szimpla olasz presszót.
– Csak így, szimplán? – kérdezte Lilly, amikor kihozták a kávékat.
– Én a kávét szeretem…
– Én mindent, aminek kávé íze van, kivéve a kávé ízű fagylaltot…– nevetett az asszony.
– Azért remélem, nem viszi túlzásba, a sok kávé nem tesz jót a szervezetnek – Thomas tudta, milyen az, amikor az ember sok kávét iszik. Évekig nagy mennyiségben fogyasztotta, még víz helyett is, aztán amikor a szíve elkezdett rendetlenkedni, visszavett egy kicsit. Napi kettőre csökkentette a mennyiséget. Az orvosok helyrehozták, bár kis híján megölte saját magát. Három mondatban mesélte el Lillynek, és az asszony semmit sem kérdezett. Az okot tudta, Steve mesélte el neki.
– Rajtam a lányom jelenti a féket. Képes felhívni, hogy hány kávét ittam. De tudja, a meséket többnyire éjszakánként írom, olykor kora reggelig is fenn vagyok, olyankor szükségem van a kávéra. Az is igaz, hogy akárhányat megihatok, ha a mesét befejeztem, azonnal képes vagyok elaludni…
– Akár a kanapén is – fejezte be a férfi. – Nos, erre én is képes vagyok.
Mindketten nevettek.
– Miért akart találkozni velem? – szegezte neki a kérdést az asszony.
– Meg akartam ismerni. Baj?
– Nem, dehogy! – tiltakozott Lilly, határozottan tetszett neki a férfi nyíltsága.
– Azt hiszem, Tonyninál nem a legjobb pillanatban találkoztunk…
– Az attól függ! – szólt közbe az asszony. Mivel férfi kérdően nézett rá, folytatta. – Ki tudja mibe keveredtem volna, ha nem ment ki onnan.
– Semmibe, kedvesem, magától is eljött volna – nyugtatta meg a férfi.
– Igen, tudom, de be kell vallanom magamnak is, hogy így nagyobb biztonságban éreztem magam… Szóval, mit szeretne tudni rólam?
– Mi az, amit elmond magáról, amikor egy idegennel leül beszélgetni?
– Kérdésre kérdéssel válaszol?
– És Ön?
– Ezt játszhatjuk sokáig… Inkább úgy kérdezem, mi az, amit még nem tud rólam? – Lilly tisztában volt vele, hogy a férfi már mindent kiderített, amit akart, ha csak éppen arra nem kíváncsi, milyen fehérneműt visel.
– A gondolkodásmódjára vagyok kíváncsi. Azt hiszem, amit tudható kívülről, azzal már tisztában vagyok, és szerintem Ön is tudja – a férfi őszinte volt, egy percig sem tagadta, hogy szerzett információkat. – Még a meséiről nem tudok semmit… Milyen műfajt kedvel? Mi az, amit ír?
– Tündérmeséket írok. Tündérekkel, boszorkányokkal, mágusokkal, táltosokkal, sárkányokkal, ahogy kell – válaszolt Lilly.
– És egyszer csak jön az ihlet, akkor le kell ülnie, és folynak a szavak a kezéből, vagy hogyan zajlik – ez az, amit egy magamfajta két lábbal a földön járó ember nem tudott elképzelni.
– Ez egy világ, amiben benne kell lenni. Nem az ihlet jön, hanem a látomás, s a látomásból lesz később mese. Olykor egészen furcsa dolgok vesznek körül, néha saját magamnak kell kihámozni a történésekből, mi is maga a mese, hogyan szőjem, fonjam a szálát, máskor pedig jön, magával ragad, és nem szabadulok, amíg készen nincs. Egyfajta lélekállapot – Lilly olyan könnyen beszélt a férfinak erről, s a világ legtermészetesebb dolgának vette, hogy a férfi tudja is miről beszél. Amikor befejezte, maga is meglepődött, ám mivel sem döbbenetet, sem hitetlenséget, sem kételkedés ne látott a férfi arcán folytatta.
– Sokszor történik meg velem, hogy belépek a lakás ajtaján és azt érzem, nem vagyok egyedül. Olyankor nem is vagyok. A kis lények ott vannak velem, arra várnak, hogy leüljek, kicsit elengedjem magam, s aztán ellepik a gondolataimat, látom is őket. Erre mondtam, hogy inkább látomás, mint képzelet… Nahát, magával olyasmit osztottam most meg, amit az első időkben a lányommal is csak félve tettem – hitetlenkedve nézett a férfira.
– Úgy látszik megnyitottam a kifelé vezető csatornát is…
– Talán. Azt hiszem, még Stevenek sem beszéltem így ezekről a történésekről – lassan, elgondolkozva kavargatta a kávéját.
– Megtisztelve érzem magam – Thomas már az ásványvizét kortyolgatta.
– Beszéljünk magáról! – indítványozta Lilly.
A férfi arcán halvány mosoly suhant át.
– Mondja kedves Lilly, van olyan, amit még nem tud? – Lillynek hirtelen a saját magára vonatkoztatott fehérneműs kérdése jutott eszébe.
– Boxer alsót hordok – a férfihangosan felnevetett. Lilly olyan arcot vágott, mintha rajtakapták volna. Végül is, az történt.
– Valóban ez villant át az agyamon – vallotta be, s még csak el sem pirult. – A gondolat onnan indult, hogy ön is mindent tud rólam, vajon azt is, milyen fehérneműt hordok. Csak átkonvertáltam.
– Éreztem. Egyébként tudom. Kedveli a szolid, elegáns darabokat, főként tangát visel és házuk alatti márkás fehérnemű boltban vásárol – mintha csak könyvből olvasta volna.
– Ön jobban felkészült belőlem, mint én önből! Ennyire pletykásak lennének a barátnőim?
– Nem, kedvesem, ezen ne eméssze magát. Én is ott szoktam vásárolni, és párszor már találkoztunk, csak akkor még nem ismert, így gondolom nem is figyelt fel rám.
– Hát így könnyű! – Lilly csak mosolygott. Álmában sem gondolta volna, hogy Thomas Mayernek ennyi minden megmarad a fejében. – Maga mindenkiről ennyit tud, akivel leül beszélgetni?
– Ismeretlenekkel is le szoktam ülni, ha érdekelnek, akkor igen, ha nem, akkor mire felállok el is felejtem, amit mondtak. Maga érdekel… – mondta ki nyíltan.
– Khm..hm.. és milyen szinten? – kicsit nehezen bökte ki a kérdést.
– Azt még nem tudom, majd kialakul. Adjon egy esélyt…– olyan természetességgel mondta, hogy Lillynek eszébe sem jutott tiltakozni, vagy nemet mondani.
– Rendben! – mondta ki hangosan. – Meséljen a munkájáról!
– Építtetek. Tudja, hogy építési vállalkozó vagyok. Most éppen Németország és Oroszország területén dolgozunk többnyire, luxuskategóriás lakóházakat építünk. Nagy alapterületen, sok-sok extrával – tárgyilagosan és szűkszavúan fogalmazott.
– Úgy látom, nem a munka az, amiről szeret beszélni…– jegyezte meg Lilly.
– Valóban nem. És a humanitárius dolgaimról, a támogatásokról sem szeretek beszélni. Ott vagyok, teszem a dolgom, és ennél nem több…
– Nos, akkor úgy érzékelem, szépen be is zárult előttem a kapu…
– Nem, kedvesem, dehogy, csak beszéljünk másról. Ha kicsit jobban megismerjük egymást úgyis fog hallani eleget mindkettőről. A családomról pedig bizonyára tud, a lapok mindig is jól értesültek voltak a magánéletemet illetően, bár engem sosem kérdeztek meg. Amikor megtették, akkor sem válaszoltam igazán…
– Szóval, akkor, amit az újságok írtak, annak fele sem igaz… Amit én önről tudok, azt Steve-től tudom, teljesen pletykamentesen – mondta az asszony.
– Nos, ennek nagyon örülök, legalább egy halvány esélyt kaptam arra, hogy ne a médiából összeszedett információk alapján ítéljen. Sétálunk egyet? – kérdezte hirtelen. – Átmehetnénk az erdei sétányra… – közben a férfi egy pillanatra az asztal alá nézett.
– Részemről rendben – bólintott Lilly felemelve kissé az egyik lábát. Tudta, a férfi azt nézi, milyen cipő van rajta. Kényelmes, közepes sarkú zárt orrú szandált viselt, nem volt akadálya egy hosszabb sétának sem. – Maga mindig ilyen figyelmes?
– Nem szeretem, ha egy nő séta közben a kínok kínját állja ki miattam – nevetett a férfi, aki intett a pincérnek, hogy kéri a számlát.
Nem kellett sokat várniuk.